A Szent Liga és Magyarország

A Múltunk wikiből
1684
január 12. I. Lipót ezen a napon kelt nyílt levélben az ország török alóli felszabadítására tesz ígéretet. A hűségére visszatérőknek amnesztiát hirdet.
március eleje Késmárkot Thököly hadai elfoglalják.
március 5. Sobieski János aláírja a pápa által kezdeményezett törökellenes Szent Liga okmányát (I. Lipót Linzben március 28-án, Giustiniani doge Velencében április 25-én írja alá.)
március 17. Kisszebent Thököly hadai ötnapos ostrom után elfoglalják.
március vége Thököly kiszorul Sáros vármegyéből.
április 11. Szövetségi tárgyalások kezdődnek I. Lipót és Apafi Mihály között.
június 13. Visegrádot a szövetséges haderő felszabadítja a török alól.
június 27. Vác felszabadul.
június 30. A szövetséges hadak visszafoglalják Pestet.
július 14. A Lotharingiai Károly főparancsnok vezette szövetséges sereg körülzárja Buda várát.
július 15. Velence hadat üzen a Portának. (Dalmáciában kezd hadműveleteket.)
július 19. Megkezdődik a budai vár szövetséges ostroma. (November 3-án az ostrom eredménytelenül megszakad.)
július 22. A szövetséges hadak Érdnél szétverik Musztafa pasa seregét. Verőce vára felszabadul.
szeptember 17. A kurucok vereséget szenvednek Eperjes alatt. (Thököly Regéc várába menekül.)
szeptember 28. Bártfa négynapos ostrom után megadja magát a szövetséges seregnek.
október eleje Makovica megnyitja kapuit a szövetséges sereg előtt.
december 21. Thököly Imre a nagyvezír parancsára élelmiszert szállít Érsekújvárba.

1683–1684 fordulóján a Habsburg–lengyel szövetségi szálak meglazulása miatt a török háború kérdésében egyébként ellentétes véleményt valló diplomaták egyaránt lázasan dolgoztak. A támadó háború hívei ugyanúgy tisztában voltak vele, mint a konstantinápolyi fegyvercsörtetés miatt csupán a védelemre gondolók, hogy az oszmán hatalom ellen csakis nemzetközi szövetségben összefogva szállhatnak harcba Európa hatalmai. Több mint száz év tapasztalataival megerősített reálpolitikai alapigazság ez. 1683 őszén, amikor megkezdődtek a törökellenes szövetség megalakításáról a tárgyalások, a Habsburg-kormány megkísérelte, hogy Spanyolországot, Péter cárt, Moldvát, Havasalföldet és a távoli Perzsiát fogja össze nemzetközi szövetségbe. Az elképzeléseket nagyon is világos érdek táplálta. Ily módon keletre s a Földközi-tenger vizeire helyeznék a háború súlypontját, lekötnék a lengyeleket, a Habsburg császár pedig szabad kezet kapna Franciaország ellen. Ezzel szemben XI. Ince pápa, Buonvisi nuncius és mások a Lengyelországra támaszkodó és a balkáni török terjeszkedés visszaszorítására alkalmas, szerény, de célszerű szövetség megerősítésén dolgoztak. Elérték, hogy Velence követe, Contarini már 1684 elején bejelentette: a Velencei Köztársaságot nagyon kimerítette a huszonnégy éves háború, és megsínylette Kréta elestét, de kész újra harcba szállni a kereszténység felszabadításáért. Az udvar spanyol pártjának ellenzése miatt azonban Buonvisi nunciusnak hosszú tárgyalások után valósággal erővel kellett kikényszerítenie az elhatározásra képtelen császár beleegyezését.

1684. március 5-én I. Lipót császár és magyar király, Velence és Lengyelország szövetséget kötöttek. A hármas szövetség tagjai megállapodtak, hogy közösen indítanak háborút a török ellen, a hadműveleteket mindhárom fél a maga területein, saját érdekkörében folytatja, területi foglalásait pedig megtartja. A vasvári béke létrejöttének körülményein okulva kötötték ki a szövetségesek: külön megegyezésre nem lépnek, csakis közösen, kölcsönös egyetértésben kötnek majd a törökkel „dicsőséges és állandó békét”. A szerződés szövege kimondja: XI. Ince pápát és utódait „a szövetség védnökének, kezesének és ügyviselőjének fogadják”.[jegyzet 1]

A VelenceBécsVarsó szövetség, a pápa elnevezésével a Szent Liga, a korábbi, jószerével több mint egy évszázados múltra visszatekintő, hasonló törökellenes nemzetközi tervek és próbálkozások számos tapasztalatát és elemét sűrítette magába. XI. Ince pápa védnöksége pedig már más tartalmat fejez ki, mint amit még a győztes lepantói szövetségben (1570) elődje s a többi, a félhold ellen szent háborút hirdető pápa megtestesített.

Odeschalchi Benedek, a comói bankárcsalád sarja felismerte, hogy a pápai államtól a kora újkori Európa már új politikát követel. Ifjúkorában, keresztülhúzva a családi nevelés hagyományos terveit, katonának állt, és Lengyelországban harcolt a török ellen. Amikor később egyházi pályára lépett, majd 1676-tól elnyerte a pápai tiarát, határozott eszmei, politikai és gazdasági céllal, következetesen folytatta a régi szándék megvalósítását: Európa hatalmai fogjanak össze, és a nemzetközi törökellenes szövetség indítson támadó háborút az oszmán birodalom ellen. Sikerét új módszereinek köszönhette. Erős szociális és gazdasági érzék párosult benne az európai hatalmi viszonyok változásait értő és irányítani kész akarattal. Ő az, aki majd ösztönzi Lipót császárt: a Balkán népeit társadalmi szabadságot ígérve szólítsa harcba a török ellen. A kereszténység érdekeit tágan értelmezte, a megnyerendők vallási hovatartozása nem akadályozta abban, hogy a török ellen minden erőt igyekezzék összefogni.

A Szent Liga azonban, mindjárt megalakulása után, alaposan próbára tette a pápai diplomáciát. Velence külön császári nyilatkozatot kívánt, hogy a töröktől visszafoglalt Dalmáciát teljes egészében átengedi a Velencei Köztársaságnak. Lipót udvara viszont mint a Magyar Korona tartozékához ragaszkodott Dalmáciához. Végül úgy állapodtak meg, hogy a török hódítás előtti helyzet szerint jelölik ki a két ország határát Dalmáciában, és Velence majd átengedi hódításaiból a magyar királyt régi történelmi jogon megillető területeket. Ez a körülmény a velencei hadműveletek irányát és intenzitását erősen befolyásolja majd, az ellentétek pedig végigkísérik a hármas szövetség történetét. Velencével Bosznia, Varsóval Erdély és Moldva miatt jut nemegyszer ellentétbe Bécs. A legnagyobb nehézséget, a legtöbb gondot azonban Franciaország okozta a Szent Liga tagjainak.[1] XIV. Lajos 1684 áprilisában ostrom alá fogta és elfoglalta Luxemburg várát. Lipót a spanyol követ erélyes követelésére a pápai segélypénzeken a török ellen gyülekező császári hadak egy részét a Rajnához irányította. A pápai udvar, a hollandok és az angolok kezéből kiragadható levantei kereskedelemmel s Ciprus. Szíria, Egyiptom, India meghódításával biztatva Franciaországot elérte ugyan, hogy XIV. Lajos és Lipót császár között Regensburgban 1684. augusztus 15-én húsz évre szóló fegyverszünet jött létre, de a francia király gyűlölte Ince pápát mert nem tűrte, hogy abszolút hatalmát bárki korlátozza, és országában – akár az egyházi ügyekbe is – bárki beleszóljon. XIV. Lajos mindamellett az egyetemes monarchia megteremtésén fáradozott, Franciaország európai hatalmi fölényét megvalósító elképzelések vezették, és a Habsburgok keleti terjeszkedésétől is féltette hatalmát. Lengyelországgal – amint láttuk – 1678 után viszonya egyre jobban elhidegedett, majd 1683-ban – a francia diplomaták kiutasítása miatt – megszakadt. Most viszont Franciaország felelevenítette kelet-európai politikáját. Megszakított diplomáciai kapcsolatát helyreállította Lengyelországgal, elküldte követét, Bethune márkit Varsóba, s ugyanakkor élénk kapcsolatot tartott fenn a Portával. Ez a kettős francia játék közvetve ugyan, de erőteljesen beleszól majd a nemzetközi szövetség belső ügyeibe.

Nagyon megterhelte a szövetség működőképességét az is, hogy amíg 1663–1664-ben a törökellenes szervezkedés egyik központja a német fejedelemségek Rajnai Szövetségének kezében volt, most a fejedelemségek alárendelt helyzetbe kerültek. Mivel pedig nem bíztak benne, hogy Lipót császár maradéktalanul képviseli érdekeiket, a hadseregkiállítást súlyos anyagi feltételekhez kötik, a segélyekért árat, politikai engedményeket kívánnak. A császári udvarnak szerződésekkel, fizetési kötelezettségekkel kell megvásárolnia fegyveres erejüket.

Lengyelország óvatos francia orientációja 1684 tavaszán a Szent Liga Habsburg-párti Sobieski-szárnyát csaknem teljesen megbénította, s a kétségbeesetten taktikázó pápai nuncius, csakhogy az udvar és a lengyel király ellentétét elsimítsa, nagy engedményeket tett Thököly ellenfeleinek is. Róma azonban elnézte, sőt titkon támogatta Sobieski Erdélyre tekintő terveit, mert a háború hadi sikereit a lengyel király hadvezéri képességeitől várta, a fővezéri tisztet neki szánta.

A Szent Liga létrejötte és megszilárdulása körül elhúzódó heves diplomáciai harcok Magyarországra és Erdélyre nézve végzetesen alakultak. Rontották az amúgy sem túl nagy esélyeket, azt, hogy ezen országok – régi hagyományaik jogán – államhatalmi szinten képviseltethessék magukat a török ellen összefogott nemzetközi hatalmak között.

Amióta Báthori István lengyel király Moldvától Morvaországig, Közép-Kelet-Európa népeivel összefogva tervezett háborút a török ellen, Erdély nélkülözhetetlen bázisa volt minden ilyen próbálkozásnak. Két évtized alatt Erdély helyzete romlott, de Apafi megőrizte a fejedelemség szuverenitását az adott keretek között, sőt meg is erősítette azzal, hogy Erdélyt belefoglalták a nymwegeni szerződésbe. A fejedelemség jelentőségével a Szent Szövetség tagjai még nagyon számolnak, s 1684 elején a román vajdaságokhoz is utat kereső császári udvar nem zárkózik el attól, hogy Erdély bekapcsolódjék a nemzetközi szövetségbe. Apafi mellől azonban már hiányzik a friss, vállalkozó szellemű politikusi gárda, az 1680-as években Teleki és köre kifáradt,[2] így 1657–1661 súlyos tapasztalatai nyomán két vezérelv határozza meg politikáját: az Erdélyi Fejedelemséggel az önálló magyar államiságot kell átmenteni, éppen ezért óvakodni kell minden lépéstől, ami az erők szétforgácsolását eredményezheti. Az 1661–1680-as évek sikerei pedig mintegy igazolták ezt a kiváró, óvatos politikát. Thököly azonban alaposan megzavarta valamennyi erdélyi politikus számítását. Energiájuk javát 1683 után az köti le, hogy elhatárolják Erdélyt a „kuruc királytól”, és Teleki végre véglegesen leszámoljon nagy ellenfelének erdélyi párthíveivel. Nyitva akarják hagyni a e lengyel orientáció útját, és nem használják, nem használhatják ki a mindent kockáztatni követelő, egyértelmű cselekvés történelmi pillanatát. Még a régi, bevált reálpolitika alapján döntenek: Erdély, amíg a török torkában van, nyílt szövetségre nem léphet.

A magyar államhatalom rendi pólusának legfőbb tisztségviselője, Esterházy Pál nádor még 1663–1664-ben, Zrínyi Miklós oldalán ismerkedett meg a főméltóságok törökellenes nemzetközi szövetséget szervező mozgalmával. Két évtized kudarcai után ezt megismételni vagy akár csak a feleleveníteni nem lehetett. De 1684 elején megnyílt egy keskeny ösvény az önálló politikára. A Szent Ligában Lipót magyar királyi mivolta külön hangsúlyt kapott, s az uralkodónak a pápai diplomácia szorgalmazására, a háború kényszere miatt is, rendeznie kellett viszonyát a magyar rendekkel. 1684. január 12-én nyílt levélben tudatta: feltett szándéka a török igától megmenteni az országot. Általános amnesztiát, teljes bocsánatot hirdet, a hűségére térők visszakapják ingó és ingatlan javaikat. Fegyverbe szólítja az elbocsátott vagy elszéledt vitézlő rendet, rendelkezik a soproni országgyűlés vallásügyi végzéseinek végrehajtásáról. Megígéri, mielőbb összehívja az országgyűlést, hogy a király és a rendek között még vitás gazdasági és katonai ügyekről igazság szolgáltassék, és diplomába foglaltassék „statútumok által, az ország szokásai szerint, bizonyos és örökké állandó törvénybe vétessék, hogy általa az ország és a nemzet régi dicsőségére restituáltassék, az királyukkal egyenlő akarattal és erővel hadakozzanak magoknak, feleségeknek, gyermekeiknek és hazájuknak az török iga alól való megszabadulására”.[jegyzet 2] Majd pedig, miután a Lotharingiai Károly elnökletével felállított bíróság előtt Pozsonyban tizenhét vármegye, tizenkét város és tizennégy főúr letette a hűségesküt, s Draskovichot visszahelyezték az országbírói, Batthyányt a dunántúli főkapitányi méltóságba, Lipót sérelmeik összeírására hívta fel a rendeket. A magyar rendek azonban nem ismerték fel a pillanat történelmi jelentőségét, nem tudtak élni a lehetőséggel. A főurak és a vármegyék felterjesztésükben a nemzetközi szövetség kérdését nem érintették, kizárólag az ország belső terheivel és személyes ügyeikkel foglalkoztak. Csodálkozva kell látnunk, hogy csak nagyon halvány nyomok emlékeztetnek az 1640–1660-as évek messze látó igényeire és külpolitikai érdeklődésére. Egyedül Esterházy Pál nádorról tudjuk, hogy a velencei követtel, a pápával és nunciusával levelezett, kereste a magyar politika közvetlen európai kapcsolatait. Levéltárában maradt fenn az 1661. évi – a török elleni nemzetközi összefogást szorgalmazó – Opinio egyik másolata; nagy biztonsággal állítható, hogy 1683. évi nádori felterjesztésében, amikor a nemzetközi erőviszonyokat felmérve, elsők között javasolja a királynak, hogy ragadja kezébe a diplomáciai és katonai kezdeményezést, támadással vágjon elébe Bécs ostromának, Zrínyi elképzeléseit és terveit eleveníti fel.

Thököly ugyancsak felismerte a háború Magyarország helyzetében történelmi fordulatot hozó jelentőségét: 1684 tavaszán újra nagy erőfeszítéseket tett, hogy az európai törökellenes erők szövetségébe kapcsolódhassék.[3] Nagyon kedvezőtlen közeg vette körül. Közeledését a Habsburg-udvar mereven visszautasította, viszonya Sobieskivel megromlott, a pápai diplomácia pedig az érzékeny lengyel–Habsburg viszony megóvása érdekében az udvar álláspontját tette magáévá. Így Thököly az európai egyensúlypolitika fegyverével próbált kitörni elszigeteltségéből. Azonos tartalmú levelet írt XIV. Lajosnak, János György szász választófejedelemnek és Brandenburgba, Frigyes Vilmosnak. Kifejtette, hogy mindig az ország törvényeit védelmezte, egyedül az igazságot és a rációt szolgálta. Hangsúlyozta, hogy a Habsburgok hatalma máris veszedelmesen megnövekedett, fenyegeti az európai egyensúlyt. Kiadta híres kiáltványát; az Universis Orbis Christiani Regibus, Principibus, Rebuspublicis, Sacri Romani Imperii Statibus[jegyzet 3] kezdetű, Európa minden számottevő hatalmához eljuttatott mű azt bizonyítja, hogy Magyarországon és Erdélyben a török orientáció politikája mindenkor a helyzet adta kényszerből következett. E kényszerpálya történelmi előzményeit felsorolva, saját politikája elődei között idézi fel Wesselényi nádor és Lippay György esztergomi érsek kísérletét. Majd az újra megnyert Sobieski közvetítésével a pápához fordult, közbenjárását kérve és leszögezve, hogy nem a kereszténység ellen, hanem a közös szabadság oltalmáért fogott fegyvert.[4] A Szentszék a maga elutasító álláspontját emlékiratban fejtette ki, és a lengyel király útján tudatta Thökölyvel: a töröktől szabaduló szándékát csak úgy segítheti, ha felkarolja a katolikus vallást, lemond fejedelmi hatalmáról, és elfogadja Lipót császár és magyar király uralmát. Thököly még bízott a francia királyban, s bár viszonyát Erdéllyel nem rendezhette, a román vajdaságokhoz pedig nem keresett kapcsolatokat, mégis, felső-magyarországi fejedelemsége még adott némi elvi lehetőséget az egykori Lengyelország, Erdély, Moldva és Havasalföld konföderációs terveinek felelevenítésére.

Régi diplomáciai mulasztásait azonban már nem lehetett hirtelen behozni. Thököly nem tudott bekapcsolódni a nemzetközi koalíció oldalán az országegyesítés nagy vállalkozásába. Magyarország és Erdély nemcsak a harcban álló felek között megosztva, hanem az államhatalmi szintű képviselet nemzetközi lehetőségeitől elesve lépett át történelme jelentőségű korszakába.

Lábjegyzetek

  1. A Szent Liga okmányának eredetije: Bécs Staatarchiv Közli: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól. Budapest, 1888.
  2. Lipót császár kiáltványa, Bécs, 1684. január 12. MTAKK Tört. Ívrét 201/IV.
  3. Emericus Imre, Princeps ac Partium Regni Hungariae Dominus et. Universis Orbis Christiani Regibus … Hely nélkül. Újra kiadta Prónay Dezső, Evangélikus Egyháztörténeti Emlékek. Budapest, 1905. 153.

Irodalom

A törökellenes nemzetközi szövetség létrehozását, XI. Ince pápa portréját stb. a pápai nunciatúra gazdag anyaga, főleg Buonvisi jelentései alapján megrajzolta: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása (Budapest, 1886); M. Immich, Papst Innocenz XI. (Berlin, 1900).

A törökellenes szövetség terveit összegyűjtötte: T. G. Djuvara, Cent projets de partage de la Turquie, 1281–1913. (Paris, 1914).

A szövetség aktái: A. Theiner, Monuments historiques relatifs aux regnes d'Alexis Michalowitsch Fedor III. et Pierre le Grand (Roma, 1859. 266–271); Fraknói Vilmos, Relations Cardinalis Buonvisi (Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. II/2); O. Redlich, Grossmachtbildung in der Zeit Kaiser Leopolds I. (Wien, 19614. 269–270); E. Eickhoff, Venedig, Wien und die Osmanen. Umbruch in Südeuropa, 1645–1700. (München, 1970); Acsády Ignác, Der Befreiungskrieg oder Ungarns Befreiung von der Türkenherrschaft, 1683–1699. (Budapest, 1909).

  1. A francia politikára: W. Platzhoff, Ludwig XIV, das Kaisertum und die europaische Krisis von 1683. (Historische Zeitschrift, 1920); K. Köhler, Die orientalische Politik Ludwigs XIV. und ihr Verhältnis zu dem Türkenkriege von 1683. (Leipzig, 1957); Fr. R. Place, French Policy and the Turkish war 1679–1688.
  2. Apafi elöregedett politikus gárdájáról: Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály (Budapest, 1972. 284, 286); Uebersberger, Russland Orientpolitik; O. Brunner, Österreich und die Walachei Während des Türkenkrieges von 1683–1699. (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1930).
  3. Thökölyre: Angyal Dávid és Köpeczi Béla e fejezetben idézett munkái.
  4. Thököly levelét a pápához kiadta: Prónay Dezső, Magyar Evangélikus Egyháztörténeti Emlékek (Budapest, 1905. 153). Egykorú kiadásáról és hatásáról: Köpeczi Béla, "Magyarország a kereszténység ellensége" (Budapest, 1976. 339).


A támadó háború kibontakozása
Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig Tartalomjegyzék A hanyatló török ereje