A Szemere-kormány bemutatkozása

A Múltunk wikiből
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.

Az a körülmény pedig; hogy a honvédsereg az ellenség java erőit megsemmisíteni ekkortájt sem tudta, az április-május folyamán egymást követő ütközetekben viszont vereséget vereség után mért rájuk s mindenfelé egészen a határszélekig szorította vissza őket, a magyar liberálisok legtöbbjében természetszerűleg csak erősítette azt a hiedelmet, hogy az ellenforradalom teljes szétzúzására nincs lehetőség, megfelelő békefeltételek kicsikarására ellenben van, sőt ezt hovatovább azzal a hiedelemmel is kezdte tetézni, hogy a harcnak már végét is lehet vetni, hiszen az esetleges újabb ellenforradalmi próbálkozások veszélyét már a honvédsereg eddigi győzelmei is tökéletesen elhárították. S hamarosan magának a hivatalos kormánypolitikának is ez a hiedelem lett alapjává – annak ellenére, hogy (a miniszterelnöki tiszt mellett most a belügyminiszteri tárcát is átvevő) Szemere május 1-én megalakult kormányában a pénzügyminiszterré előléptetett Duschek kivételével csupa olyan liberális kapott helyet, aki eddig mind az önvédelmi harc odaadó katonájaként tűnt ki. Hiszen külügyminiszter (és ideiglenes földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter) az 1848 előtti főrendi ellenzék egyik kiemelkedő vezetője, a forradalmat elébb baranyai főispánként, majd február óta bácskai kormánybiztosként egyaránt becsülettel szolgáló Batthyány Kázmér gróf; igazságügyminiszter a már a szerb felkelés kirobbanásakor temesközi országos biztossá megtett s az ellenállást ettől fogva minden rá bízott feladatkörben ernyedetlenül szervező Vukovics Sebő; közmunka- és közlekedésügyi miniszter az elébb dunántúli, majd január vége óta erdélyi teljhatalmú biztosként ugyancsak fáradhatatlanul helytálló Csány László; vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig a nagynevű történetíró, az előző nyáron csanádi püspökké kinevezett s a forradalom mellett a püspöki kar más tagjaival ellentétben azóta is híven kitartó Horváth Mihály lett.[1] Csakhogy bármennyire rendíthetetlen hívei voltak is ezek a férfiak a polgári átalakulás ügyének, azt, hogy az ellenforradalmi veszéllyel mindaddig számolni kell, amíg az ellenforradalom teljesen össze nem omlik, vagy ők sem értették meg, vagy ha ők maguk megértették is, nem tudták megértetni Szemerével, aki ez idő tájt a liberálisok legtöbbjéhez hasonlóan már maga is meggyőződéssel vallotta s mindenki másnál hangosabban hirdette is az ellenkezőt, azt, hogy máris „eljött az idő”, amikor &bquo;kimondhatjuk bátran, hogy Magyarország szabad”.[jegyzet 1]

Abból a nézetből pedig, hogy az ellenforradalmi veszélytől többé nincs miért tartani, szükségképpen következett az a nézet is, hogy többé a forradalmi államnak az ellenforradalmi veszély minél hathatósabb elhárítása céljából létrehozott sajátos intézményeit sincs miért fenntartani. És az új kormány megalakulása után késedelem nélkül hozzá is látott ezeknek az intézményeknek a lerombolásához: Szemere először feloszlatta a rendőrséget,[2] majd nem kevesebb mint tizenöt megyéből visszahívta azokat a kormánybiztosokat, akiket még a honvédelmi bizottmány állított a szóban forgó törvényhatóságok élére,[3] s azután a kormány elrendelte a legtevékenyebb forradalmi bíróság, a honvédsereg főerői mellett működő tábori vésztőrvényszék felszámolását is.[4] Ezekkel a lépésekkel pedig a magyar forradalom most a Szemere-kormány vezetésével éppúgy rákanyarodott önmaga belülről történő felszámolásának az útjára, akár annak idején a nagy francia forradalom is a jakobinus diktatúra összeomlása után, csakhogy gyökeresen eltérő körülmények között, hiszen a francia forradalom előzőleg már végérvényesen meg tudta törni az ellenforradalom gerincét, a magyar forradalom viszont egyelőre csupán Szemere és a hozzá hasonlóan gondolkodó liberálisok vágyálmaiban szabadult meg az ellenforradalom fenyegetésétől.

Mindazonáltal a magyar forradalomnak annyira maradéktalanul mégsem sikerült felszámolnia önmagát, amennyire annak idején a francia forradalomnak, s ebben kiemelkedő része volt Kossuthnak. Mert Kossuth Világosan látta, hogy az ellenforradalmi erők eddigi vereségei még távolról sem vezettek az ellenforradalom végérvényes vereségére,[5] s ezért továbbra is minden tőle telhetőt megtett a forradalom hadállásainak erősítése érdekében – kivált a honvédelmi bizottmány megszűnése és a Szemere-kormány hivatalba lépése között eltelt fél hónapban, amikor hatáskörét még nem kényszerült megosztani az új kormánnyal, s így egyelőre az országgyűlési többség jobbratolódása ellenére is viszonylag nagy mozgási szabadság birtokában maradt.

Legsürgősebb feladatát pedig Kossuth most a paraszti tömegek mindinkább lankadó lelkesedésének újólagos felcsigázásában jelölte meg. Tudván tehát, hogy az igazságügyminisztérium már lezárta a vizsgálatot azoknak a parasztoknak az ügyében, akik az előző hónapokban ismételten felpanaszolták, hogy bár úrbéresek voltak, földesuraik majorsági jobbágyokként kezelik őket, s értesülvén arról, hogy a vizsgálat lezárultát követően elkészült a panaszok orvoslására hivatott rendelet tervezete is: a függetlenségi nyilatkozat országgyűlési elfogadásának napján, április 19-én már közzé is tette a rendeletet, amely kimondotta, hogy vitás esetekben ezentúl mindig a földesúr lesz köteles bizonyítani a vita tárgyát képező parasztbirtok majorsági mivoltát, s amíg ez meg nem történik, addig az illető területet úrbéres, azaz most már feudális kötelezettségektől ment föld gyanánt kell kezelni. S mivel a majorsági jobbágyok zöme tagadta, hogy földje csakugyan majorsági jellegű, az érdekelt földesurak többsége pedig semmiféle bizonyító eszközzel nem rendelkezett: a rendelet életbe léptetésével Kossuth az érdekelt földesurak többségét egyszeriben megfosztotta attól a jogalaptól, amelynek a segítségével a majorsági jobbágyok feudális függősége március után is fenntartható volt.[6]

De erőfeszítéseket tett Kossuth annak érdekében is, hogy ha már minisztériumok irányítását nem bízhatja is, legalább néhány más kulcsfontosságú tisztséget ruházzon most radikálisokra, éspedig szintén még az új kormány hivatalba lépése előtt, vagyis ezen a téren is kész helyzet elé állítva Szemerééket. Pest felszabadulása után tehát a fővárosba Irányi Dánielt, Győrnek és környékének a felszabadulása után pedig ide Lukács Sándort küldte ki kormánybiztosul,[7] s arra is gondolt, hogy a liberális főrendek egyik legkiválóbbikát, Esterházy Mihály grófot, aki a honvédelmi bizottmányon belül a hadianyaggyártás ügyeit irányította volt, a bizottmány feloszlása után ugyanezen ügyek országos biztosává tegye meg.[8]

Közben pedig Kossuth azt is keresztülvitte, hogy a képviselőház az előző nyáron megszavazott 200 ezres újoncmennyiség kiegészítésére április 24-én újabb 50 ezer regrutát ajánljon meg;[9] s ezzel megint csak kész helyzet elé állította Szemerét, aki azon a véleményen volt, hogy „hadseregünknek alig van már teendője”.[jegyzet 2] A 24-i határozat ugyanis lehetőséget teremtett a honvédsereg létszámának további gyarapítására, s ennek jóvoltából – bár a szolgálatra önként vállalkozók aránya a következő hónapokban még tovább apadt[10] – a sereg gyalogoszászlóaljainak a száma például a február végi 110-ről május folyamán már 122-re, július közepéig meg kereken 140-re nőtt.[11]

A forradalom önfelszámolásának a folyamatát azonban visszájára immár Kossuth erőfeszítései sem fordíthattak, legfeljebb lassíthatták valamelyest, az új kormány hivatalba lépése után pedig már lassítani is egyre kevésbé tudták. Szemeréék beiktatásával ugyanis egyik napról a másikra nagymértékben leszűkült az a kör, amelyen belül Kossuth még önállóan intézkedhetett, s azután hamarosan megkezdődött az ő korábbi intézkedéseinek az érvénytelenítése is. Esterházy Mihályt például a kormány már május 19-én megfosztotta országos biztosi feladatkörétől,[12] s nem sokkal később Irányit is rákényszerítették a fővárosi kormánybiztosság letételére.[13] A majorsági jobbágyok helyzetének rendezésére hivatott április 19-i rendelet megnyirbálását pedig az új kormány kiváltképpen sürgős feladatának tartotta: a rendeletben foglaltak Erdélyre alkalmazását például Vukovics már május 5-én úgy szabályozta, hogy itt (ahol úrbérrendezés – mint tudjuk – sohasem volt s ahol ezért mindig is nyitott kérdés maradt, melyik jobbágybirtok minősül úrbéres jellegűnek a melyik nem) azt a földesura által majorsági jobbágynak mondott parasztot, aki vitatja a földesúr igazát s magát volt úrbéresnek vallja, földjéről elűzni nem szabad ugyan, ügyének végelintézéséig azonban kötelezni kell feudális szolgáltatásainak további teljesítésére – jóllehet ez a kiegészítés homlokegyenest ellentétes volt az április 19-i rendelet előírásaival, sőt még az utolsó erdélyi országgyűlés IV. törvénycikkében foglaltakkal is.[14]

Lábjegyzetek

  1. Lásd: Szemere felszólalását a képviselőház 1849. május 22-i ülésén. Közlöny, 1849. május 23. 112. szám 420.
  2. Erről: Szemere ugyanott.

Irodalom

A Szemere-kormány ránk maradt iratai ugyanabban a levéltártestben (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár) helyezkednek el, amelyben a Batthyány-kormányéi, azzal az eltéréssel azonban, hogy Szemere miniszterelnöki iratai nagyrészt az ő belügyminiszteri irataival együtt a belügyminisztérium irattárában találhatóak, a Batthyány-kormány idejéből származó miniszterelnöki és a honvédelmi bizottmány működése során keletkezett bizottmányi iratok egybefüggő sorozatába pedig a trónfosztás után Kossuth kormányzó-elnöki iratai (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, kormányzó-elnökségi levéltár) épültek be folytatásként. A kormány tagjai közül Szemerén, Vukovicson és Horváth Mihályon kívül visszaemlékezéseket hagyott ránk Batthyány Kázmér is; e munka fontosabb részleteit közzétette Tóth Lőrincz, Gróf Batthyány Kázmér és emlékiratai (Budapesti Szemle, 1893). A kormány egyes tagjainak tevékenységével foglalkozó főbb feldolgozások: Kiss Ernő, Szemere; Sarlós, Deák és Vukovics; Barta, Kossuth és Csányi; valamint Márki Sándor, Horváth Mihály (Budapest, 1917) és Pamlényi Ervin, Horváth Mihály (Budapest, 1954).

  1. A hivatalos egyházi köröknek Horváth Mihály miniszterségéről alkotott véleményét feltárják Viale Prela bécsi pápai nuncius jelentései a magyar forradalomról és szabadságharcról 1849-ben. Szerkesztette Balázs Péter (Levéltári Közlemények. 1975).
  2. Szemerének az önálló rendőri osztály feloszlatásáról intézkedő május 11-i rendeletét ismerteti a Közlöny, 1948. május 16.,
  3. a tizenöt kormánybiztosság megszüntetéséről szóló május 12-i rendeletét pedig reprodukcióban közli RózsaSpira.
  4. A tábori vésztörvényszék felszámolására vonatkozó kormányhatározatot lásd a június 2-i minisztertanács jegyzőkönyvének kivonatában; közli és az ügy részleteire is fényt derít Sarlós, Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga.
  5. Kossuthnak az a véleménye, hogy az áprilisi győzelmek még korántsem hárították el végérvényesen az ellenforradalmi veszélyt, kitűnik többek között április 26-i képviselőházi felszólalásából és május 9-i kiáltványából, Kossuth Lajos Összes Munkái XV.
  6. A majorsági jobbágyokkal foglalkozó április 19-i rendeletet lásd ugyanott. A rendelet létrejöttének körülményeit részletesen tárgyalja Barta István, A kormány parasztpolitikája 1849-ben (Századok, 1955–1956); ez a tanulmány azonban indokolatlanul elvitatja Kossuthnak a rendelet kibocsátásával kapcsolatos érdemeit, mint erre rávilágít Szabó István is, Kossuth állásfoglalása a parasztkérdésekben 1848–49-ben (Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth Nominatae. IV. Budapest, 1957).
  7. Lukács Sándor kinevezéséről szóló április 28-i rendeletét pedig reprodukcióban közli RózsaSpira.
  8. Kossuth Irányi kinevezéséről szóló április 25-i és Esterházy Mihály kinevezéséről szóló április 27-i rendeletét lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV.,
  9. Az 50 ezer újonc állítását előíró törvényt publikálta BeérCsizmadia.
  10. A katonáskodástól való vonakodásról a katonai hatóságok hivatalos közleményei is számot adnak; vesd össze Közlöny, 1849. május 24. és 29.
  11. A 140. honvédzászlóalj megalakulásáról szóló közleményt lásd: Közlöny, 1849. július 22.
  12. Az Esterházy Mihály országos biztosságát érvénytelenítő kormányhatározatról hozzá intézett május 19-i értesítést lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV.
  13. Irányi kormánybiztosságának megszűnéséről bővebb tájékoztatást nyújt SpiraVörös.
  14. Vukovicsnak az erdélyi majorsági jobbágyokkal foglalkozó május 5-i rendeletét lásd: Közlöny, 1849. május 8. E rendelet kedvezőtlen következményeire találóan hívta fel a figyelmet már a Honvéd, 1849. május 25.


Az ellentámadás kifulladása és az államgépezet újjászervezése
Győzelmek a mellékhadszíntereken Tartalomjegyzék A támadó hadmozdulatok felfüggesztése