A bécsi forradalom visszhangja

A Múltunk wikiből

A pozsonyiak már 13-a délutánján értesültek arról, hogy Kossuthnak az osztrák örökös tartományok számára is alkotmányos berendezkedést sürgető (s német fordításban is gyorsan elterjedt) 3-i beszéde Bécsben is megtette hatását: hogy a 13-ára egybehívott alsó-ausztriai rendi gyűlés résztvevőit aznap reggel bécsi polgárok, diákok és munkások alkotmányosságot követelő óriási tömege fogadta a rendi gyűlés székháza előtt, s a sokaság és a helyőrség között rövidesen fegyveres összeütközésre is sor került. Másnap délelőtt meg már az is ismeretessé lett Pozsonyban, hogy a harc a felkelők győzelmével végződött, s maga az államkancellár, Clemens Metternich herceg is kénytelen volt lemondani, sőt külföldre menekülni. Ezek a hírek pedig végre fordulatot idéztek elő Pozsonyban.

István főherceget például a történtek meggyőzték arról, hogy többé nem szabad akadályoznia Kossuth felirati javaslatának az uralkodó elé terjesztését, mert az udvarnak most már nincs más választása, mint vagy önként belenyugodnia – legalább átmenetileg – a Kossuth követelte újítások életbe léptetésébe, vagy kockáztatnia még messzebb menő újítások életbelépését, esetleg Magyarország teljes elszakadását is. Az István főhercegnél tapasztalható nézetváltozás pedig immár Széchenyit is meggyőzte arról, hogy többé nincs miért hátráltatnia, hanem éppenséggel segítenie kell Kossuth terveinek megvalósulását, mert Kossuth követelései eszerint mégsem fogják felidézni azt, amitől ő eddig mindenekfölött tartott: a Habsburgok ellenállását, Kossuth követeléseinek sikerre vitele pedig kiküszöbölheti korábbi aggodalmainak másik fő tárgyát, a népforradalom eshetőséget is. Magát Kossuthot viszont a Bécsben történtek arról győzték meg, hogy most haladéktalanul tovább kell mennie azon az úton, amelyre a párizsi forradalom hírének vétele után rálépett.

Az alsótábla 14-én délelőtt megnyílt kerületi ülésén tehát Kossuth indítványt lett arra, hogy a rendek most már ellentmondást nem tűrően szólítsák fel a nádort a felirati javaslatnak a főrendekkel való azonnali elfogadtatására s válasszanak egy küldöttséget, amely a feliratot a főrendek hasonlóképpen megválasztandó képviselőivel együtt másnap Bécsbe vigye és az uralkodó elé terjessze. Ez előtt a követelés előtt pedig, amelyhez a követi kar megint csak egy emberként csatlakozott, immár István főherceg is, a felsőtábla is ellenszegülés nélkül meghajolt.

Kossuth azonban ekkor már maga is világosan látta, hogy az általa március 3-án fogalmazott szöveg fölött azóta meglehetősen elszállt az idő. Arra viszont, hogy ezt a szöveget most, miután végre a főrendek is áldásukat adták rá, az országgyűlés újrafogalmazza, nem látott lehetőséget, mivel ilyesféle próbálkozás okvetlenül újabb vitákra s ezzel a drága idő további fecsérlésére vezetett volna. Az alsótábla másnap reggeli ülésével elfogadtatott hát egy határozatot, amely leszögezte, hogy a feliratba alkotói szerint beleértendő a vallásegyenlőség, az esküdtbíráskodás és a sajtószabadság bevezetésének, valamint Magyarország és Erdély egyesítésének s a következő országgyűlések Pesten és évenkint való tartásának az igénye is. Már ezt megelőzően – még 14-e délutánján – kimondatta ezenkívül az alsótáblával, hogy sürgősen törvénybe kell iktatni a nemzetőrség felállítását. Majd a március 15-én reggel tartott ülésen elfogadtatott a rendekkel még egy határozatot, amely szerint az alsótáblának eltökélt szándéka mielőbb törvénybe iktatni a közteherviselést is, mégpedig valamennyi adónemre kiterjedő érvénnyel. Végül pedig ugyanezen az ülésen jóváhagyatta az alsótáblával azt a Szentkirályi által előterjesztett javaslatot is, hogy a rendek az ő úrbéri törvénytervezetét vegyék le a napirendről, s helyette foglalják határozatba az úrbéres szolgáltatásoknak a földesurak állami kármentesítésével lebonyolítandó teljes és azonnali megszüntetését.

Két nap sem telt el tehát a bécsi forradalom kitörése óta, s Kossuthnak máris sikerült keresztülvinnie, hogy az alsótábla ugrásszerű előrelépéssel olyan követeléseket tegyen végre magáéivá, amelyek ha nem is mindenben – hiszen a népképviselet bevezetésének szükségességét a rendek még ekkor sem nyilvánították ki, s nem emeltek szót a császári hadsereg egységének felszámolása mellett sem –, legnagyobbrészt találkoztak már a pesti tizenkét pontba foglalt követelésekkel. Magának a tizenkét pontnak a sorsa viszont még 14-én este is meglehetősen bizonytalannak mutatkozott. Az Ellenzéki Kör 14-i összejövetelén ugyanis hosszan tartó és elkeseredett vita alakult ki a jelenlevő liberálisok és a radikálisok egy része között, s hiába követelte Irinyin kívül Vasvári Pál is, Vidats János is, hogy a tizenkét pontot az általuk tervezett módon, a rendezendő pesti népgyűlésből bocsássák útjára, a többség, az ellenszónokokra – Klauzál Gáborra, a Csongrád megyei ellenzék Pesten épp aznap feltűnt fejére, Csány László, a Zala megyei ellenzék egyik alkalmilag ugyancsak Pesten időző vezetőjére és Nyáry Pál Pest megyei másodalispánra – hallgatva, olyan határozatot hozott, amely szerint a tizenkét pontot először Pozsonyba kell küldeni Batthyány Lajos grófhoz, hogy azután ő mint az Ellenzéki Párt elnöke az egész országban köröztethesse, s ennek megtörténtével az egész nemzet nevében terjeszthesse majd az országgyűlés elé. Erre a határozatra pedig még a radikálisok közül is áldásukat adták néhányan, olyanok, akik képtelenek voltak megérteni, hogy a többség által pártolt eljárás a valóságban éppen nem a petíció hatékonyságának fokozását, csupán a liberális nemesség korlátlan vezető szerepének a biztosítását célozza szolgálni.

A tanácskozás végeztével tehát a gyűlésről szokott találkozóhelyükre, a Pilvax Kávéházba visszatérő radikális fiatalok között újabb ingerült vita robbant ki. A vita azonban csak addig tartott, amíg váratlanul be nem futott a Pilvaxba is a bécsi forradalom győzelmének híre. Ez a hír ugyanis még az eddig ingadozók előtt is egyszerre világossá tette, hogy mégsem szabad engedniök a liberálisok álláspontjának. Sőt „a közvélemény asztalát” körülvevők most már abban is egyetértésre jutottak, hogy a bécsi fordulat után magának a rákosi népgyűlésnek a terve is elejtendő és a tizenkét pont máris a pesti „nép határozataként tekintendő”, mert az adott helyzetben már a gyűlés kitűzött időpontjáig még hátralevő öt nap elvesztegetése is jóvátehetetlen késedelmet okozna.

Hiába rohant hát ekkor a Pilvaxba maga Klauzál is s hiába emlékeztetett ott az Ellenzéki Kör délutáni döntésére: „az ifjúságnak tettleges fellépése el lőn határozva”, s ezzel „a forradalom fáklyája meggyújtatott”[1] Pesten is. És így másnap, március 15-én Pest is Bécs nyomdokaiba lépett.

Lábjegyzet

  1. Nyári Albert, A magyar forradalom napjai. Pest, 1848. 26–27.


Az európai forradalmi áradat kibontakozása és Magyarország
A párizsi forradalom visszhangja Tartalomjegyzék