A Teleki-kormány

A Múltunk wikiből

A békeszerződés aláírása külsőleg megteremtette az ellenforradalmi rendszer konszolidálásának feltételeit, és megerősítette a belső hatalmi viszonyok stabillá tételének igényét. Ebből a célból kapott 1920. július 19-én gróf Teleki Pál miniszterelnöki megbízást. Nagy történelmi múltú erdélyi család sarja volt, aki a forradalmakig elsősorban mint földrajztudós tette ismertté nevét. Közéleti tevékenysége a forradalmak idején váltott át jelentősebb politikai szerepre. A Tanácsköztársaság idején egyik vezetője volt a bécsi Antibolsevista Comiténak, a szegedi ellenforradalmi kormányokban a külügyminiszteri tisztet töltötte be. Teleki széles látókörű, nagy műveltségű konzervatív politikus volt, akit éppen konzervativizmusa tartott távol a szegedi csoport jobboldali radikalizmusától, de ez fordította szembe a progresszió egész táborával is, amellyel pedig a század elején rövid ideig ő maga is kapcsolatot tartott. Első miniszterelnöksége idején a békeszerződés revíziójára irányuló eltökélt szándék, a liberalizmus teljes elvi és gyakorlati elutasítása, „keresztény világnézet”, „nemzeti eszme” jellemezte politikai arculatát.

Programja a jogrend helyreállítását, a rendszer politikai bázisának kiszélesítését foglalta magába oly módon, hogy a katonai elem visszaszorításával vezető szerepet juttasson a nagybirtoknak, az arisztokráciának, teret adjon a finánctőke képviselőinek. Mereven elzárkózott azonban minden liberális lépés elől, a konszolidációbán nem kívánt politikai szerepet juttatni a munkásosztálynak és legális pártjának, a polgári ellenzéknek a jogrend helyreállítására vonatkozó követeléseit pedig a kivételes hatalom intézkedéseit törvényesítve kívánta leszerelni.

A Teleki-kormány tevékenysége azoknak a társadalmi erőknek a leszerelésére is irányult, amelyek tömegeik és követeléseik miatt veszélyt jelenthettek az uralkodó osztályok, azokon belül elsősorban a nagybirtok politikai hegemóniájára. Ezért kezdte meg Teleki, majd fejezte be Bethlen a birtokos parasztság visszaszorítását, illetve kiiktatását a politikai életből.

E célt szolgálta a kormány földreform-javaslata, amely arra irányult, hogy minimális engedmények árán megőrizze a nagybirtok pozícióját, leszerelje az agrárproletárok és a birtokos paraszti rétegek elégedetlenségét, lejárassa a Tanácsköztársaságot és a kommunista mozgalmat, megakadályozza a Kisgazdapárt ellenzékbe vonulását, s mindezek révén kiszélesítse a rendszer társadalmi bázisát.

A törvényt Rubinek Gyula, a nagybirtokosok szervezetének (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) volt igazgatója dolgozta ki mint földművelésügyi miniszter; beterjesztését viszont már a helyére kinevezett Nagyatádi Szabó Istvánra bízták, aki azonban a reform erőteljesebbé tételére vonatkozó javaslatait nem érvényesíthette. Az 1920: XXXVI. tc., amelyet 1920. augusztus 5-én fogadott el a nemzetgyűlés, nem írt elő kötelező földosztást: házhelyek és kishaszonbérletek juttatását tette csak lehetővé az „érdemes” és „gondos” gazdák körében. A törvény végrehajtása során az ország 16,6 millió kataszteri holdat kitevő mezőgazdasági területéből mindössze 948 ezret vettek igénybe, elsősorban a nagybirtokosok felajánlásai alapján. Az igénybe vett föld 1/4-ét a háború alatt szerzett hadivagyon (zsidó birtok) tette ki. 411 ezren jutottak földhöz, közülük 301 ezer volt szegényparaszt, aki 1–2 kataszteri holdat kapott. Az igénybevétel mértékét, sorrendjét az Országos Földbirtokrendező Bíróság határozta meg. A földbirtokosokat úgy kívánta kártalanítani a törvény, hogy a vételárat az 1914 előtti viszonynak megfelelő aranykoronában állapította meg, s azt teljes egészében az új tulajdonosnak kellett megfizetnie. A végrehajtás rendkívüli lassúsággal haladt előre; a vételár éppen a leginkább rászorulók számára volt megfizethetetlen.

E törvény keretébe illesztették a „vitézi telkek” kifejezetten propagandisztikus-politikai célokkal létrehozott rendszerét. E telkeket a kormányzó adományozta a „feddhetetlen hazafiaknak”, az általa alapított „vitézi rend” tagjainak, ellenforradalmi érdemeik elismeréséül.

A földreformtörvényt már a nemzetgyűlés vitája során erősen bírálta a Kisgazdapárt liberális csoportja, Nagyatádi Szabót a kisgazda érdekek elárulásával vádolva, valamint a polgári ellenzék és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Nagyatádi Szabó azzal, hogy a törvényt vállalta, megtagadta saját maga, pártja s a mögötte álló rétegek több évtizedes programját. Ezzel önmaga járult hozzá pártja és tömegei leszereléséhez, s tette azokat a kormány játékszerévé.

A magyarországi földreform messze elmaradt a Kelet-Közép-Európában ez időben végrehajtott földreformok mögött. A szomszédos országokban az agrárnépesség forradalmasodásának leszerelésére a nagybirtokok erőteljesebb kisajátítására került sor. Igaz viszont, hogy ez nacionalista nemzetiségpolitikai szempontok érvényesítésével, a magyar és német földbirtokok erőteljes igénybevételével, a kisebbségi földigénylők nagyarányú mellőzésével történt. Földet elsősorban az „államalkotó nép” tagjai számára juttattak, a nemzeti kisebbségek településterületeinek etnikai egységét megbontó telepesfalvakat létesítettek, dominánssá a középbirtok szerepét téve. A magyar ellenforradalmi rendszer ezzel szemben konzerválni tudta a nagybirtok túlsúlyát annak gazdasági és politikai következményeivel együtt. Sem a birtokmegoszlásban, sem a társadalmi struktúrában nem következett be lényeges eltolódás. A kisbirtokosság megerősödése helyett részben a törpebirtokosok gazdaságilag életképtelen tömege alakult ki, részben a jobb módú paraszti rétegek valamelyes gyarapodása ment végbe, mivel végül a kiosztott föld egy része hozzájuk vándorolt át. Mindez kétségtelenül azt tükrözte, hegy az ellenforradalmi kormányhatalom nagy erőfölényben volt. a paraszti, földtelen tömegekkel szemben. Ezek önmagukban, szövetségesek, valamint elvhű vezetés nélkül a levert forradalmak hatása következtében kénytelenek voltak elfogadni a rájuk kényszerített megoldást. Az agrárprobléma gazdasági és társadalmi vonatkozásban egyaránt megoldatlan maradt.

Ennek ellenére a földreformtörvény azáltal, hogy – a családtagokkal együtt – mintegy 2 millió ember körében erősítette meg a tulajdonosi tudatot, az ezzel kapcsolatos illúziókat, hozzájárult az agrártársadalom elégedetlenségének ideiglenes lecsendesítéséhez, és a kormányzat szempontjából kedvezően befolyásolta a parasztság magatartását.

A törvényhozásban más tekintetben is a konzervativizmus és az ellenforradalom során jelentkező fasiszta tendenciák összeegyeztetése érvényesült. A középrétegek és a kispolgárság többségét átható indulatokat és bizonyos reformelképzeléseket a hatalom által megszabott mederbe kívánták terelni. Így az 1920: XXV. tc., az úgynevezett numerus clausus törvény, melyet a nemzetgyűlés 1920. szeptember 26-án fogadott el, a fehérterror erőszakos antiszemitizmusát úgy kívánta levezetni, hogy – a zsidó értelmiség rovására – „törvényes” korlátokat állított fel. A numerus clausus törvény ugyanis, amely az egyetemekre, jogakadémiákra történő felvételnél „nemzethűségi és erkölcsi szempontok” érvényesítését írta elő, zsidó hallgatók felvételét csak olyan arányban tette lehetővé, amilyen arányt a zsidóság az ország összlakosságában elfoglalt. Végrehajtását az egyetemeken antiszemita kampányok, az Ébredő Magyarok Egyesülete által szervezett botrányok kísérték. A 19. század második felének emancipációs törvényeivel szemben 1920-ban, először a polgári kori Magyarország történetében, alkotmányos szintre emelkedett az antiszemitizmus, az állampolgári jogegyenlőtlenség. Károlyi Mihály szavai szerint „a magyar parlamentnek sikerült a getto intézményét elhelyeznie törvénykönyvében”.[1] E törvény, későbbi szerény módosítása ellenére (1928: XIV. tc.) károsan befolyásolta a politikai életet, megerősítette a közgondolkodás tévútjait, és még jobban elmélyítette azt a kontraszelekciós politikát, amely egyébként is jelentős szellemi, kulturális értékektől fosztotta meg a magyar társadalmat.

„A vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb büntetőjogi védelméről” szóló 1920: XXVI. tc. visszaállította a botbüntetést az árdrágító kereskedőkkel szemben. Alkalmazására ugyan nem került sor, mégis azt mutatja, hogy a magyar törvényhozás hatalmasat lépett vissza a dualizmus korszakának törvényalkotó munkájához képest.

Teleki munkáspolitikája nem csupán nyílt erőszakot, hanem bizonyos szociális engedményeket is tartalmazott, és e tekintetben lényegesen különbözött a szélsőjobboldal programjától; a rendszer konszolidálásához azonban kevésnek bizonyult. Teleki ugyanis a szakszervezetek működését érdekvédelmi és jóléti feladatokra kívánta korlátozni, s nem volt hajlandó politikai tényezőként kezelni a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot.

A II. Internacionáléhoz tartozó Nemzetközi Szállítómunkások Szövetsége és a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség éppen azért indított bojkottot Magyarország ellen, hogy tiltakozzék az ellenforradalmi terror miatt, és a kormányt politikai engedményekre kényszerítse. 1920. június 20-án Magyarország és a nyugati országok között minimálisra csökkent a vasúti forgalom, a postai és távírószolgálat. Ez igen kellemetlenül érintette a kormányt, amely az Magyarországi Szociáldemokrata Pártot tette felelőssé a bojkottért. A Magyarországi Szociáldemokrata Párttal folytatott tárgyalásain a kormány a bojkott megszüntetését követelte. A szociáldemokrata vezetők végül is elhatárolták magukat a bojkottól, amely inkább nehezítette, semmint könnyítette Telekivel való egyezkedésüket. A kormány ugyanis az erős kéz politikáját folytatta továbbra is: újabb, 1918 után alakult szakszervezeteket oszlatott fel, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt politikai tevékenységét minden módon akadályozta; megfélemlítésként pedig 1920. július 5-én megkezdődött a Tanácsköztársaság 10 népbiztosának pere.

A közel kéthónapos bojkott minimális eredményt hozott. Ebben szerepet játszott Teleki kormányának hajthatatlansága, a magyar szociáldemokrata vezetők magatartása, de az is, hogy a bojkott nem volt teljes és következetes, s így létében nem fenyegette az ellenforradalmi rendszert.

A fehérterror által bevezetett kommunistaüldözést az ellenforradalmi rendszer – mindenekelőtt a fasiszta jellegű katonai csoportok nyomására – intézményesíteni akarta a kommunista szervezkedés törvény általi betiltásával. Az 1921: III. tc. „Az állam és társadalom rendjének hatályosabb védelméről” a legszigorúbb büntető szankciókkal sújtotta az „osztályizgatást”; törvényen kívül helyezte a kommunista mozgalmat, amely így negyedszázados illegalitásra kényszerült, de lehetővé tette, hogy a kormány adott esetben a szociáldemokrata mozgalommal, sőt a liberális polgári ellenzékkel szemben is a legkeményebb megtorlást alkalmazza. A szomszéd országok közül Jugoszláviában 1920 decemberében, Romániában 1924-ben kényszerült illegalitásba a kommunista párt; Ausztriában 1933-ig, Csehszlovákiában 1938 végéig legálisan működhetett. A kommunista mozgalom legális körülmények között is sok nehézségbe ütköző harca az illegalitás viszonyai között rendkívül nagy áldozatokat követelt, különösen az ellenforradalmi Magyarországon, ahol mindvégig a legkegyetlenebb üldöztetésben volt része.

1920 őszén illegális kommunista szervező tevékenysége miatt kivégezték Lévai Oszkárt és társait, a népbiztosok elleni perben pedig decemberben igen súlyos (4 halálos és 6 életfogytiglani fegyházra szóló) ítéletet hoztak. A széles körű hazai és nemzetközi tiltakozáshoz, az angol kormány figyelmeztetéséhez a szovjet kormány erélyes intézkedése társult. A szovjet kormány 10 előkelő hadifogoly tisztet túsznak nyilvánított, ugyanakkor tárgyalások megindítását javasolta a foglyok kicserélésére, a magyar hadifoglyok hazaszállítására. Hosszú tárgyalások eredményeként vált lehetővé, hogy a súlyos börtönbüntetésre vagy halálra ítélt kommunisták egy része kikerüljön a Szovjetunióba, a magyar hadifoglyok pedig hazatérjenek.

A Teleki-kormány egyidejűleg bizonyos lépéseket tett a szélsőjobboldali, különítményes csoportok visszaszorítására. A Teleki mögött álló nagybirtokos, nagytőkés körök érdekei e tekintetben egybeestek a keresztényszocialistáktól a polgári liberálisokon keresztül a szociáldemokratákig terjedő más politikai áramlatok törekvéseivel. A „jogrend helyreállítása” feltétele volt a rendszer konszolidációjának, a nyílt diktatúrára irányuló kísérletek megakadályozásának. Mindez azzal a – főként Budapesten erős – felháborodással együtt, melyet a még mindig sorozatosan elkövetett merényletek, antiszemita botrányok váltottak ki, arra vezetett, hogy Horthy jóváhagyásával felszámolták a leghírhedtebb különítményes fészkeket (Britannia-szálló, Ehmann-telep), felfüggesztették az Ébredő Magyarok Egyesülete önkormányzatát.

Ezek az intézkedések azonban nem jártak együtt a szélsőjobboldalnak az állami- és közéletből való tényleges kiszorításával. A folyamat ellentmondásossága egyike volt a rendszer sajátos jellemzőinek. A különböző fegyveres csoportok tagjai, a fasiszta jellegű politikai áramlatok kiemelkedő alakjai fokozatosan beépültek a konszolidálódó rendszer apparátusába (belügyminisztérium, honvédelmi minisztérium, Nemzeti Munkavédelmi Hivatal stb.). Ez a gárda, kiegészülve a „megtisztított” – és jobboldali elemekkel feltöltött – közigazgatási, államigazgatási apparátussal, mely Magyarországon is mindinkább önállósult, meghatározta a végrehajtó hatalom működését az ellenforradalom egész időszakában. A kormánypolitikában bekövetkezhetnek majd módosulások, az apparátus azonban e változásokat, ha azok egy korlátozott liberalizálódás irányába mutatnak, nem követi, míg viszont érzékenyen és cselekvően reagál minden, a szélsőjobboldal számára kedvező fasiszta jellegű lehetőségre.

Lábjegyzet

  1. Károlyi Mihály válogatott írásai 1920–1946. I. Budapest, 1964. 66.


A konszolidáció kezdetei
Tartalomjegyzék Az első királypuccs