A Tisza-vidék és a Kárpát-medence keleti fele a korai vaskor második felében

A Múltunk wikiből

A Kárpát-medence keleti felében az i. e. VI–V. század fordulója táján új, egységes színezetű régészeti kultúra bontakozott ki. Előzményeit rosszul ismerjük, helyi gyökerei mégis alig kétségesek. Az élet folyamatosséga azonban a kora vaskori kultúra kialakulása előtt valamiért megszakadt, a Tisza-vidék és Erdély “szkíta” vaskora új alapokról indult; új telepek, temetők, hatalmi központok keletkeztek. Nincs kizárva, hogy az általános délkelet-európai átalakulást I. Dareiosz perzsa király hadjárata váltotta ki. A hatalmas perzsa hadsereg i.e. 513-ban átvonult a Balkán félsziget keleti felén, étkelt az Al-Dunán, és mélyen behatolt a mai ukrán sztyeppek területére. Nemcsak e soha nem látott arányú támadás bolygatta fel a népeket, hanem a védekezés is; a szkíták szövetségében számos nép elmozdulásáról értesülünk. A perzsák ugyan nem jártak a Kárpát-medencében, mégis az általuk felidézett népmozgés gyanítható a települési folyamatosség átmeneti megszakadésa, majd gyors újraéledése mögött.

A szkíta kultúrát elsősorban temetőkből ismerjük. A jelentősebbek (Hetény / Chotin,[1] Tápiószele, Szentes–Vekerzug, Békéscsaba) az i.e. V. század folyamán keletkeztek, és századokon át használták őket. Sok száz, talán több ezer sírosak (egyik sincs teljesen feltárva), állandóan megtelepült lakosságról vallanak. Anyagi kultúrájuk egységes, legfeljebb külső hatások és érintkezések színezik: nyugaton a Hallstatt-kultúra, délen a Dráva–Száva-vidék illír kultúrája (Donja-Dolina), északon és északkeleten a Pontus vidéki szkíta–görög kultúra. Az anyagi, gazdasági egység mögött látszólag tarka ideológia rejlik. Az Alföld-csoport temetőiben az elmúlt korok valamennyi temetkezési rítusát egyidejűleg alkalmazták (háton fektetés, zsugorítás, halotthamvasztás urna- és földsíros temetkezéssel). Korábban ezt etnikai tarkaságnak értelmezték, valójában inkébb a hitvilággal kapcsolatos szokások és családi hagyományok sokfélesége lehet. E korszakban másutt is találkozunk vele, a hamvasztás és a temetés egyszerre dívik az illír törzsek egy részénél is. A balkáni trák előkelők temetését Hérodotosz saját tapasztalatai alapján így írja le: “Ha egy gazdag ember meghal, három napra felravatalozzék, mindenféle állatot áldoznak fel neki … majd elhamvasztják, vagy eltemetik, sírja fölé halmot emelnek.”[lábjegyzet 1]

Az Alfölddel szomszédos területeken az egységesebb temetkezési szokásrend mögött törzsi-politikai egységek sejtheték, esetleg eredetileg valóban különböző etnikum. Észak-, Északkelet-Magyarországon a késő rézkor óta megszakítás nélkül a halotthamvasztás uralkodik, Erdélyben viszont hátukra fektetve temették el a halottakat.

Az Alföld-csoportban előfordulnak kocsival–lóval való temetkezések, illetve lótemetések is (például Szentes–Vekerzug, Gyöngyös). Ezek korántsem csak nomádokra, inkébb fejlett lótartó közösségekre utalnak. A ló–kocsi temetkezések száma és módja nem különbözik a dunántúli, közép-európai vagy bulgáriai trák kocsi–ló temetkezésektől, kerékabroncsaik, zabláik, lószerszámuk azonos vagy közeli rokon.

A keleti országrész vezető rétege éppúgy halmokban, kurgánokban temetkezett, mint a dunántúli, Kárpát-Ukrajnában és a Tiszaháton még a köznép hamvai számára is halomsírt emeltek. Észak-Magyarországon pedig a fejedelmeket is elhamvasztották. Viseletük, fegyverzetük, hatalmi szimbólumaik azonban teljesen másfélék: szkíta–trák jellegűek. A szkíta fejedelmek hatalmi jelvényeit utánozza a zöldhalompusztai törzsfő pajzsát(?) díszítő pompás aranyszarvas és a tápiószentmártoni elektrón (arany–ezüst) szarvas, mindkettő hamvasztásos sírból. A két szarvas nem szkíta készítmény, hanem a Duna vidéki „szkítizáló” művészet alkotása.[2]

A Dunától keletre élő népek körében a rövid pengéjű, perzsa–szkíta vas tőrkard, az akinakes terjedt el. Jellemző azonban, hogy rendszerint nem eredeti rendeltetésének megfelelően, vagyis szúrófegyverként, hanem az egyik élét kiköszörülve, vágásra használták őket. A hosszú pengéjű vaskard éppoly ritka, mint a hajlott pengéjű görög (dór) kard (Penc) vagy utánzata. Az előkelőbb harcosok fegyvere még az íj és nyíl, amit ekkoriban a szkítáknál terjedt el Belső-Ázsiától Közép-Eeurópáig. A Kárpát-medencében talált kis méretű bronz vagy vas nyílhegyek is szkíta típusok. A közemberek fegyvere a vascsákány és vaslándzsa volt.

Az ukrán sztyeppeken élő szkíták körül megtelepült „peremtörzsekkel” való érintkezésnek számos nyoma van a Kárpát-medencében. Különösen az észak-magyarországi és erdélyi törzsek állatmotívumokkal borított tegezdíszei (például Mátraszele, Budajenő), állatszobrocskákkal díszített bronzcsörgői (például Gyöngyös, Nagytarcsa) és párduc- vagy szarvasalakos nyelű bronztükrei (például Muhi) figyelemre méltóak. A tárgyak többségét, köztük a tükröket és a tegezdíszeket azonban nem a szkíták vagy a körülöttük lakó népek készítették, hanem a megrendelésükre dolgozó, művészi ízlésükhöz alkalmazkodó görög városok műhelyei. A Kárpát-medence „szkíta” művészeti tárgyainak nagyobb része valószínűleg a legközelebb fekvő nagyvárosban, Olbiában vagy a szomszédos Tyrasban készült.[3][4]

A közvetlen vagy közvetett görög kapcsolatoknak több bizonyítéka is van. Az Ártándon eltemetett egyik gazdag törzsfő sírjából pompás görög bronzedény (hydria) került elő, egyéb pontusi görög tárgyak – pikkelypéncél, aranydiadém, arany karperecek és ruhadíszek – társaságában.[5]

Görög bronzedények és arany ruhadíszek az Alföld-csoport köznépéhez is eljutnak, feltehetőleg görög vagy trák eredetűek ezen a területen az első korongon készült edények is (Szentes–Vekerzug).[6]

Az elmúlt évtized régészeti kutatásai mutatták meg, hogy a Vágtól délkeletre a Kárpát-medencében és a román síkságon át egészen a Balkán-hegységig az i.e. V–III. században egységes színezetű kultúra található. Megegyeznek a közös helyi gyökerekre visszavezethető edényművesség és a népi kismesterségek termékei (kések, lándzsák, tőrök, orsógombok stb.), rokon a temetkezés módja is. A hatalmas terület legtávolabbi pontjait is rokoni szálak fűzik össze. Felettébb valószínű tehát, hogy az egységes kultúra nagyrészt rokon etnikumot takar. Nem régen alakult ki, itt–ott még kivillannak az egység alól a korábbi, eltérő népi közösségek nyomai (például a bronzkori eredetű észak-magyarországi népesség), azonban elébb vagy utóbb ezek is eltűnnek az új művelődési egység mögött.

Az időszámításunk kezdete előtti és utáni évszázadokban a rómaiak ugyanezen a területen különböző trák nyelvű törzseket találtak; e trák törzsek elterjedése, a helyi elemek eltrákosodésa a kora vaskorig nyúlik vissza. A Kárpát-medence keleti felének vaskor eleji törzsei közül kettőt név szerint is ismerünk. A nagy görög történetíró, Hérodotosz, aki az i.e. V. században meglátogatta a Fekete-tenger görög városait, személyesen ismerte a trákokat és a szkítákat, saját földjükön szerzett róluk híradást. Ahogyan a szkíta törzseket leírja és jellemzi, az semmiképpen sem vonatkoztatható a Kárpát-medence népeire, annél pontosabban illik a Dnyesztertől a Kubánig terjedő területen élő, igazi szkíta törzsek régészeti kultúrájára. A szkítákon túl lakó népek leírásához Hérodotosz Hékataiosz földleírását is felhasználta.

Hérodotosz szerint a Marisz (Maros) az agatürszoszok országában ered, más helyen azt írja, hogy az agatürszoszok az Isztrosz (Duna) fölött nyugatról voltak szomszédosak a szkítákkal. A két adat Erdélyre, valamint a Déli-Kárpátoktól az Al-Dunáig terjedő síkságra utal.

„Az agatürszoszok népe nagyon gazdag, különösen szívesen viselnek arany ékszert. Nőközösség van néluk, s mivel valamennyien testvérek, féltékenykedés és ellenségeskedés nélkül élnek. Egyéb szokásaikra nézve csaknem olyanok, mint a trákok.”[lábjegyzet 2]

A trákok szokásait Hérodotosz élesen megkülönbözteti a szkíták vagy a szkíták módjára élő törzsek szokásaitól. A szkítákat és a trákokat Hérodotosz idején a Duna-delta vélasztotta el egymástól, délre és nyugatra mindenütt trák törzsek éltek. Hérodotosz közéjük számította – mint láttuk – Erdély lakosait is.

A perzsa támadás idején egyébként a szkíták az agatürszoszok királyát is szövetségesül hévték. Az agatürszoszok azonban nem segítették a szkítákat, csak abban az esetben akartak harcolni, ha a perzsák saját földjükön támadják meg őket. Mégis majdnem belesodródtak a háborúba. A perzsák elől visszavonuló szkíták egy része az agatürszoszok országába akart hátrálni, akik azonban fegyverrel kergették el őket.

Erdély, Olténia és Munténia, valamint az Északkelet-Balkán népeinek rokonságát tehát nemcsak régészeti kultúrájuk közeli rokonséga, hanem egykorú történeti adatok is igazolják.

Az Alföld (és Dél-Dunántúl?) népét Hérodotosz a trák törzsek és szokások leírása közé iktatva említi.

„Mi van országuktól északra, milyen emberek laknak ott, senki sem tudja biztosan; közvetlen az Isztroszon túl látszólag végtelen pusztaság kezdédik. Az Isztroszon túl lakó népnek csak nevét sikerült megtudnom: szigünáknak hívják őket és méd viseletben járnak. Lovaikat öt ujjnyi szőrzet borítja, kicsik, tömpeorrúak és olyan gyengék, hogy nem bírják el az embert. Kocsiba fogva azonban igen fürgék, ezért az ottani emberek kocsikkal utaznak. Országuk megközelíti a venétekét az Adria partjén. Azt mondják, Médiából származnak, de hogy hogyan juthattak oda Médiából, el sem tudom képzelni. A régi időkben azonban minden lehetséges volt.”[lábjegyzet 3]

Eltekintve a leírás mesés elemeitől, az adat legfőbb gyengéje időrendi bizonytalansága. Ha Hékataiosztól származik, akkor az Alföld “szkíta” vaskor előtti “preszkíta” lakosaira vonatkozik, mindenesetre az i.e. VI. század népességére. A Kárpát-medence “preszkíta” régészeti emlékanyaga ezt a lehetőséget valóban támogatná. Ha Hérodotosz közvetlen értesélése, akkor az Alföld-csoport legkorábbi, i.e. V. századi emlékanyagát lehet a szigünákkal összekapcsolni. A szigünák méd (perzsa) viseletben jártak, de hogy valóban irániak lettek volna, abban Hérodotosz sem volt biztos. A lehetőséget azonban a mezőcsáti kultúra „preszkíta” emlékanyaga nem zárná ki. A kis termetű, hosszú szőrű, igénytelen ázsiai lófajtát mindenesetre a mezőcsáti kultúra terjeszti el a Kárpát-medencében. E lófajtát számos sírból ismerjük. Kocsitemetkezésre az i.e. V. század előtt nincsenek adataink, a kocsizás általános használata azonban jával korábban, már a „preszkíta” korszakban elkezdődött. A szigünák lótartással foglalkoztak, de nem éltek nomádok módjára, lovasaikról nem tudnak szomszédaik.[7]

Nem lehetetlen, hogy az Alföld-csoport korai régészeti sajátosságait szigüna alapokra és elemekre lehet visszavezetni. Ezek a sajátosságok azonban egyre halványabbak lesznek, az i. e. IV–III. században mér alig különbözik az Alföld régészeti kultúrája a szomszédos területekétől. A Dunától keletre eső területek népeit az i. e. IV. században erős kelta hatások érik (például a fazekaskorong és a kelta edényművesség általános elterjedése), majd a század vége felé kelta politikai uralom alé kerülnek. Az i. e. III. században önálló régészeti kultúrájuk elhalványodik, majd eltűnik. A kelták politikai hatalmának összeomlása után az i.e. I. században a trák törzsek ugyanezen a területen tűnnek ismét elénk.

Lábjegyzetek

  1. Herodoti Historiarum Libri. Ed. H. R. Dietsch. Lipsiae, 1858 nyomán. Her. IV. 104.
  2. Her. V. 8.
  3. Her. V. 8.

Irodalom

  1. A csoport egyetemes trák gyökereit a hetényi (chotini) temetőt feltáró és publi­káló Mikuláš Dušek már idézett könyve címében is hangsúlyozta: Thrakisches Gräber­feld der Hallstattzeit in Chotín (Bratislava, 1966). A szkíta kultúra két szélső pont­jának, a szlovákiai és bulgáriai trák leletek összefüggésének különösen szemléle­tes kifejtése: Mikuláš Dušek, Einfluß der Thraker auf die Entwicklung im Karpaten­becken (Bulletin de l'Institut d'Archéologie 27. Sofia. 1964. 55–76).
  2. A Tisza-vidék törzsfői leleteinek szkíta stílusú művészeti tárgyaival Fettich Nándor foglalkozott (A zöldhalompusztai szkíta lelet. Archeologica Hungarica 3. Budapest 1928), összefoglaló művészeti elemzésüket is neki köszönhetjük (A garcsinovoi szkíta lelet. Archeologica Hungarica 15. Budapest 1934).
  3. Erdély "szkíta" leleteit Roska Márton foglalta össze (ESA XI. 1937. 162–203). A fontos gyöngyösi leletet Márton Lajos közölte (Archeológiai Értesítő 28. 1908. 37–54).
  4. Az alföldi "szkíta" és az eredeti ukrajnai szkíta fazekasság közötti alapvető különbségeket az eredeti leletek tanulmányozása után tételesen vázolja Maleczky Ágnes (Diploma­munka, 1970).
  5. A nagy köznépi temetők feltárása és feldolgozása Párducz Mihály érdeme. Fontosabb publikációi e tárgykörben: Békéscsaba–Fényes (Archeológiai Értesítő 1943. 58­–63); Szentes–Vekerzug (Acta Archeologica Hungarica 2. 1952. 143–169; 4. 1954. 25–89; 6. 1955. 1–22); Tápiószele (Acta Archeologica Hungarica 18. 1966. 35–91). Etnikai és időrendi eredményeit először az ártándi lelet publikációjában foglalta össze (Graves from the Scythian Age at Ártánd. Acta Archeologica Hungarica 17. 1965. 137–231). A leletcsoport kezdetét a 6. századra teszi, és szkíta etnikum bevándorlását látja mögötte.
  6. Az Alföld-csoport köznépi temetőit először Bottyán Árpád kötötte szkíta be­vándorlókhoz, ugyanakkor azonban a helyi népi alapokat is erőteljesen hangsú­lyozta. A tápiószelei temetőre épített időrendje részben ma is helytálló (Szkíták a magyar Alföldön. Régészeti Füzetek Budapest 1954).
  7. A szigünákról Harmatta János értekezett (Acta Archeologica Hungarica 20. 1968. 153­–157). Kelet-magyarországi vaskorunk iráni kapcsolatait Vékony Gábor dolgozta fel (Dissertationes Archaeologicae Ser. II. No.1. Budapest 1962). Harmatta történeti okfejtésévei szemben (magyarul: Antik Tanulmányok 13. 1966. 107–116) Párducz Mihály a hagyományos régészeti érvek újbóli csoportosításával a kimmer és szkíta bevándorlást, illetve hódítást védelmezi (Szkítakorunk etnikumának és kronológiai helyzetének kérdéséhez. Antik Tanulmányok 15. 1968. 135–148). E munka rész­letekbe menő továbbfejlesztésével jut el a korszak összefoglaló régészeti ábrázolá­sához: Probleme der Skythenzeit im Karpatenbecken (Acta Archeologica Hungarica 25. 1973. 27–63). Az elterjedési térképekkel kísért munkában teljes leletkatasztert ad a "szkíta" régészeti tárgyakról (nyílhegyek, tegezdíszek, tőrkardok, zablák, állat­figurával díszített csörgők, tükrök, valamint a temetkezési csoportok), az őslakos­ság továbbélésének és a különböző "lovasnomád" népek bevándorlásának kérdését pedig a korábbiaknál árnyaltabban fogalmazta meg. - A továbbra is fennálló történeti ellentmondást javasolt értelmezésünk igyekszik áthidalni: az iráni eredetű szigünák, valamint az agatürszoszok lennének a 7–6. századi "preszkíta" kultúra hordozói, míg a szkíta korban (az élénk keleti kapcsolatok ellenére is) mindkét nép lassan felolvadna a helyi lakosságban.


A korai vaskor
A Dunántúl korai vaskora Tartalomjegyzék