A Wekerle-kormány

A Múltunk wikiből
1893. április 18.
Hieronymi Károly belügyminiszter betiltja az egyházi szertartásokkal összekötött politikai gyűléseket.
1893. április 26.
Az izraelita vallás recepciójáról és az állami anyakönyvezés bevezetéséről szóló törvényjavaslatok képviselőházi beterjesztése.
1893. május 17.
A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslat képviselőházi beterjesztése.
1896. december 2.
1896:XXXIII. tc. A bűnvádi perrendtartásról.

Wekerle polgári családból származott, apja Lamberg gróf gazdatisztje volt. Család és környezet nem oltotta be erős nemzeti öntudattal, tanulóévei a kiegyezés időszakára estek. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, majd a szokványos külföldi tanulmányút után a pénzügyminisztériumban helyezkedett el. Itt jutott el a fogalmazói poszttól a miniszteri székig. E fényes karriert kétségtelenül képességeinek, szakértelmének, intelligenciájának is köszönhette. Wekerle korának kiemelkedő pénzügyi szaktekintélye volt, ezt maradandó gyakorlati alkotásain kívül tudományos munkássága is bizonyítja. Pályafutását valóban sok egyedi vonás különböztette meg a dualista éra hivatásos nemesi politikusaiétól. Induláskor sem nagybirtokkal, sem törzsökös nemesi atyafisággal nem rendelkezett. A pálya középosztályi szakaszát elhagyván, ezeket a kellékeket már nem nélkülözhette: előkelő földbirtokos nemesi családból nősült, ezer holdat meghaladó birtokot szerzett, mintagazdaságot szervezett. Mire államtitkár lett, életmódjában, politikai eseményeiben és mentalitásában a magyar vezető réteghez asszimilálódott. A talentum tehát önmagában nem volt elég, birtokossá, a nemesi hagyományt követő politikussá kellett idomulnia ahhoz, hogy államférfi lehessen.[1]

Sajátos pályafutásának nyomai azért sok tekintetben előnyösen különböztették meg politikus kortársaitól: európaibb, a realitások iránt fogékonyabb, frázisokban halványabb, de pozitív alkotásokra serényebb volt náluk. S ahogyan a parlamenti bársonyszékből fehér mellényben, fehér nyakkendővel, simára borotvált arcán fölényes mosollyal, szakszerű tárgyilagossággal és magabiztossággal, de diplomatikus tapintattal uralkodott reszortja magaslatain, inkább egy angol politikushoz, úgy mondják, Gladstone-hoz, a liberális vezérhez volt hasonlítható. Nevéhez fűződik az államháztartás stabilizálása, az államkölcsönök kedvező konverziója, a valutareform, az adóreform és a pénzügyigazgatás átszervezése, azaz a fogyasztási adók nagyranövelése és az adók kíméletlen behajtása. Sokat tett Budapest nagyvárossá fejlesztése, a városrendezés, közlekedés és lakásépítés érdekében is.

Wekerle a kabineten nem sokat változtatott. A pénzügyminisztérium vezetését megtartotta, a belügyi tárcát a mérnökből, közlekedésügyi szakemberből politikussá kiemelt Hieronymi Károlyra, a király személye körüli minisztériumot Tisza Lajos grófra bízta; a kereskedelemügyi tárcát már a nyáron, Baross halála után Lukács Béla vette át. A kormányban a liberális egyházpolitika legjelentősebb harcosa Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter volt.

Szilágyi a kor politikus gárdájának különös alakja. Kiváló jogász, szónok, szervező és vitázó, rendkívüli képességeit ellenségei és barátai egyaránt elismerték. „Titáni gondolatok forrnak, nagy tervek gomolyognak… koponyájában”[jegyzet 1] – írta róla Mikszáth. Ezekből aránylag kevés valósult meg. Maradandót az igazságügy modernizálásában alkotott. Nevéhez fűződnek a liberális jogrendszer kiépítésének olyan jelentős alkotásai, mint a bűnvádi perrendtartás és az esküdtszéki bíráskodás kidolgozása, az örökösödési eljárás szabályozása a magánjogban, a közigazgatási bíróság, illetve a képviselő-választások feletti kúriai bíráskodás bevezetése a közjog területén. Politikai pályáját intrikák és kielégítetlen ambíciók szegélyezték, tartósan egyik irányzathoz sem kapcsolódott. Érdes modora, iróniája küzdőtársait is taszította, ezért pártjában s a közéletben csak tekintélyt, de népszerűséget sohasem szerzett – nem is keresett – magának. Ez a született frondőr a közjogi kérdésben nem volt ellenzéki, a hatvanhetes liberalizmus egyik utolsó képviselője maradt. Liberalizmusa, tudása és az ellenvéleményeket ízekre morzsoló vitakészsége – amiről a „nagy cséplőgépnek” nevezték el – jól érvényesült az egyházpolitikai harcokban.[2]

Az új kormány legsürgősebb teendőjét az egyházpolitikai reformok megalkotásában jelölte meg. Bejelentette, hogy a korona jóváhagyásával megállapíttatván az izraelita vallás recepciójáról, a vallás szabad gyakorlásáról és az általános polgári anyakönyv bevezetéséről szóló törvényjavaslatok alapelvei, ezeket hamarosan beterjesztik. A kormány a kötelező polgári házasságra nézve is egyhangú megállapodásra jutott és „legfelsőbb elhatározást eszközölt ki annak elvi kijelentésére”, hogy a törvényjavaslat „a kötelező polgári házasság alapelvei alapján készíttetik el”. A királynak természetesen jogában áll, hogy „a kivitelre és egyes részletes intézkedésekre nézve legmagasabb elhatározását akkorra tartsa fenn, midőn a kidolgozott törvényjavaslat eléje terjesztetik”.[jegyzet 2] Ez az önként értetődőnek feltüntetni kívánt fenntartás sejteni engedte, hogy ebben a kérdésben nincs minden rendjén. A kormányprogramról kibontakozott vita középpontjában a kötelező polgári házasság állott. Ez a reform oly mélyen érintette az egyház világi befolyását – és ezen túlmenően a konzervatív konvencióktól szentesített családfelfogást –, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus választóvizévé vált az egész egyházpolitikai küzdelemben.

Lábjegyzetek

  1. Mikszáth Kálmán művei. 14. Budapest, 1969. 555.
  2. Képviselőházi napló 1892–1892. VI. Budapest, 1892. 155–156.

Irodalom

  1. Wekerle Sándorról tudományos értékű életrajzzal nem rendelkezünk, csak kisebb cikkekkel, megemlékezésekkel. Figyelmet érdemelnek Busbach Péter és Ábrányi Kornél idézett tanulmányai; Milhoffer Sándor, Magyarország közgazdasága. II. (Budapest, 1904); Matlekovits Sándor, Magyarország államháztartásának története 1867–1893 (Budapest, 1894) és Wekerle Sándor emlékezete (Budapest, 1922); Szterényi József, Emlékezés Wekerle Sándorra (Pesti Tőzsde, 1921. szeptember 1); Lukács György, Wekerle Sándor (Budapesti Szemle, 1922); Kun Andor, A magyar gazdasági élet úttörői. I. Wekerle Sándor (Pénzvilág, 1932. május 11) című írásai.
  2. Szilágyi Dezsőre Busbach Péter és Spoudchios (György Endre) idézett munkái; Mikszáth Kálmán művei. 14. A kormány programjára a Képviselőházi Napló, 1892–1896. VI.;


Az egyházpolitikai küzdelem
Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása Tartalomjegyzék Az egyházpolitikai harc kibontakozása