A Védegylet

A Múltunk wikiből
1842. június 17.
Megalakul a Tolnai Védegylet.
1842. augusztus 24.
A Lánchíd alapkőletétele.
1842. augusztus 25.
Megnyílik az első magyar iparműkiállítás.
1842. szeptember 3. körül
Megalakul a Komáromi Gyárvédegylet.
1842. szeptember 23.
Megalakul a Bihari Védegylet.
1844. szeptember 24.
A kerületi ülés engedélyezi, hogy az alakuló Védegylet az alsótábla termét használja.
1844. október 6.
Megalakul a Védegylet.
1844. november 14.
Pest vármegye közgyűlése pártfogolja a Védegyletet.
1844. december 22.
Megalakul a Gyáralapító Társaság.
1845. február 2.
A Gyáralapító Társaság Kossuth megválasztását elkerülendő elhalasztja az igazgatóválasztást.
1845. február 9.
Deák a szentgróti fiókvédegylet alapításakor mondott beszédében kiáll a Védegylet mellett.
1845. február 16.
Kossuth kilép a Gyáralapító Társaság igazgatóválasztmányából.
1845. március 16.
A Gyáralapító Társaság közgyűlésén Széchenyi lemond alelnöki tisztéről, s a társaság feloszlatását javasolja.
1845. április 1.
Megjelenik az Iparegyesület lapja, a Hetilap.
1845. április 13.
A Gyáralapító Társaság közgyűlése a további fennállás mellett dönt.
1845. április 24.
Pesten megnyílik az Iparműcsarnok.
1845. május 18.
Széchenyi megkezdi A szentgróti beszéd elemzése című cikksorozatát, amelyben megtámadja a Védegyletet.
1845. október 15.
Kettéválik a Nemzeti Kör. Megalakul a Pesti Kör.
1845. november 16.
Pesten fáklyászenét adnak a Védegylet vezetőinek.
1845. november 17.
Megnyílik a Védegylet közgyűlése.
1846. június 1.
Megnyílik a győri Iparműkiállítás.
1846. június 6.
Az ellenzék konferenciát tart Pesten.
1846. július 15.
Pest és Vác között megnyílik a vasút.
1846. augusztus 4.
Megalakul a Tiszavölgyi Első Gőzhajótársaság.
1846. augusztus 20.
A Védegylet nagygyűlése. Kossuth nagy beszédet tart kereskedelmi viszonyainkról, majd lemond igazgatói tisztségéről.
1846. október 21.
Megszökik ifj. Szabó Pál, a Magyar Kereskedelmi Társaság igazgatója.
1846. november 8.
A Magyar Kereskedelmi Társaság közgyűlése ifj. Szabó Pál szökése után a további fennállás mellett dönt.
1846. december 23.
A Magyar Kereskedelmi Társaság közgyűlése elfogadja, hogy id. Szabó Pál megtérítse a fia okozta kárt.

A rendek szinte ugyanazokban az órákban, amikor végső elkeseredésükben bizalmatlanságukat nyilvánítják a kormány iránt, egy másik fontos javaslatot is elfogadnak. Alig néhány órája, hogy az udvar korábban már ismertetett semmitmondó válasza a vámviszonyok rendezése ügyében megérkezett. Az alsótábla ellenzéki többsége Bezerédj beszéde után, mely rámutatott, hogy a kormánytól immár nincs mit várni, Klauzál javaslatára hozott határozatában a fennálló kereskedelmi és vámrendszert törvénytelennek és igazságtalannak nyilvánította, kijelentve: az ország törvényes függetlenségét idegen érdekeknek nem engedi alárendelni, s a Védegyletet a nemzet oltalma alá helyezi.

Az alsótábla üléstermében a Védegylet neve nem ekkor hangzott el először: alig egy hónapja, 1844. október 6-án itt tartotta alakuló ülését is. A gondolat, melyet az egyesület képvisel: bojkottálni a külföldi (döntően az örökös tartományokból származó) árut, megtorlásként a vámrendszer diszkriminációja ellen és a hazai ipar támogatása érdekében, szintén nem volt új. Hasonló helyi jellegű kezdeményezések már korábban is jelentkeztek: először a Perczel testvérek (közülük Móric jelen van az országgyűlésen is megyéje egyik követeként) indítványára Tolnában, még 1842-ben; majd Zalában, Veszprémben, Komáromban, Szabadkán. Szentkirályi, amikor a kereskedelmi választmány jelentésének 1844. júniusi vitájában a vámügy országgyűlési hatáskörbe vonását védelmezve az e törekvés kivihetetlen voltát magyarázóknak azt vetette oda, hogy a védsorompót ki-ki majd saját ajtaja előtt fogja felállítani, már kész példákra hivatkozhatott. De a gondolat: országos iparvédő egylet létrehozása, már szélesebb körökben is tért hódít. Batthyány Lajos Széchenyinek már májusban beszél egy „véd- és ideben fogyasztási társaság”[1] létrehozásáról, egy hónap múlva már mások is beszélik, augusztus 24-én (már a vámügyben készült felirati javaslat főrendi tárgyalása alatt) pedig Pozsonyból levél megy Pestre, mely az országgyűlés szélső ellenzéki köreinek egy Országos Védegylet alakítását célzó törekvéséről, sőt az egylet közeli alakulásáról számol be.

A Védegylet valóban létrejön: az október 6-i alakuló gyűlésen elfogadott alapszabályok szerint a külföldi árut ki kell szorítani a hazai piacról és azt a honi ipar számára kell biztosítani; csak így lehet véget vetni a naponként fenyegető, a nemzet önállóságát is veszélybe sodró elszegényedésnek. A tagok becsületszóval kötelezik magukat arra, hogy 6 éven át, 1850 októberéig csak honi mesterembereknél dolgoztatnak; a tudományos és művészeti termékeken, a mezőgazdasági és ipari termelőeszközökön és a termeléshez szükséges nyersanyagokon és félgyártmányokon kívül semmi olyan iparcikkből nem vesznek külföldit, amiből belföldit is lehet kapni. Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Az ellenzéki országgyűlési politika kudarcának e napjaiban nem lehet meglepő, hogy az alsótábla ünnepélyes deklarációja ezt a Védegyletet mintegy az ellenzéki reformigény szervezett képviseleteként – és e minőségében az ellenzéki országos politika továbbvivőjeként – ismerte el; időben immár az országgyűlés nélküli periódusra, társadalmi hatókörében pedig (már túl is mutatva az országgyűlés által adott kereteken) az egész társadalomra kiterjedően. Logikus továbbfejlesztője volt ez annak a törekvésnek, mely már e történeti periódus első felvonásában, a Pesti Hírlap indulásával a politikának a köznemesség széles tömegein túl, a polgárosodó fejlődés sodrában most emelkedő, alakuló, szélesedő új társadalmi rétegekre: kispolgárokra, értelmiségiekre is kiterjedő megalapozását célozta, egyúttal a sajtón át számukra is hozzáférhetővé s egyszersmind folyamatossá is téve a politizálást – mint láthattuk, nem is csekély sikerrel. A Védegylet éppen erre nagyon is alkalmas volt: céljai éppen e rétegek számára voltak a leginkább kézzelfoghatóak, hiszen eddig is ők voltak a szerény, gyengébb minőségű hazai áruk fogyasztói, nem kis részben termelői is, s a hazai áruk ilyen kedvezményezése a mozgalmat társadalmilag nyitottá tette.

Ám ha az igények és a várható támogatók megvoltak is – és nem hiányoztak a spontán helyi kezdeményezések sem –, ahhoz, hogy a Védegylet a reformpolitika immár tényleges országos egységfrontjává, de emellett védegyletként is hatékony szervezetté válhassék, szervezőre is szükség volt. Olyasvalakire méghozzá, aki nemcsak nagy energiával és rendkívüli szervezőkészséggel rendelkezik, hanem vannak ismeretei egy, már a tőkés gazdaság szabályai szerint működni kívánó, kiterjedt organizáció eredményes működtetéséhez is. Ezt az embert is megtalálta a Védegylet: Kossuth személyében. Mert ő a címzettje a már idézett augusztus 24-i pozsonyi levélnek, melyben Perczel éppen ilyen, az Iparegylet szervezésénél bebizonyított képességeire hivatkozva, az ő segítségét kéri az egylet országos szervezéséhez.

Kossuth e feladatot akkor már nemcsak, hogy vállalhatta, hanem arra többé-kevésbé mintegy kényszerülve is volt. A Pesti Hírlaptól ugyanis a kormány – nem kis mértékben a lap az alsótábla üléseiről szóló részletes beszámolóitól, és azoknak az ellenzéki gondolatokat és magatartást terjeszteni és szervezni képes hatásától is tartva – ügyes és ravasz fogással mintegy kiléptette. Landerer 1843 végén megtagadta a Kossuthnak a lap egyre növekvő jövedelméből járó szerkesztői részesedés felemelését; Kossuth indulatában kilépéssel fenyegetőzött, amit Landerer a kormány sugalmazására nem késett elfogadni. 1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt. Nekik lett igazuk és nem Metternichnek, akit Kossuth szintén felkeresett: a kancellár azonban, helyesen látva meg a rokonszenves férfi kiváló képességeit, melléfogott a taktikával, nagyúri fölénnyel arra számítva (s ebben Széchenyi is befolyásolta), hogy a vagyontalan szegény ügyvéd végül hajlandó lesz eladni magát a kormánynak. Mint máskor, most is rosszul számított. Kossuth ugyanis – jó érzékkel – a Védegyletben azonnal meglátta a politika társadalmi bázisának szervezéséhez és kitágításához a politikai fejlődés adott szakaszában éppen a legmegfelelőbb eszközt: gazdaság és politika a nacionalizmus védpajzsa alatt végbevihető összekapcsolásának a tömegek mozgósítására kiváló eszközét.

A Védegylet szervezésében és országos hálózatának kiépítésében követendő taktika alapvonalait Kossuth már 1844 szeptemberében kidolgozta, a szervezni kívánt társadalom és az ellenfelek: magatartásuk és taktikájuk mély ismeretében. A szervezés megindításához mindenekelőtt országos intézményes háttér biztosítását tartotta szükségesnek, hogy az egylet elleni várható akciókat azonnal intézményes közügy védelmeként lehessen visszaverni: ezt, mint láttuk, országgyűlési határozatban az egylet nemsokára el is nyerte. Tervében az egylet maga egy központi igazgatóság mellett (mely az iparosokat hozná össze a vevőkkel) vidéki osztályokban lenne szervezendő; szerény tagsági díjat is lehetne szedni (ezt az alapszabály végül évi 20 krajcárban állapította meg) a működési költségek fedezésére és némi közvetlen ipartámogatásra. Ezt az utóbbit megkönnyítendő Kossuth az egylet majdani hálózatán át nagyszabású országos adatgyűjtést is tervez az iparfejlesztés adottságainak, helyi lehetőségeinek felmérésére, sőt felveti egy úgynevezett Iparcsarnok létesítésének gondolatát is.Ez iparcikkek átvételével és forgalmazásával foglalkoznék: garantálná az átvételt és megszervezné a kereskedelmi elosztást is, mégpedig nemcsak a hazai termelők, hanem az egylet által meghatározott időre a külföldi gyárosok által Magyarországon alapítandó gyárak termékeinek esetében is. Végül kitér a szabálysértő tagok ellen alkalmazandó (szükségképpen csak társadalmi) szankciókra is.

A Védegylet megalakítását a közvélemény általában kedvezően fogadta, kivált az ellenzéki megyékben, hiszen az egyletnek – minden, taktikailag feltétlenül szükséges tagadás ellenére is – az ellenzékkel való kapcsolata kezdettől fogva nyilvánvaló volt, Kossuth maga mint az egylet igazgatója rendkívüli aktivitással dolgozott annak érdekében, hogy a hazai ipart fokozott működésre (és ezzel együtt új befektetésekre), a külföld vállalkozó szellemű ipari tőkéseit magyarországi gyáralapításra, s a tőkét hazai találmányok finanszírozására bírja, Deák és Wesselényi – és nyilván sokan mások – aggódtak is a bojkottált áruk körének túlságos szélességén, kivált akkor, amikor a hazai ipar teljesítőképessége még csekély. Deák mint fegyelmezett politikus, aki az ellenzék egységét mindennél fontosabbnak tartotta, némi hallgatás után, megismerve az alapszabályokat, a Védegylet zalaszentgróti osztályának alakulásakor mégis nagy beszédben állt ki az egylet mellett, kivéve részét a szervezőmunkából is, Széchenyi nem csekély bosszúságára, aki még mindig nem mondott le arról a reményéről, hogy Deákot Kossuth mellől leválasztva, vele egy középpárt alakításába bocsátkozhat. Csalódását több részes cikkben vezette le, melyben a szentgróti beszédet elemzi, bírálja; de a végén ismét szövetkezésre hívja fel Deákot, s ismét eredmény nélkül. Így azután 1845 nyarának végére, az egy Árva megyét kivéve, minden megyében legalább egy védegyleti osztály működött; jellemzően a társadalom (gazdasági helyzetétől nyilván nem független) érzékenységére, aránylag legtöbb a Dunántúlról. Az osztályok (a községi, járási és megyei szintű, tehát különböző nagyságú szervezetek) száma ekkorra már elérte a 146-ot.

Mindez indokolja a kormány megdöbbenését, s az első sikerek láttán igyekezetét a mozgalom adminisztratív eszközökkel való elfojtására. Az egylet megalakulását azonban megakadályozni nem mervén, a további lépések még nehezebbeknek ígérkeztek. A királyi hivatalnokokat sikerült ugyan visszatartani az egylet támogatásától, a belépéstől, de az egylet és a vidéki osztályok működésének törvényességét, alakulásuk szabályszerűségét vitató próbálkozásokkal (megfelelő egyesületi törvény híján) jobbnak látták felhagyni. A kormány némi sikert csupán az egylet sajtó útján való propagálásánák a cenzúra és a nyomdaszabályzat alkalmazásával elért korlátozásával tudott felmutatni. Legbiztosabbnak a nádor által ajánlott megoldás maradt: hagyni kell a mozgalmat, kifullad magától is.

A tapasztalat a nádort igazolta: pusztán annak igénylése, hogy az emberek valamit ne csináljanak, nem volt alkalmas arra, hogy a mozgalmat hosszabb időn át életben tartsa. Az ellenzék azonban most már akkor sem léphetett vissza, ha a mozgalomnak ezt az eredendő hibáját – ha máskor nem, Deák aggályai után – sokan felismerték. Kossuth, maga is csakhamar felismerte az innen fenyegető veszélyt, és már 1844 végén részvényes alapokon, a Védegylettől való teljes különállás hangoztatásával, egy Gyáralapító Társaságot hozott létre; egyrészt az egylet elleni bizalmatlanság leszerelésére, másrészt a tényleges ipartámogatáshoz szükséges tőkék lehetséges körét kiszélesítendő. A társaság, melynek alapszabályait ugyancsak Kossuth és munkatársai dolgoztak ki, eszerint egyrészt mint társ vagy részvényes segít a gyáralapításban vagy -fejlesztésben; másrészt kamatos kölcsönt ad külföldről betelepülő iparosoknak, és saját erejéből is állít gyárakat. Alig két hónappal a Védegylet megalakulása után a társaság is megalakult (tagjai között konzervatív nagyurakkal is), egyik alelnökeként Széchenyivel. Hosszú életűnek azonban a Gyáralapító Társaság sem bizonyult: a konzervatívok és a védegyletiek ellentétei, elsősorban Kossuth igazgatói megbízatása körül (amit a konzervatívoknak végül is sikerült megakadályozni), és az is, hogy Széchenyi is szembefordult vele, szétrobbantottak. A társaság azonban – legalábbis formailag – nem bukott meg, s egy ideig még csendben elvegetált, anélkül, hogy érdemi, nagyobb szabású tevékenységet kifejthetett volna.

A Védegylet másik, ugyancsak az iparfejlesztés igényével indult vállalkozása, a kereskedelem és az ipar közötti közvetítést vállaló Iparcsarnok Viszont tervezett formájában kivihetetlennek bizonyult, hiszen az egylettel szemben amúgy is gyanakvó kereskedőket a maga monopolista színezetű törekvéseivel csakhamar szembefordította volna. Kossuth azonban a nehézségekre rugalmasan reagált, s már 1845 márciusában új gondolattal állt elő: Iparműtárat kell létesíteni, mely bizományosként szerepelne; előleget adna az átvett árukra s ezekből szállíthatna a vidéki viszonteladóknak; a létesítéséhez szükséges tőkét 5 forintos részjegyekből lehetne összehozni. Az Iparműtár a végén meg is alakult. de már nem a Védegylet, hanem csak az – eleve reálisabb céljai folytán, ha szerény keretek között is, de életképesebb – Iparegylet intézményeként, 1846 elején, csupán mintegy 30 ezer forintnyi tőkével.

A Védegylet maga ekkor már hanyatlásban van: úgy, ahogy József nádor előre megjósolta. A szervezés számai még biztatóak, de a lelkesedés és az elkeseredés, mely létrehozta és nagyra növesztette őket, már elcsitult. Szerepet játszott ebben a kormánynak – mint láttuk – a mozgalmat a propaganda terén erőteljesen korlátozó politikája éppúgy, mint az egylet társadalmi bázisának túlterjesztése azon a határon, melyen belül az adott társadalom tényleges cselekvésre – kivált a szervezés akkori objektív lehetőségei mellett – tartósan mozgósítható volt, illetve lehetőségeivel képes volt garanciát nyújtani jelentősebb tőkés vállalkozás számára. A Gyáralapító Társaság viszont – kudarcától függetlenül – természeténél fogva nem volt képes nagyobb tömegek aktivizálására. A bojkottálandó áruk széles köre akkor, amikor a hazai ipar még képtelen őket pótolni, eleve szinte kényszerített a tilalom megszegésére, ami gyorsan demoralizálta a tagságot. Az ipari tőkések eleve megérezték a vállalkozás túlméretezettségét, vonakodtak pusztán erre építeni nagyobb ipari beruházásokat; míg a kereskedők – igazi hasznot és forgalmat számukra éppen az importáruk kereskedelme jelentvén – az egyletben nemcsak működési körük beszűkítését, hanem az Iparműtárban ráadásul egyfajta konkurrenciát is láttak. Ugyanakkor a kézműiparos a gyáripar betelepítésében egzisztenciáját látta fenyegetve. A lehetséges partnerek ilyen gyanakvása és húzódozása, a közönség részvétlensége így együttesen vezetett a gyors hanyatlás felé: Kossuth 1846 végén meg is válik a még tovább – de egyre inkább már csak névleg – működő egylet igazgatásától.

De még közel egy időben meg kellett érnie azt, hogy a Védegyletet nem sokkal megelőzve összehozott – hasonlóan ahhoz: az önálló nemzeti gazdaság megalapozásának igényével fellépő – Magyar Kereskedelmi Társaság is elbukott. Az 1843-ban elsősorban magyarországi termények vámkülföldi közvetlen exportjára kezdeményezett, s főleg főúri részvényesek tőkéjével dolgozó társaság rövid – és kizárólag kereskedelmi igazgatója, egy Szabó Pál nevű trieszti kereskedő hamis jelentéseire és meghamisított mérlegére alapozott – tündöklés után (melyben a részvételtől vissza nem húzódható pesti kereskedők nem nagy örömmel észlelhették a tőlük függetlenülni akaró birtokosok sikeresnek induló terményértékesítési kísérleteit), 1846 nyarára csődbe került. Szabó megszökött, a kárnak csak egy része térült meg, de nagyobb volt a morális veszteség; a Gyáralapító Társaság, a Védegylet, az Iparműtár kudarca vagy ellaposodása után a Magyar Kereskedelmi Társaság nyílt bukása önálló hazai gazdaság immár nagyipar és nagykereskedelem léptékében a társadalom mozgósítása által való megteremtésének: az ellenzék minden gazdaságpolitikai akciója végső céljának legalábbis ideiglenes csődjét, mindenesetre még korai voltát bizonyította, vagy látszott bizonyítani.

Mindennek ellenére azonban a Védegylet és a körülötte kibontakozó, már a tőkés gazdaság igényeivel fellépő gazdasági egyesületek mérlege politikai szempontból mégsem tekinthető csak veszteségesnek – mint ahogy ezekben az években már minden a polgárosodás felé mutató törekvás képes valamely pozitív eredményt vagy legalább hatást felmutatni. A védegyleti mozgalom tükrében a kormány megláthatta, hogy az elégedetlenség – ha konkrét akciókra még gyenge és bizonytalankodó is – milyen szélesen el van terjedve a társadalomban, túl a megyegyűlések vagy a tisztújítások és követválasztások nemegyszer korrumpált résztvevőinek körén. Ugyanakkor az ellenzék és a befolyása alá került társadalom megérezhette saját erejét, ha az azzal való éléshez éppen a védegyleti mozgalom még nem adott is megfelelő lehetőséget és alkalmat. Mindenesetre a szatmári pontokban megfogalmazott, a Pesti Hírlap által értelmezett, továbbfejlesztett és elterjesztett, végül pedig az országgyűlés (ugyan nem szentesített) törvényjavaslataiban aprólékosan kidolgozott belpolitikai-társadalmi programnak a védegyleti mozgalom körüli viták végleg tisztázták gazdasági vetületét, egyértelművé téve a magyarországi gazdasági élet előtt álló – végső fokon már az országnak a birodalom egészéhez való viszonyát is meghatározó – alternatívákat.

Ahogy Kossuth 1846. augusztus 20-i beszéde összefoglalta: a vámkérdés a következő országgyűlésen feltétlenül megoldandó, de a megoldásnak három útja is lehetséges. Az egyik a közbenső vámvonal teljes eltörlése (amit néhány éve Metternich és Kübeck már fontolgatni kezdett, most pedig a konzervatívok kezdenek emlegetni): ez azonban még továbbra is korlátozná a külföldi terményértékesítést, megölné a hazai ipart, s ezért elfogadhatatlan. A másik a teljes szabad kereskedelem, mely nemcsak a belső, hanem a külső vámokat is eltörölné: ez – amit annak idején ő is számításba vett – a nyersterményeknek valóban szélesebb piacot adna, de szintén az ipar helyzetét nehezítené, amellett világos, hogy a kormány amúgy sem fogadná el. Harmadik megoldásnak Kossuth (átvéve az 1843. évi kereskedelmi választmány kompromisszumos javaslatát) immár nyíltan a meglevő belső vámvonal olyan átalakítását ajánlja, mely Magyarországot is védené, de hogy melyik felet mi ellen és mennyire, azt a két államfél közös tárgyalásán (melyen Magyarország képviselői az országgyűlésnek lennének felelősek) lehetne egyeztetni és megállapítani, Ezt követelni – hangoztatta Kossuth – Magyarországnak joga van, mint ahogy jogos az is, hogy Ausztriával nem közös problémáit egyedül maga oldhassa meg. Olyan koncepció ez, mely néhány év múlva majd a magyar állam politikai önállóságát a birodalom keretében, azzal összeegyeztetve kereső törekvéseknek fog alapjául, modelljéül szolgálni. De amely, miután a Védegylet közgyűlése is elfogadta, belép a reformellenzék politikai koncepciójába is mint a gazdasági kérdések megoldásának lehetséges, sőt kívánatos módja, és már ilyenként fog majd szerepelni az 1847. évi Pest megyei követutasításban is. A gazdaság ezáltal és úgy lép be a politika szférájába, hogy egyúttal a politikai megoldás számára modellt is képes adni.

A Védegylet tehát, közvetlen törekvéseinek sikertelensége ellenére is, sok minden tisztázására alkalmat adott, ennek kapcsán pedig megkezdte a társadalom immár országgyűlésen kívüli, politikai célú szervezését. Olyan kezdemény ez, melynek jelentőségét akkor értjük meg teljesen, ha megismerjük a kormány egyidejű kísérleteit is a társadalomnak a maga, az ellenzékével ellentétes céljait szolgáló megszervezésére.

Lábjegyzet

  1. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. VI. (1844–1848) (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 15.) [továbbiakban: SzN VI.] Budapest, 1939. 61.

Irodalom

Az országgyűlés utáni új politikai alakulások közül legjelentősebbeknek (tényleges sikertelenségük ellenére is) kétségtelenül Kossuth szervezései bizonyultak. Közülük a Védegyletre jó összefoglalás: Kosáry Domokos, Kossuth és a Védegylet (Magyar Történettudományi Intézet 1942. évi Évkönyve. Különnyomatban is), kitekintéssel Kossuth többi gazdasági vállalkozására is; a Kereskedelmi Társaságra: Gyömrei Sándor, Az első pesti kereskedelmi részvénytársaság, a Magyar Kereskedelmi Társaság (Tanulmányok Budapest múltjából. XI. Budapest, 1956); a gyáralapítási kísérletre: Viszota Gyula, Széchenyi, Kossuth és a Gyáralapító Társaság (Budapesti Szemle, 140. 1909).


Az arcvonalak végleges kialakulása
A kormány előkészületei az új politika bevezetésére Tartalomjegyzék Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer