A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. augusztus 31., 08:11-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

Március 18-án, a Párizsi Kommün kikiáltásának évfordulóján, Csepelen nagygyűlés volt, melyen 5000 munkás vett részt. A gyűlés lelkes hangulatban állást foglalt a letartóztatott kommunista vezetők haladéktalan szabadon bocsátása és a proletárdiktatúra azonnali kikiáltása mellett.

Március 19-én 20 ezer munkanélküli vonult fel a kommunisták vezetésével a népjóléti minisztérium elé. A tüntetők munkát, megélhetést, azonnali segélyt, a föld és a termelőeszközök köztulajdonba vételét követeltek.

Március 20-án általános nyomdászsztrájk kezdődött. A nyomdászok mozgalma bérköveteléssel indult, de hamarosan politikai jelleget öltött. A régi vezetőséget leváltották, az új vezetőségben a kommunisták voltak többségben.

A március 20-án kezdődő nyomdászsztrájk következtében az újságok, beleértve a Népszavát is, nem jelentek meg, s ez az izgatottságot és a pánikot még inkább fokozta.

A kommunista párt március 23-ra az Országház térre nagygyűlést hirdetett, és nem volt titok, hogy a nagygyűlést a letartóztatott vezetők erőszakos kiszabadítása fogja követni.

E robbanásig feszült helyzetben jelent meg Vix alezredes a köztársasági elnöki hivatalban, hogy átadja felettesének, de Lobit tábornoknak Károlyi Mihályhoz intézett levelét.

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

A március 20-án átadott jegyzéknek és a békekonferencia abban említett határozatának hátterében – amennyire a jelenleg rendelkezésre álló forrásokból ez megállapítható – az alábbi események és meggondolások húzódtak meg: a párizsi békekonferencia január végén—február elején hozzáfogott az Ausztriával és Magyarországgal kötendő békeszerződés előkészítéséhez. Ezzel kapcsolatban került napirendre az új államok közötti határok kérdése. Míg a magyar–csehszlovák és a magyar–jugoszláv határ esetében a szakértők lényegében befejezett tényeket találtak (csak a már fennálló helyzet kisebb módosításáról lehetett szó), román viszonylatban a dolog másképpen állt. A román hadsereg február elején még távolról sem érte el azt a vonalat, melyre a román királyi kormány az 1916. augusztusi bukaresti titkos szerződés alapján igényt tartott. A román diplomácia erőfeszítései ezért nemcsak arra irányultak, hogy a békekonferenciával minél előnyösebb határokat fogadtasson el, hanem egyben arra is, hogy a román hadsereg január végén elakadt előnyomulását kimozdítsa a holtpontról; hogy még a végleges döntés kimondása előtt kieszközölje az igényelt, de még meg nem szállt területek egészének azonnali birtokbavételét. Brătianu a Tízek Tanácsa előtt február 1-én az erre vonatkozó igényt a magyar részről folyó „bolsevista agitációval” és az Ukrajnából és Besszarábiából fenyegető „bolsevista veszéllyel” indokolta. „Romániának szüksége van a szövetségesek erkölcsi támogatására, ha azt kívánják, hogy az maradjon, ami volt: támaszpont Európa számára a bolsevizmus ellen.”[1]

Az azonnali megszállásra vonatkozó román igény, ha nem is Wilsonnál és Lloyd George-nál, de a francia vezérkarnál támogatásra talált. Ennek eredményeként az albizottság javaslatot készített egy, a román és a magyar hadsereget elválasztó semleges övezet létesítéséről.

A javaslatot a Tízek Tanácsa február 26-án jóváhagyta, tekintettel arra, hogy ez egybeesett a szovjetellenes tervekkel.

Foch marsall, a francia és szövetséges hadsereg főparancsnoka éppen február 25-én fejtette ki intervenciós elképzeléseit, s ezek sorában azt, hogy az „orosz kérdés” megoldása érdekében az antantbarát keleteurópai államokra kell támaszkodni. Foch intervenciós terve különösképpen fontosnak tartotta a leginkább életképesnek látszó lengyel és román hadseregek megerősítését.

A február 26-i határozat e terveknek alárendelve született. Újabb területek átengedésével jutalmazni és buzdítani kívánta a bolsevikok elleni harcra felajánlkozó román vezetőket. A semleges övezet a keleten bevetésre kerülő román hadsereg hátát biztosította volna. Lényegében az itt áthaladó vasútvonalak francia megszállásáról volt szó; ezek nemcsak a román, hanem a lengyel hadsereg utánpótlása szempontjából is jelentősek voltak.

A február 26-i döntés – bár azt „a négy nagy” távollétében hozták – nem szorult további jóváhagyásra. A Legfelsőbb Haditanács határozatát ezért március 1-én Franchet-hez továbbították. Franchet március 5-én, a Magyarországi Hadsereg parancsnokára, a Belgrádban székelő de Lobit tábornokra bízta a Párizsból érkezett döntés végrehajtásának előkészítését. Március 1-én a Magyarországi Hadseregnek nevezett Francia Keleti Hadsereg összesen 3 gyalogos hadosztályból és az azt kiegészítő lovasságból állt. Vezérkari főnöke, de Lobit március 15-ére részletes tervet dolgozott ki, melyben magyar ellenállás esetére francia hadsereg bevetését javasolta. Franchet e tervet nem hagyta jóvá. Utasítása az volt, hogy amennyiben a magyar kormány nem egyezne bele a semleges övezet létrehozásába, de Lobit forduljon Párizshoz, és a határozat végrehajtására kérje francia–szerb–román szövetséges haderő felállítását francia vezetés alatt. A belgrádi katonai parancsnokság ennek értelmében módosította a tervet, és a jegyzéket ezek után sietve, már március 19-én délelőtt Budapestre továbbította.

Károlyi alig hogy átfutotta a Vix által átnyújtott levelet, azonnal intézkedett: hívják Berinkey miniszterelnököt és Böhm hadügyminisztert a tárgyalás színhelyére. Megérkezésük után Károlyi kétségbeesett érvekkel próbálta magyarázni, hogy a békekonferencia határozata elfogadhatatlan: „Egy olyan kormány, mely ezt aláírja, egy napig sem tarthatja magát.” Vix úgy vélte, hogy a közhangulat könnyen szabályozható. Minden az újságokon múlik, fűzte hozzá, a budapesti újságok emlékezetes cikkeire célozva. Böhm megjegyzésére, hogy a jegyzék eredményeként a kommunista párt taglétszáma 24 óra leforgása alatt néhány ezerről 200 ezerre fog emelkedni, Vix, hogy ne legyen szükség tolmácsolásra, németül ismételte meg a szokványos választ: Das ist mir ganz egal (Nekem ez teljesen mindegy). Arra a kérdésre, mi történik a határozat elutasítása esetén – a jegyzékre másnap délután 6 óráig kellett választ adni – az alezredes a kapott utasításnak megfelelően kitért a felvilágosítás elől.

A délutáni minisztertanácson Károlyi a jegyzék elutasítása mellett foglalt állást. Előadta, hogy Vix többször is nyomatékosan hangsúlyozta, „a jegyzékben megszabott demarkációs vonalat kimondottan politikai határnak tekintik”, de nem említette, hogy az átadott jegyzék ilyen megállapítást vagy utalást nem tartalmaz. Politikája eddig (várva a békekonferenciára szóló meghívást, bízva egy elfogadható békeszerződés lehetőségében) a koalíció fenntartására és a nemzetgyűlési választások megtartására irányult, de nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem. A jegyzéket illetően a végső érv ezért úgy hangzott, hogy az azért sem teljesíthető, mert „lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni, miután közbeékelődnek a franciák”. Károlyi, tovább folytatva fejtegetéseit, kijelentette: a jegyzék egyben arról tanúskodik, hogy a békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket. Ezért „új orientációra van szükség a bel- és külpolitikában”. A kormány mondjon le, hisz a koalíció „a termelés rendjét sem tudja már biztosítani… Hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék”, alakuljon egy tiszta szociáldemokrata kormány. Ez megtagadhatja az antant követelését. Úgy vélte, az adott helyzetben, „ha az antant tényleg hadat üzenne”, egy szociáldemokrata kormány a polgári pártok és a kommunisták támogatására egyaránt számíthat. Ő megmarad köztársasági elnöknek. „A válasz átadása után, holnap kinevezi az új miniszterelnököt, aki majd előterjeszti a szociáldemokrata kormány névsorát.”[2]

A minisztertanács ülésén egyedül Kunfi szólalt fel Károlyi javaslata ellen. Kunfi ragaszkodott addigi nézeteihez, a koalíció fenntartásához, a berni memorandumban javasoltakhoz. Tudta, a koalíció és a választások ügyének elejtése, az addig képviselt politika feladása lehetetlen helyzetbe hozza. A hirtelen fordulat eredménye a szociáldemokrata szervezetekben nem lehet más, mint baloldali földcsuszamlás, az ellenzék felülkerekedése. „Vixnek azt kellene válaszolni – mondta –, ha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány és jön egy szocialista kormány … ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmushoz.” Javaslata szerint kérni kell az egész ügy felfüggesztését. „… amíg Párizsból válasz nem érkezik, a kormány maradjon a helyén, vezesse az ügyeket.”[3]

Kunfi javaslatával magára maradt; a március 20-i minisztertanács a kormány lemondása mellett foglalt állást.

Lábjegyzetek

  1. D. H. Miller, My Diary at the Conference of Paris. XIV. New York, 1924. 175.
  2. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. március 20.
  3. Ugyanott.


Az ellentétek kiéleződése. A Vix-jegyzék és a kormány lemondása.
A belpolitikai feszültség fokozódása Tartalomjegyzék