A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

A Múltunk wikiből
1793. április 12.
I. Ferenc rendelete mérsékelt vámot vet ki a Magyarországra eddig vámmentesen szállítható, az örökös tartományokból származó iparcikkekre.
1796. november 28.
Az országgyűlés feliratban kéri, hogy tárgyalhassa a kereskedelemügyet.
1796. december 8.
I. Ferenc elutasítja, hogy az országgyűlés megtárgyalja a kereskedelemügyet.
1816.
A Habsburg-ház államadóssága 739,1 millió forint.
1828.
A magyarországi kézművesek száma – a tőkés vállalatoknál dolgozókat és a bányászokat nem számítva – hozzávetőlegesen 94 553 fő.
1840.
A Habsburg-ház államadóssága 1045,2 millió forint.
1845.
Magyarország kivitelének értéke 71 735 683 pengő forint, behozatalának értéke 68 514 437 pengő forint.

Magyarország és Erdély gazdasági fejlődésének, bár nem azonos mértékű, jellegű időbeli elmaradottságát súlyosbította a bécsi kormány gazdaságpolitikája.

E gazdaságpolitikának voltak 1848-ig érvényesülő alapelvei, voltak időlegesen, átmenetileg ható, részben a Lajtától nyugatra fekvő, Habsburg-uralom alatt álló területek gazdasági növekedésének, részben a magyar országgyűlések nyomására tett engedményként hozott intézkedései.

Az állandó jellegű gazdaságpolitikai irányelvek elsődleges mozgatója az államháztartás bevételeinek növelésére való törekvés volt. A másik 1848-ig érvényesülő szempont az örökös tartományok, elsősorban Bécs, a főváros élelmiszer- és nyersanyagellátásának biztosítása. A gazdaságpolitika harmadik eleme – előbb tilalmakkal, majd az 1820-as évek második harmada óta nevelő vámokkal – az örökös tartományok iparának támogatása és védelme a Habsburg-birodalom határain kívüli országok iparának versenyétől, ugyanakkor monopolhelyzet biztosítása az örökös tartományoknak a Habsburg-uralom alatt álló többi országban, illetve tartományban (Magyarországon, Erdélyben, Galíciában, Bukovinában stb.).

Az átmeneti, időleges rendszabályok a háborús állapotokra hivatkozással vagy a nemzetközi politika eszközeként születtek meg. A gazdaságpolitika eszközéül a vámpolitikát és az ipart támogató rendeleteket vették igénybe.

A Habsburg-birodalom államháztartása 1848-ig valóban siralmas állapotban volt. A költségvetés – rövid ideig tartó kivételtől eltekintve – minden évben jelentős hiánnyal zárta mérlegét. Ennek okai elég hosszú időn át a háborúk, az 1820-as években a Szent Szövetség keretében játszott csendőri szerep, annak felbomlása után a nagyhatalmi pozíció megóvása érdekében tett vagy megtenni próbált hadseregfenntartási, átszervezési, háborús készülődésekkel járó nagy kiadások, kisebb, de nem lebecsülendő mértékben az egyre inkább csődöt mondó, ugyanakkor terebélyesedő bürokrácia, ezen belül a titkosrendőrség fenntartási költségei.

A bécsi kormány államkölcsönök felvételével igyekezett áthidalni nehézségeit, de a toldozás-foldozásnál tovább nem jutott.[1] Az államadósságok növekedési üteme II. József török háborúja, majd a francia háborúk idején gyorsult fel rohamosan. A pénz második leértékelése után az államháztartás nagy fáradsággal helyrehozott egyensúlyát az 1821. évi itáliai beatkozás ingatta meg. A pénzügyek intézője, Stadion gróf ismét az államkölcsönök eszközéhez nyúlt. Az évtized végén a Habsburg-udvar nem tudott beavatkozni az orosz–török háborúba, mint ahogyan az 1830. évi júliusi forradalommal és hatásaival szemben, majd az 1830-as évek végén az úgynevezett keleti kérdésben is a tétlen szemlélő szerepére kényszerült. A beavatkozásra más, nemzetközi diplomáciai okok mellett. anyagi eszközeinek elégtelensége miatt sem kerülhetett süt,

A nemzeti felszabadító és a polgári forradalmi tömegmozgalmak győzelmét az itáliai beavatkozás utáni években fegyveres erővel már nem tudta megakadályozni a Habsburg-dinasztia és kormánya, de jelentős fegyveres erőket tartott állandóan készenlétben az uralma alatt álló területeken esetleg fellobbanó hasonló megmozdulások vérbe fojtására vagy fellobbanásuk megakadályozására. Ez az oka annak, hogy a Habsburg-birodalom államadóssággai 1816 és 1840 között 739,1 millió konvenciós forintról (Ft C. M.)[jegyzet 1] 1045,2 millióra nőttek.

A bécsi kormány a dohány-, a sómonopólium és más közvetett adók, továbbá a vámbevételek révén iparkodott növelni jövedelmét. Közvetlen adóbevételei 1829 és 1840 között 50,23 millió konvenciós forintról 47,94 millióra csökkentek, míg közvetett adókból 1830-ban 98 milliót, 1840-ben. 107 milliót szedett be. Magyarország és Erdély határai a rendi kiváltságok miatt zárva voltak ezek előtt az adóbevételi források előtt, a sót kivéve. Államháztartási szempontok és az örökös tartományok lakosságának ellátása, iparának merkantilista szellemű védelme, a Habsburg-uralom alatt álló területeken az ipar piacának biztosítása, ugyanakkor e területeken a mezőgazdasági (főúri–nagybirtokos) érdekek képviselete együttesen állandó mozgatói a bécsi udvar vámpolitikájának.[2]

Az állami vámbevételek növelésének szempontja is vezette a bécsi kormányt az egységes vámtarifát érvényesítő, egyetlen vámterület kialakítására irányuló törekvéseiben. Ezen irányelvek gyakorlati megvalósításaként terjesztette ki a központi vámszabályok hatályosságának körét 1796-ban, Lengyelország harmadik felosztásakor, Kelet-Galícia és Bukovina annektálását követően, ezekre a területekre. 1822 és 1826 között Vorarlberg és Tirol adta fel vámkülföld státusát. A bécsi kormány hatálytalanította a Lombard–Velencei Királyság külön vámrendszerét is, amit az 1820-as évekig megóvott, noha az 1815. évi bécsi kongresszus ezt az államot a Habsburg-ház tartományaihoz csatolta. 1826 után már csak Magyarországot és Erdélyt választotta el külön vámsorompó a Habsburgok jogára alatt levő más területektől.

Mária Terézia 1754. évi vámszabályzata kettős vámfalat épített fel: egy külsőt a Habsburg-uralom alatt álló területek elválasztására más államoktól és egy belsőt, a Lajtától nyugatra fekvő tartományok és Magyarország. illetve Erdély közé. Nyugat felé Magyarországról az örökös tartományok kettős vámsorompóján át vezetett az út más országokba.

Az örökös tartományokból Magyarországra és Erdélybe szállított áruk értékének 5%-át, a más országokból jövőknek 20, később 30 %-át kellett vámként leróni. A vámrendelet könnyítette a mezőgazdasági termékek bevitelét az örökös tartományokba, az onnan származó ipari termékekét Magyarországra; más államok felé a mezőgazdasági termékeket nehezítette; magyar és örökös tartományi viszonylatban is védővámokkal óvta az örökös tartományok ipari termékeit más területek áruinak versenyétől. II. József 1786. augusztus 1-i rendelete és 1788-ban életbe lépett vámtarifája vámmentességet biztosított az örökös tartományokból Magyarországra szállított minden árunak, míg fordított viszonylatban árufajtánként külön-külön vámtételt állapított meg. Ha a Magyarországról a Lajtán túli tartományokba vitt árura a tarifa nem állapított meg külön vámtételt, akkor a magyarországi importőr a Habsburg-birodalmon kívüli államból behozott áru vámjának a felét volt köteles fizetni. I. Ferenc 1795. évi vámrendelete előszavának VI. pontja fenntartotta a Magyarországról az örökös tartományokba kivitt és onnan behozott árukra vonatkozólag az 1788. évi tarifa tételeinek érvényességét. Más tekintetben az 1754. évi vámrendelet alapelveihez és gyakorlatához tért vissza. Megnehezítette az ipari nyersanyagok behozatalát Magyarországra. Egyes, az örökös tartományokban is termelt mezőgazdasági áruknak Magyarországról az örökös tartományokba irányuló beviteli vámját magasra emelte (például bor, faggyú). Az örökös tartományokból behozott iparcikkek vámját alacsonyra, a vámkülföldi országból importáltakét vagy nagyon magasra szabta, vagy éppen tilalmazta az importot (például a cukorét az örökös tartományok üzemeinek nyújtott védelem érdekében).

Főként a magyarországi kereskedők, de egyes áruféleségek esetében a feldolgozó iparágak művelőinek a helyzetét is nehezítette. Külföldi áruk behozatala esetén a kényszerútvonal kijelölése miatt bekövetkezett hosszabb szállítási idő ugyanis megdrágította az árut.

Így azután gazdaságpolitikai eszközök is növelték az örökös tartományok történelmi előzményekből származó időelőnyét, a növekedési és fejlődési különbséget a Lajtától nyugatra és keletre fekvő – Habsburg-uralom alatt levő – területek között.

A francia háborúk idején számos árucikk (gyapjú, dohány) magyarországi kiviteli vámjának többszöri és nagyarányú emelése fékezte az export ütemét. A dohány esetében például akadályozta a kontinentális zárlat idején az európai piacon – a virginiai dohány elmaradása folytán – kínálkozó lehetőségek kihasználását.

Még súlyosabb gátat jelentett a gabona, a bor, a szarvasmarha, a bőr, a gubacs, a hamuzsír kivitelének megtiltása harmadik országba, amit az 1802., 1805. és 1807. évi országgyűlés tiltakozására csak rövid időre változtattak át kiviteli engedélyhez kötésre, hogy azután ismét a tilalom eszközéhez nyúljanak. A tilalmak rendszere a francia háborúk végéig érvényesült. Bevallott célja a hadsereg és az örökös tartományok, elsősorban Bécs élelmiszer- (gabona, élő állat) és nyersanyagellátásának biztosítása volt. Gubacsra a tartományok bőriparának, hamuzsírra az osztrák, de főként a cseh üveg- és vászoniparnak volt szüksége. A bor kiviteli tilalmát csak rossz ausztriai szőlőtermés esetén változtatták át – ideiglenesen – kiviteli engedélyhez kötött exportra, hogy Bécs ne maradjon bor nélkül. A kiviteli engedélyek jó lehetőséget nyújtottak többszörös visszaélésekre. Csak az juthatott kiviteli engedélyhez, aki megfelelő összeköttetésekkel rendelkezett. Ezek birtokosai azután borsos összeg fejében átruházták az engedélyt valamelyik kereskedőre, aki – éppen a kiviteli nehézségek miatt – leszorított áron vásárolta fel a termelőtől a kivinni engedélyezett terméket. Mindennek az lett a következménye, hogy bár az örökös tartományokba történő szállítás konjunkturális ösztönzője a mennyiségi termelés növelésére serkentett, a Habsburg-uralom alatt levő területeken kívüli országba történő kivitel bizonytalansága a bor (az 1807. évi országgyűlésnek tett átmeneti engedményt is figyelembe véve), valamint a dohány esetében a termelés csökkentését, a kereskedő óvatos készletfelhalmozását eredményezte. Sok uradalom a gubacsot teljes egészében vagy nagy részében ott hagyta elrothadni az erdőben, mert nem látta érdemesnek robotmunkát fecsérelni összegyűjtésére. 1813-ban a legtöbb áru vámtételét 30–60%-kal felemelték, így más országokba még a tilalom alá nem eső áruk kivitele is úgyszólván lehetetlenné vált. Különösen jól észrevehető volt ez a dohány árának a visszaesésén. Utóbbiból az állami dohánybeváltó szerv, az Abaldo (Appaldo) húzott hasznot. Az átmenő vámok emelése miatt visszaesett a tranzitforgalom.

A sűrű tilalmak miatt a gabonakivitel sem volt egyenletes. Amíg Napóleon el nem foglalta a tengerpartot, a franciák ellen szövetséges államoknak részben Fiumén, részben Trieszten át szállítottak gabonát. Ezt követően tilalom alá esett az úgynevezett „tengerentúli” szállítás. Más nemzetközi események nyomában járó kiviteli tilalmak is akadályozták a magyarországi gabonakivitelt. A szerb felkelés idején például végig tilos volt a gabonaszállítás a szerbek által megszállt területekre, az államtanács indokolása szerint azért, hogy a szultán legitim uralma ellen küzdő szerb alattvalók ne juthassanak gabonához, az orosz–török háború idején pedig a bécsi udvar – közvetve – a cári Oroszországot támogatta a dél felé irányuló gabonakivitel betiltásával.

1824-ben bizonyos változás észlelhető a vámpolitikában. Leszállították az akkor már elsőrendű fontosságú magyarországi exportáru, a gyapjú kiviteli vámját. Ezt követően az 1825. évi gazdasági válságig gyarapodott a vámkülföldre irányuló szállítmányok súlya. A vámleszállítás kedvezett a Lajtától nyugatra levő tartományok nagyobb textilüzemeinek is. A gyengébb tőkeerejű gyapjúfonókat kivéve, amelyeknek a helyzete az erősebbekkel való verseny miatt súlyosbodott, még a konjunktúra hozta áremelkedést is bírták. A dohány vámját is alaposan mérsékelték: a korábbi 12 konvenciós forintról (bécsi mázsánként)[jegyzet 2] előbb 2, majd 1 forintra, 1826-ban 20 krajcárra, ami serkentette a kivitelt. Megnőtt a németországi export mennyisége, annak ellenére, hogy a kontinentális zárlat idején és a magyar dohánykiviteli tilalom esztendőiben ezek az országok saját termelésüket is kifejlesztették. 1824-ben feloldották a bőr, a faggyú, a kender, a hamuzsír és más áruk kiviteli tilalmát is. Ennek hatása a vámkülföldi országokba irányuló kivitel azonnali növekedésén volt lemérhető.

1829-ben az örökös tartományokban bevezették a fogyasztási adót. Magyarország és Erdély vonatkozásában a kormány nem élhetett ezzel a jövedelemnövelési eszközzel, ezért felemelte a magyar mezőgazdasági termények vámját. Addig, ha magyar mezőgazdasági termény átlépte valamely örökös tartomány határát, az egyes tartományok a vámon felül különböző helyi illetéket is kivetettek; így biztosították a tartomány mezőgazdasági terményeinek versenyképességét a magyarral szemben. Az 1829. évi rendelkezés egységes, úgynevezett rendi kárpótlást szabott ki a Magyarországról érkező mezőgazdasági árukra. A magyar harmincad, az osztrák beviteli vám mellé még az állandó rendi kárpótlás összege járult. így például 1 bécsi mázsa búzát, ha nem a Habsburg-uralom alatt levő országból importálták, 22 2/4 krajcár vám terhelt, ha Magyarországról, akkor 11 1/4 krajcár vám és 4 krajcár rendi kárpótlás, vagyis 15 1/4 krajcár. Egy akó bor beviteli vámja 36 krajcár, a rendi kárpótlás 1 forint 24 krajcár volt, és így a bor árát a kilépéskor fizetendő harmincadon kívül még összesen 2 forint (vám, illetve rendi kárpótlás) növelte.

1838-ban és 1840-ben újabb vámtarifa-módosítások történtek. Alacsonyan állapították meg mindazoknak a mezőgazdasági terményeknek, illetve nyersanyagoknak, félgyártmányoknak a beviteli vámját Magyarországról az örökös tartományokba, amelyekre élelmezési vagy nyersanyagellátási szempontból szükségük volt. Ha mindkét terület exportképes volt valamelyik nyersanyagból, félgyártmányból, akkor az örökös tartományok beviteli vámja volt magasabb.

Az 1830-as évek második felében Magyarországról nem Habsburg-uralom alatt levő országokba akadálytalanul lehetett kivinni élelmezést szolgáló termékeket és nyersanyagokat. Ez a kettős vámvonal terhe mellett is könnyítés volt, ösztönzően hatott a termelés növelésére, minőségének javítására.

Az örökös tartományok iparának növekedése ekkorra már olyan fokot ért el, hogy szüksége volt Magyarország belső piaci felvevőképességének minél nagyobb méretűvé tágulására. Az örökös tartományok ipari termelőinek érdeke volt tehát, hogy a lakosság túlnyomó részét kitevő, mezőgazdasági termeléssel és annak forgalmazásával foglalkozó, szükségleteit a piacról beszerző népesség iparcikkvásárló képessége megnövekedjék. Ez viszont az export gyarapodásával függött össze, aminek a mezőgazdasági termelés mennyiségi és minőségi növekedése volt a meghatározója.

Az örökös tartományoknak a magas beviteli vámok, a rendi kárpótlás védelmét élvező mezőgazdaságát nem fenyegette a magyar mezőgazdaság árukínálata. A cseh és a morva gabona jól bírta a versenyt a magyarországi árukkal, és így a Habsburg-uralmon kívüli országba irányuló kivitelt szükségtelen volt korlátozni a vámtételeken túlmenő rendszabályokkal.

A bécsi udvar gazdaságpolitikája az idők folyamán a Magyarországról érkező termékforgalommal kapcsolatban változott ugyan, de vámpolitikája 1848-ig kitartott az örökös tartományok iparát a merkantilista politika eszközeivel fejlesztő, a Lajtától nyugatra fekvő Habsburg-tartományok mezőgazdaságát védő és az állami pénzbevételek fokozására szolgáló alapelvek mellett.

Ugyanakkor ez a vámpolitika Magyarországon és Erdélyben az ipar mellett hátráltatta a mezőgazdaság még erőteljesebb növekedését, fékezte Magyarország örökös tartományokból származó – iparcikk – felvevőképessége dinamikusabb növekedési ütemét. Az örökös tartományok egyes hivatalnokai, ipari vállalkozói és kereskedői mindezt felismerték. A kormány ennek ellenére kitartott a védővámrendszer mellett, nem csupán a Zollvereinben tömörült német államok iparának versenye elleni védőeszközként, hanem a vámpolitika alapelveinek lényegében változatlan megóvása érdekében is. Metternich és Kübeck összbirodalmi centralizációra, elsősorban Magyarország államjogi különállásának felszámolására irányuló tervei gazdaságpolitikai téren is megbuktak, többek között amiatt, mert a cseh–morva textil- és üveggyártók, a morvaországi és a sziléziai vasüzemek tulajdonosai az 1840-es években az udvarhoz intézett beadványok tömegében minden vonatkozásban tiltakoztak a protekcionizmus megszüntetése ellen.

A vámpolitikának a magyarországi tőkés iparfejlődés lassítását járulékosan segítő hatása ellen lépett fel Kossuth Lajos és mellette a liberális nemesi reformpolitika polgári haladást, s ezen belül a tőkés iparfejlődést előbbre vinni óhajtó más neves képviselői (Deák Ferenc, Klauzál Gábor és mások) a Magyar Ipar Egyesület alakítása, az Országos Védegylet életre hívása, tőkés vállalatok alapítására ösztönzés révén társadalmi, az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának munkássága útján pedig országos politikai eszközökkel. Az 1843–1844. évi országgyűlés gazdaságpolitikai állásfoglalása, amelyet 1846-ban Kossuth Lajos magáévá tett, a gazdasági önrendelkezést létrehozó és biztosító alapelvek fenntartásával, kompromisszumos alapon vámszövetséget ajánlott az örökös tartományokkal. Ideiglenesen fenntartanák a közbülső vámvonalat, de a létrehozandó vámszövetséget a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékaival egyformán rendelkező két fél kötné meg. Ebben az értelemben fogalmazták meg több megye, köztük Pest 1847. évi országgyűlési utasítását is.[3]

A gazdaságpolitikai szemléletváltozásban – a politika részeként – minden bizonnyal szerepet játszottak a kivitelre szánt mezőgazdasági árutermelésben elsődlegesen érdekelt földbirtokosság áruértékesítési gondjai. Haladó, aktívan politizáló részének egyes tagjai tőkés vállalatok alapításában való részvételük alapján, mások az iparegyesület, a Védegylet, illetve az 1843–1844. évi országgyűlés kereskedelmi választmányának tagjaiként megismerhették az ország kereskedőtestületeinek legnevesebb kereskedőit, ipari vállalkozóit. Ezek tapasztalataiból levonhatták következtetéseiket az ország külkereskedelmére, mezőgazdaságára, iparának helyzetére. Megismerhették a legjelentősebb magyarországi mezőgazdasági termékek értékesítésének lehetőségeit, a Habsburg-uralom Lajtától nyugatra fekvő területein immár csaknem két évtizede fenyegető odesszai – a Kaiser Ferdinand Nordbahn üzembe helyezése után hamarosan –, a galíciai búza és szarvasmarha versenyét. Az 1830-as évek második felétől, de leginkább a negyvenes években pedig az ausztráliai gyapjú, továbbá a könnyű francia, sőt az osztrák borok versenyét is. Nem is szólva a vámkülföldi országok piacain már elveszett vagy gyengülő elhelyezési kilátásokról. Mindezek együttvéve késztethették a köznemesség haladó részét arra, hogy ne csupán a gabona, hanem más, az ország mezőgazdasága által termelt áruk, elsősorban a gyapjú fokozottabb belföldi feldolgozása érdekében is elkezdjen gondolkodni megfelelő ipari üzemek létrejöttét segítő, a megerősödésükig fennmaradásukat biztosító gazdaságpolitikai védelmi rendszabályokról. Sőt arra is, hogy megkísérelje – a törvényhozás lassúbb folyamatát megelőzve, esetleg annak mozgását ez által is gyorsabb ütemre késztetve – társadalmi eszközökkel (iparkiállítások, védegyleti mozgalom) buzdítani a tőkés vállalkozást az addiginál nagyobb méretű és több üzem létesítésére. Így azután ekkor már mindenki egyetértett abban, hogy az 1825–1827. évi országgyűlésen a szabadkereskedelmi és a közbenső vámvonal eltörlését követelő irányvonal éppúgy elfogadhatatlan, miként tarthatatlan a Magyarországot és Erdélyt a Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományaitól elválasztó, s a Lajtától keletre fekvő két ország számára hátrányos megkülönböztetést jelentő vámvonal továbbélése is.

A bécsi kormány gazdaságpolitikája – gyárkiváltságok juttatásával – egy vonatkozásban kétségtelenül segítette a magyarországi és az erdélyi tőkés iparfejlődést. A történelmi okokból fakadó fáziskülönbség is közrejátszott abban, hogy a privilégiumok nyújtotta előnyöknek az örökös tartományok vállalkozói előbb és nagyobb hasznát látták, mint a magyarországiak. Erősödésüket az állami gazdaságpolitika évtizedekkel korábban támogatta, mint a magyarországi vállalkozókét.

II. József ideje óta megszűnt a tőkés vállalkozások állami anyagi eszközökkel való támogatása. Megmaradt azonban az egyes nagyvállalkozásoknak – az alapítástól rövidebb-hosszabb időre – nyújtott, esetleg meg is hosszabbított vámkedvezmény-juttatás és a kisebb, illetve a nagyobb gyári privilégium megszerzésének minden tőkés vállalkozó előtt nyitva álló lehetősége.

A kisebb gyárkiváltságot (befugte Fabrik) minden vállalkozó elnyerhette, aki évi 50 ezer forintnál ugyan kisebb, de ahhoz közel álló forgalmat bonyolított le. A privilégium birtokosa tetszés szerinti számban alkalmazhatott szakmájabeli munkaerőt. A nagyobb kiváltságot (Landesbefugte Fabrik) 50 ezer forintot meghaladó évi forgalmat lebonyolító, jelentős ingatlan- és készpénzvagyonnal, tekintélyes forgótőkével rendelkező vállalkozó nyerhette el. A kiváltság gyakran mentesítette az üzemet meghatározott időre az adófizetés, korlátlanul a katonai beszállásolás, munkásait a katonaállítás terhe alól. Létszámkötöttség nélkül foglalkoztathatott a termeléshez szükséges szakmájú munkaerőt, mestert és legényt. Tanulókat képezhetett ki és szabadíthatott fel. Őket és a vállalatnál alkalmazott legényeket a céhbeliek éppúgy kötelesek voltak alkalmazni, mintha céhes mesternél szabadultak volna fel; segédek esetében pedig mintha előzőleg is céhes mesternél dolgoztak volna. A nagyobb privilégium elnyerője üzemének telephelyén előbb csak nagyban, 1817 decembere óta: kicsiben is árusíthatott a Habsburg-uralom alatt álló valamennyi országban, tartományban. Sőt a tartományi fővárosban, illetve Magyarországon Pesten lerakatot is állíthatott, ahol állandóan – tehát az országos vásárok idején kívül is – forgalomba hozhatta áruit.

Ez a rendelkezés jelentős rést ütött a céhrendszer kiváltságain, és már az 1840: XVII. tc. előtt lehetőséget nyújtott arra, hogy tőkés vállalkozások létesülhessenek, mert a helytartótanács mint fellebbezési hatóság a céhek minden tiltakozása, az őket védő helyi hatóságok akadékoskodása ellenére mindig teljesítette a kérést, ha a kérvényező megfelelt a rendeletekben előírt feltételeknek.

Az a körülmény, hogy a rendelkezések a „viszonosságra” hivatkozással a Habsburg-ház uralma alatt álló valamennyi területre érvényesek voltak, vitathatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy a gazdaságilag elmaradottabb országokban, tartományokban is könnyebben lábra kapjon a belföldi tőkére alapozott ipari vállalkozás. Ugyanakkor azonban a Lajtától nyugatra fekvő tartományok erősebb tőkés vállalatai sokkal inkább hasznát vették eme lehetőségeknek. Lerakataik útján olyan versenytársai voltak a keletkező azonos szakmabeli tőkés vállalkozásoknak, hogy ezek közül csak kevesen tudtak állni a versenyt, fenntartani létüket.

Lábjegyzetek

  1. A fejezetben szereplő pénzértékek ezüst, úgynevezett konvenciós forintban (Conventions Münze) vannak megadva, amely a kölni márak (233,8 g) 1/20 részének értékével volt egyenlő.
  2. 1 bécsi mázsa = 56 kg.

Irodalom

A magyar gazdasági élet történetére liberális középnemesi szemlélete, valamint elsődlegesen gazdaságpolitikai nézőpontja, viszonylag kevés adata miatt már elavult Horváth Mihály, Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt (Buda, 1840; 2. kiadás In: Horváth Mihály, Kisebb történeti munkái. III. Pest, 1868). Kevés és főként a 19. század első két évtizedére vonatkozó, csak nyomtatott forrásokból származó tényanyaggal dokumentáltan, az objektív gazdasági fejlődés gyéren felsorakoztatott tényeit a magyar reformpolitikusok gazdaságpolitikai koncepcióival vegyítve, az előrelépést ezekre a felszínen észlelhető szubjektív tünetekre összpontosítván adja elő mondanivalóját Ungár László, Kapitalisztikus gazdálkodás (In: Magyar művelődéstörténet V. Szerkesztette Domanovszky Sándor stb. Hely és év nélkül). Magyarország gazdaságának minden területét átfogó összefoglalás hiányában főként olyan, az egyes gazdasági ágakról készült monográfiák, helytörténeti munkák, tájtörténeti konferenciák anyagát hasznosítottuk, amelyek a címükben megjelölt tárgykörökön kívül a magyarországi gazdasági élet egyéb területeire vonatkozó, értékesíthető adatokat is közölnek. Az ilyen jellegű munkákra utalunk a következőkben, mivel adataik a gazdaságtörténeti rész csaknem minden fejezetében felhasználásra kerültek.

  1. Az államháztartás helyzetére, az államkölcsön-gazdálkodásra Hudeczek 130.; Viktor Bibl, Der Zerfall Österreichs. Kaiser Franz und sein Erbe (WienBerlinLeipzigMünchen, 1922, továbbiakban: Bibl) 154–199., 307–308.; Erzsébet Andics, Metternich und die Frage Ungarns (Budapest, 1973) 136.; Eckhart 186., 193., 202, 342., 346–347.
  2. A vámpolitikára Eckhart 180., 216., 286., 292., 300., 308., 310., 320; Mérei Gyula, Magyar iparfejlődés 1790–1848 (Budapest, 1951, továbbiakban: Mérei 1951) 3–35., 160–164., 218–219., 228–231., 240–243., 247–256., 261–271.; Fink M.; Ludwig Láng, Hundert Jahre Zollpolitik (Budapest, 1906, továbbiakban: Láng) 174–181.; gr. Széchenyi István, Hitel. A Taglalat és a Hitellel foglalkozó kisebb munkák. Szerkesztette és a bevezetőt írta ifj. Iványi-Grünwald Béla (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gr. Széchenyi István összes munkái. II. Budapest, 1930, továbbiakban: Iványi-Grünwald) 86.; Gyömrei Sándor, A kereskedelmi tőke kialakulása és szerepe Pest-Budán 1849-ig (Tanulmányok Budapest múltjából. XII. Budapest, 1957, továbbiakban: Gyömrei) 233., 252., 313.
  3. A gazdaság- és ezen belül a vámpolitika kérdésében a magyar haladó köznemesség álláspontjának változásáról, Magyarország és az örökös tartományok között a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékai mellett létesítendő vámszövetség koncepciójáról, amely az 1843–1844. évi országgyűlésen merült föl és 1846 után az ellenzék körében elfogadottá vált, újabban, a szakirodalom korábbi álláspontjához hasonló értelemben foglalt állást Szabad György 1969. október 10-én (Vita Magyarország kapitalizmuskori fejlődéséről. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 55. Budapest, 1971. 93.), és írt Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében (Budapest, 1977) című könyvében, 92., 94–95.


Magyarország gazdasága (1790–1848)Mérei Gyula
A Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományainak gazdasági fejlődése és Magyarország Tartalomjegyzék A szállítás és közlekedés