A Szent Szövetség reorganizációja

A Múltunk wikiből
1833. július 8.
A hunkjar-iszkaleszi szerződésben Oroszország a Porta protektorává nyilvánítja magát.
1833. szeptember 22.
Ausztria és Oroszország megköti a münchengrätzi szerződést.

A Habsburg-birodalom az 1830-as esztendő megrázkódtatásai után külpolitikai kezdeményezőkészségét, elsőrendű nagyhatalmi szerepét állandó belső bajai, a forrongó Itália és a feszültségekkel terhes német államok állandó beavatkozást igénylő fejleményei miatt nem volt képes többé visszanyerni. Metternich végső soron kész volt a birodalom külpolitikai céljainak mérséklésére, ha ezzel biztosíthatta rendszerének belső biztonságát. A nemzeti és forradalmi mozgalmak elfojtásában egyaránt érdekelt volt a Lengyelországot egymás közt felosztó három konzervatív hatalom: Ausztria, Oroszország és Poroszország. Az európai érdekek egyezése ellenére sem sikerült Metternichnek azonnal létrehoznia a három hatalom általa szorgalmazott informatív-diplomáciai „középpontját”. Poroszország az osztrák–orosz hegemóniától tartott, Ausztria féltékenyen őrizte nagyhatalmi presztízsét, Oroszország pedig óvakodott az egyértelmű kötelezettségvállalástól. Az egymásra találást hátráltató legfontosabb érdekellentét a keleti kérdésben állt fenn. Oroszország a görög szabadságharc kibontakozása, az 1820-as évek óta nyíltan elkötelezte magát egy, a fennálló viszonyokat megbontó, „illegitim” nemzeti mozgalom mellett. A Török Birodalom bomlása esetén csak az erősebb partner térnyerését lehetségesnek tartó Metternich kitartott a félhold uralmának változatlan fenntartása, a legitimizmus ebből fakadó elve mellett. Időközben azonban, ha a cári keleti politika végcélja (Konstantinápoly megszerzése) nem is változott, ennek nyílt megvalósításáról, angol–francia konfrontációtól tartva, le kellett mondania. Az orosz politika – látványos fordulattal – most a szultán védnökeként lépett fel, s kihasználva a nyugati hatalmak egymás közti ellentéteit, az 1833 elején belháborúba bonyolódott szultánnak egyedül kínált fegyveres segítséget. A Porta elfogadta az ajánlatot, s bár angol–francia nyomásra az orosz csapatoknak hamarosan távozniuk kellett, a diplomáciai győzelem mégis az oroszoké lett: az 1833. július 8-án aláírt hunkjar-iszkaleszi kölcsönös segítségnyújtási formát öltött szerződésben Oroszország a Porta egyedüli védnökének deklarálta magát. Törökország fennmaradása ettől kezdve a cár kegyétől függött. A Földközi-tenger keleti medencéjéből kitessékelt nyugati hatalmak Oroszország ellenfelei lettek. A cárnak európai szövetséges kellett; Metternich pedig a legitimitás elvéhez visszatérőként köszönthette a cárt, látszólag presztízsveszteség nélkül ismerhette el az új, forma szerint a legitimitáson alapuló védnökséget. Az 1833. szeptember 18-án aláírt orosz–osztrák münchengrätzi szerződés nyilvánosságra hozott szövege sem tartalmazott ennél többet: leszögezte, hogy a két hatalom a Török Birodalom integritásának fenntartása mellett áll. A titkos záradék is csak annyit mondott, hogy ha mégis felbomlik a Török Birodalom, akkor a szerződő felek együttesen járnak el. Valójában, a hunkjar-iszkaleszi szerződéssel egybevetve, a keleti kérdés tárgyában megkötött münchengrätzi szerződésben Ausztria elismerte Oroszország kizárólagos illetékességét a Török Birodalom sorsának meghatározása felett. A viszonzás ennek megfelelő értékű volt. A másnap, szeptember 19-én aláírt második münchengratzi megállapodásban, amelyhez már rövidesen Poroszország is csatlakozott, a szerződést aláíró császárok „egyhangúlag elhatározták, hogy megerősítik a konzervatív rendszert, amely politikájuknak vitathatatlan alapjait képezi”. Elismerik, hogy „minden független uralkodónak joga van … segítségül hívni oly más uralkodót, ki neki e segítség megadására legalkalmasabbnak látszik”.[1]

A segítségnyújtás teljesítése érdekében kötelezték magukat, hogy megfelelő haderőt tartanak fenn. Megállapodtak abban is, hogy „a zavargások szítóit” kölcsönösen kiszolgáltatják egymásnak. A három konzervatív hatalom, ha némi késéssel is, méltó választ kívánt adni az 1830-ban deklarált angol-francia „be nem avatkozási” elvre. Münchengrätz szellemében egy közös diplomáciai jegyzékben jelentették be a „beavatkozás” elvét, amelyet minden esetben érvényesíteni kívántak, amikor az 1815-ben a véglegesség igényével szabályozott európai viszonyokat bárki megváltoztatja. Az egyértelmű francia válasz kijelentette, hogy a beavatkozási elvet Belgium, Svájc és Piemont vonatkozásában, tehát a Franciaországgal szomszédos semleges államokat illetően, nem hajlandók elismerni.

A szerződés eredményeképpen tovább mélyült Európa megoszlása két, területileg is elválasztható táborra. Nyugat-Európában többé-kevésbé liberális államok éltek egymás mellett. Külpolitikai elvük a be nem avatkozás volt; tőkés érdekeiktől és ezeknek megfelelően befolyásolt közvéleményüktől diktáltan az országok és népek közeledését hirdették. Európa keletén a reakciós birodalmak alkottak szövetséget, s a legitim uralkodók jogán ismét az intervenció, a beavatkozás elvét emelték a külpolitika rangjára. Ahogyan I. Miklós cár fejtegette az osztrák követnek: „Nem aggódom a spanyol és a portugál ügyeket illetően, ez Franciaországra és Angliára tartozik. Itália az Önök ügye, én csak azért vagyok, hogy támogassam Önöket, éppúgy Németországban is, amely Poroszországra és Ausztriára tartozik. De ami Törökországot illeti, az az én ügyem.”[2]

A Habsburg-hatalom számára a külpolitikai aktivitás szükséges előfeltétele a birodalom belső nyugalmának biztosítása volt. Metternich ennek megteremtése érdekében az elkövetkező években a hátország szilárdságának megóvásán fáradozik. Figyelmét egyre inkább a birodalom krónikus belső problémái, nem utolsósorban Magyarország köti le. Ettől fogva közvetlenül részt vesz a belpolitikai döntések meghozatalában.

Lábjegyzetek

  1. Horváth Jenő, Nemzetközi szerződések. Második rész. Anglia és a szent szövetség 1815–1848. Budapest, 1921. 104.
  2. Alfred Stern, Geschichte Europas seit den Verträgen von 1815 bis zum Frankfurter Frieden von 1871 (továbbiakban: Stern, Geschichte Europas…). V. Berlin, 1911. 385.

Irodalom

A münchengrätzi szerződésről lásd: Andics Erzsébetnek a Habsburgokról és Romanovokról szóló idézett művét. A szerződés szövege R. Metternich-Winneburg és Klinkowström Metternich-iratkiadásában: V. 526–528.; magyarul: Horváth Jenő, Nemzetközi SZerződések. II. Anglia és a Szent szövetség 1815–1848 (Budapest, 1921) 101–104.


Az 1832–1836. évi országgyűlés
További reformkérdések Tartalomjegyzék Az erdélyi országgyűlés