„A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(javítások)
a (egy változat)
(Nincs különbség)

A lap 2017. június 12., 05:58-kori változata

Az elnyomó intézkedések nem hoztak eredményt, a forradalmi fellendülés nem tört meg. A kormány ezért választójogi „reformpolitikával” is csökkenteni kívánta a feszültséget. Ennek érdekében hosszas tárgyalásokba keveredett a munkapárttal, amely meg a Vázsonyi-féle erősen mérsékelt decemberi tervezetet sem akarta elfogadni. A munkapárt azt kívánta, hogy a 4 elemi helyett 6 elemire emeljék a cenzust, az ipari munkásság körében csak a szakmunkásság kapjon választójogot, a mezőgazdasági munkások közül pedig csak azok, akik huzamos időn át egy gazdánál megszakítás nélkül dolgoznak. Ellenezték a Károly-kereszttel kitüntetettek választójogát is. „Épp ezek azok a kardinális rendelkezések – mondotta Wekerle még a március 11-i minisztertanácson –, amelyekhez a kormány kötve van.” Hasonló állásponton volt Vázsonyi és Apponyi is. Ezzel szemben többen a munkapárttal való további egyezkedés mellett szóltak: „Igyekezni kell megegyezést keresni a javaslat kardinális pontjai tekintetében” – hangoztatta Popovics pénzügy- és Szterényi kereskedelemügyi miniszter.[1]

A minisztertanács után a választójogi törvényt tárgyaló parlamenti bizottságban tovább folytatták az egyezkedési tárgyalásokat. Tisza a régi merevséggel lépett fel, lehetetlenné tette, hogy a Wekerle-kormány az előzőnél jóval mérsékeltebb választójogi tervezetét érvényesítse. Arra számított, hogy a kormány előbb-utóbb teljesen kapitulálni fog. „Nem lehetetlen – írta Buriánnak március 19-én –, hogy a helyzet bizonytalansága hónapokig el fog tartani, de azt hiszem, jó mederben van a dolog.”[2] A kormány – vállalva a képviselőház feloszlatását – április 17-én lemondott. Az ismét átalakított kormányból (harmadik Wekerle-kormány) kimaradt Vázsonyi és Apponyi, akik a választójog terén nem voltak hajlandók további visszavonulásra. Helyükbe a munkapárthoz közel álló politikusok kerültek. Az átalakított kormány elfogadta a munkapárt követeléseit. Ezt a választójogi törvényt, amely az Esterházy-kormány és az első Wekerle-kormány által megígért tervezet karikatúrája volt, a képviselőház július 19-én megszavazta. Tisza elégedett volt. A képviselőházi szavazás napján körlevelet küldött a párt vidéki vezetőihez: A „kormányzati szellem, amely olyan visszatetszően jellemezte politikai ellenfeleink hatalomra jutásának első időszakát, tisztultabb felfogásnak adta át a tért”. De „a kormány politikájának ezzel az örvendetes módosulásával” megbukott az egész „reformpolitika” kísérlete.[3]

Ha a dolgozó rétegekben voltak még illúziók a vezető osztályok reformkészségét illetően, ezzel végleg eltűntek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az elnyomott osztályok követeléseit csak a forradalom teljesítheti. A választójog vitája és megoldása – írja Károlyi emlékiratában – „egyetlen hosszú önleleplezése volt a magyar uralkodó osztálynak az elnyomott (és szerintük továbbra is elnyomandó) osztályok és népek, meg a figyelő külföld előtt”.[4]

A háború alatt, különösen az utolsó évben erősödött az antiszemitizmus. 1918 tavaszától főleg a jobboldali agráriusok és a klerikálisok politikai agitációjában érvényesült az antiszemita demagógia. A Bangha Béla szerkesztette Magyar Kultúra, a keresztényszocialisták VermesKatona-szárnya és nem utolsósorban Prohászka püspök járt az élen. A liberális látszatot egyébként fenntartó kormány mindezt jóindulatúan eltűrte, mert ebben is eszközt látott a társadalmi küzdelmek frontjainak összekuszálására, s így a forradalmi szellem erősödésének ellensúlyozására.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott, 419–420.
  2. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 348.
  3. Ugyanott, 361.
  4. Károlyi. München, 1923. 270.


Összeomlás és forradalom
A gazdasági bomlás Tartalomjegyzék A forradalmi mozgalmak erősödése