A bécsi politika 1917 elején

A Múltunk wikiből
1916. december 18.
Wilson-jegyzék.
1916. december 20.
Heinrich Clam-Martinic kormánya Ausztriában.
1916. december 22.
Burián Istvánt Ottokar Czernin követi a közös külügyminiszteri poszton.
1916. december 22.—1918. szeptember 7.
Burián István a közös pénzügyminiszter.
1916. december 26.
Elutasító német válasz a Wilson-jegyzékre.
1917. január 17.
Az antant válasza Wilson jegyzékére.
1917. január 22.
Wilson: a „béke győzelem nélkül” jelszó meghirdetése.
1917. február 1.
Németország proklamálja a korlátlan tengeralattjáró-háborút.
1917. március 12.
Oroszországi polgári demokratikus forradalom.

1916 végén—1917 elején a háború már két és fél esztendeje dúlt, mégsem hozott döntést; gyors győzelemre egyik fél sem gondolhatott. A háború mielőbbi befejezése mellett a vezető körökben is súlyos érvek szóltak. A háború ugyan óriási anyagi hasznot hajtott a finánctőkének, a monopóliumoknak, de a tartalékok kimerülése, a termelőerők nagyarányú pusztulása, a nemzetgazdaság teljesítőképességének végletekig való feszítése veszélyeket hordozott magában: a gazdaság normális rendszerének teljes szétzilálódását. A vezető köröknek súlyos politikai konzekvenciákkal is számolniuk kellett: a háború forradalmasítja a tömegeket, veszélybe sodorja nemcsak a fennálló politikai, hanem a társadalmi rendszert is.

Ezek a gondolatok az imperialista vezetők körében 1916 végén jelentkeztek, de korántsem általánosan és főleg nem egyértelműen. Érvényesült a háború teljes győzelemig való folytatásának tendenciája is. Minél súlyosabbak voltak a háború elhúzódása okozta nehézségek, annál jobban erősödött az az elgondolás is, hogy a teljes győzelemben kell a megoldást keresni, hiszen a háború kompromisszumos befejezése is erősítheti a belső forradalmi feszültséget. 1916 végén—1917 elején az imperialista politikában együtt találjuk a háború lezárása felé tett fordulat és a végső győzelemig való folytatás irányzatát. Az a törekvés, hogy a háborút az imperialista célok minimumával mielőbb befejezzék, leginkább a Monarchia és Oroszország vezető köreiben jelentkezett. 1916 őszétől 1917 nyaráig a Monarchia részéről több kezdeményezés történt kompromisszumos béke létrehozására.

1916. december 12-én közzétették a központi hatalmak közös jegyzékét. E jegyzék a háború alatti első hivatalos javaslat a béketárgyalás megkezdésére; a kimerült Monarchia kezdeményezésére és sürgetésére született, de mint a központi hatalmak közös jegyzéke, elsősorban a német álláspontot képviselte. A jegyzéket fölényes hangja, minden konkrétumot nélkülöző tartalma és különösen az, hogy Németország semmi hajlandóságot nem mutatott a háború során elfoglalt francia, belga és lengyel területek kiürítésére, nyilvánvalóan elfogadhatatlanná tette az antant számára, amely bizton remélte, hegy az idő haladtával Németország teljesen kimerül. Az antant december 31-i elutasító válaszjegyzéke ugyancsak általánosságokat tartalmazott; a háború folytatását a liberális elvek érvényesítésével indokolta.

December 18-án Wilson amerikai elnök is jegyzéket intézett a hadviselő kormányokhoz, és konkrét békeajánlatra szólította fel őket. A német kormány december 26-i válaszjegyzékében kitért ez elől. Az antantállamok január 10-én küldték el válaszukat. Békefeltételeik főbb pontjai: a központi hatalmaknak vissza kell állítaniuk Belgium, Szerbia és Montenegró függetlenségét, s kártalanítaniuk kell ezeket az országokat. Ki kell üríteniük a háború alatt elfoglalt francia, orosz és román területeket, és a megszállásért jóvátételt kell fizetniük. Érvényesíteni kell a nemzeti elvet. A múltban erőszakkal, illetve a lakosság akarata ellenére elfoglalt tartományokat is vissza kell adni. (Ez Elzász-Lotaringiára és a lengyel területekre vonatkozott.) Törökország európai hatalma megszűnik. A Monarchiával kapcsolatban igényelték „az olaszok, szlávok, románok és csehszlovákok felszabadítását az idegen uralom alól”.[1]

Az antant Monarchiával szembeni hadicéljának ez volt az első hivatalos megfogalmazása. A fogalmazás meglehetősen ködös, mert megvalósítása többféle megoldást rejthetett magában. Ebben az időben az antanthatalmak vezető körei már jelentős periférikus területek leválasztására tettek ígéretet, de a Monarchia fenntartását és megmaradó, még mindig igen tekintélyes területeinek föderatív átalakítását is kívánatosnak tartották. Angol és francia kormánykörök a Monarchiát mint ellensúlyozó tényezőt – még ha a korábbiaknál gyengébb is –, Oroszország és Németország ellenében fenn akarták tartani. A csehek és szlovákok felszabadításán ekkor nem egy önálló állam létrehozását értették, hanem a föderáción belüli egyenjogú státuszt.

Az olasz, a román, a szerb politikusok és emigráns vezetőik az antant válaszjegyzékét olyan területi változások ígéreteként értelmezték, amelyek a felbomlást jelentenék. Így magyarázták azt az emigrációt felkaroló publicisták is, akik a Monarchia nyári veresége és német segítséggel történt megmentése után fokozták ilyen irányú agitációjukat. 1916 októberében megindult új, s ettől kezdve legjelentősebb folyóiratuk, a The New Europe, Az állásfoglalást a Monarchia felbontásaként értelmezte a cseh emigráció is; számára különösen kedvező volt, hogy hivatalos antant dokumentumokban megjelent – most először – a „cseh-szlovák” kitétel. Az antant válaszjegyzékének különböző értelmezési lehetősége biztosította, hogy az antant összes állama és az emigrációs szervezetek is elfogadták.

A decemberi jegyzékek tanúsították, hogy egyes hadviselő felek hajlottak az imperialista célok minimumát biztosító békére, mások viszont a maximális célokhoz ragaszkodtak, ezért nem tudtak megegyezni.

A Monarchia új uralkodója, Károly sürgette a trónra lépése előtt megindított békeakciót, amelyet a decemberi jegyzék megjelenésekor a közvélemény az uralkodóváltozással kapcsolt össze. Kedvező fogadtatásra talált az is, hogy a Monarchia vezetésében hamarosan személyi változtatásokat hajtottak végre: az osztrák miniszterelnök Clam-Martinic, az új külügyminiszter Burián helyett Czernin lett, Conrad vezérkari főnök helyére Arz tábornok lepett, a hadsereg feletti főparancsnokságot Károly maga vette át, és a főhadiszállást Teschenből Badenba helyezte át.

Az új uralkodó elnökletével tartott 1917. január 12-i első közös minisztertanács a hadicélok – illetve békefeltételek – meghatározásával foglalkozott. Az uralkodó szerint tanácsos lenne maximális és minimális program felállítása. A maximális program tartalmazná a kongresszusi Lengyelország, Montenegró és kisebb szerbiai terület megszerzését, továbbá az erdélyi határ bizonyos kiigazítását, s a Karagyorgyevics dinasztia felváltását egy másik dinasztiával. A minimális program ezzel szemben a teljes területi integritás és a szerb dinasztiaváltozás követelésére korlátozódnék.

Czernin az uralkodó által körvonalazott minimális programot tartotta reálisnak, de kiegészítette a romániai határ – Vaskapunál és Brassónál való – kiigazításával. Hasonlóan vélekedett Tisza is: „Érdekeink biztosítása a Balkánon – mondotta –politikánk legfőbb kiindulópontja. Szerbia lehető legnagyobb gyengítése és Bulgária lehető legnagyobb erősítése balkáni politikánk vezérfonala kell legyen.”[2] Meg kell valósítani a bolgár–magyar határt. A Bulgária javára megkisebbített Szerbia és a tengertől elzárt Montenegró egyesülése ellen nem emelt kifogást. A vita eredményeit az uralkodó foglalta össze: „;fő célunk a Monarchia integritásának megőrzése; Szerbia további létezését biztosítani kell, és végül közeledni kell Oroszországhoz”.[3]

Az imperialista béke felé tapogatózó bécsi politika azonban szembekerült a német imperializmussal. A német hadvezetőség, amelynek Németország irányításában egyre döntőbb szava volt, a decemberi békeakció kudarca után elfogadtatta a korlátlan tengeralattjáró-háborúra irányuló követelését. Bécs nem szívesen járult hozzá a háború kiszélesítéséhez, de miután német részről befejezett helyzetet teremtettek, a január 22-i közös minisztertanács engedett. 1917. február 1-én Németország proklamálta a korlátlan tengeralattjáró-háborút.

A korlátlan tengeralattjáró-háború átmenetileg komoly nehézségeket okozott Angliának. Az előző évben havonta mintegy 200 ezer tonnányi hajótért süllyesztettek el a német tengeralattjárók. 1917 februárjában már 500 ezer, márciusban 600 ezer, áprilisban több mint 800 ezer tonna hajótért, köztük számos kereskedelmi hajót, mely az Amerikai Egyesült Államok zászlaja alatt hajózott. A korlátlan tengeralattjáró-háború kihirdetése után, február 3-án az Egyesült Államok megszakította a diplomáciai kapcsolatot Németországgal, majd két hónappal később – már a februári orosz forradalom után –, április 6-án, hadba lépett ellene.

Lábjegyzetek

  1. Z. A. B. Zeman, The Break-up of the Habsburg Empire 1914–1918. LondonNew YorkToronto, 1961. 113.
  2. Közös minisztertanács jegyzőkönyvei, Budapest, 1966. 447.
  3. Ugyanott, 451.

Irodalom

Az Osztrák–Magyar Monarchia háborús politikájában 1917 elejétől bekövetkezett fordulat, valamint a német militarista körök ezt keresztező további szélsőséges hódító törekvéseinek elemzésére Gonda Imre, Verfall der Kaiserreiche in Mitteleuropa. Der Zweibund in den letzten Kriegsjahren 1916–1918 (Budapest, 1977) című monográfiáját, a Németország által elszabadított, de eredménytelen tengeri hadviselésre Gonda Imre, A korlátlan tengeralattjáró háború és az Osztrák–Magyar Monarchia (Hadtörténelmi Közlemények, 1971. 3) című tanulmányát használtuk.


1917, a fordulatok éve
Tartalomjegyzék Belpolitikai küzdelmek 1917 elején