A békekonferencia és a Párizs környéki békék

A Múltunk wikiből

A mintegy 9 millió halottat követelő első világháború után sor került a világ új politikai rendszerének kialakítására. A győztes szövetséges hatalmakat elsősorban két kérdés foglalkoztatta: a világ területi átrendezése a háborús eredményeknek megfelelően és a szovjet hatalommal szemben elfoglalandó álláspontjuk, magatartásuk kialakítása.

Az 1919-ben megnyílt párizsi békekonferencián, szerfelett nagy lévén a győztesek száma (27 állam képviselői vettek részt rajta), nehézzé vált a titkos diplomácia alkalmazása. Ezen a nagyhatalmak úgy segítettek, hogy előbb létrehozták a Tízek Tanácsát, utóbb pedig a Négyek Tanácsát, melyhez már csak az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország tartozott, de Wilson elnök, Lloyd George miniszterelnök és Clemenceau francia miniszterelnök olasz kollegájukat, Orlandót, innen is gyakran kirekesztették.

A „négy nagy” kezét bizonyos mértékig megkötötték a háború alatt tett ígéretek, „titkos” szerződések, melyeket részben Olaszországgal és Romániával, részben a Monarchia egyes népeinek képviselőivel kötöttek. Ezeket Wilson vonakodott elismerni, mert sok esetben ellentétben álltak azokkal az elvekkel, melyeket az amerikai elnök 14 pontjában meghirdetett, így elsősorban a nemzeti önrendelkezés gondolatával. Az ebből az ellentétből adódó súlyos nehézségeket csak növelték a „három nagy” közötti hatalmi ellentétek. Wilson, aki a dinamikus fejlődésben levő Újvilág „modern” imperializmusának képviselőjeként lépett fel, a liberalizmus eszméjét hangoztatva, mindennél fontosabbnak tartotta az amerikai tőke szabad mozgását, a lehetőségek feltárását, minden kapu megnyitását a szárazföldön és a tengeren az USA számára. E törekvése szakítást jelentett a régebbi amerikai izolacionizmussal, és gondolatai egy bizonyos nemzetközi integrálódás felé is mutattak (ami az adott erőviszonyok mellett mindenekelőtt az USA számára volt kedvező); az európai hagyományos gondolkodási közegben mindez ekkor még mint a valóságtól elszakadt idealizmus jelent meg. Annál is inkább annak tűnhetett, mivel az európai viszonyokat az amerikai elnök valóban kevéssé ismerte. Clemenceau francia miniszterelnök a francia revánsszellem, az európai francia hegemónia harcosa volt, aki Németország minél teljesebb területi megcsonkítását, katonai és gazdasági gyengítését s az úgynevezett francia biztonság jogilag és diplomáciailag is alátámasztott rendszerét kívánta kialakítani. Kettőjük között állt Lloyd George realizmusa, aki meglehetősen világosan felismerte a francia koncepció jövőben jelentkező súlyos veszélyeit, és többször fellépett mind a vesztesek túlzott megcsonkítása, nagyobb számú nemzetiségi lakosság más államokhoz való csatolása, mind pedig a túlságosan súlyos anyagi megterhelések ellen. Álláspontját azonban – egyre nehezedő belpolitikai helyzete miatt is – nem tudta érvényesíteni. Így olyan kompromisszum alakult ki, mely nem elégítette ki ugyan teljesen a francia várakozásokat, de nélkülözte azokat a lehetőségeket, melyek Wilson felfogásából eredhettek volna.

Wilson felfogása egy kérdésben aratott – formális – sikert: a konferencia elfogadta a Nemzetek Szövetsége (közhasználatú elnevezés szerint Népszövetség) alapító okmányát, s ez a szervezet, melynek hivatása a nemzetközi ellentétek kiegyenlítése és a béke megóvása volt, 1919-ben megalakult. Fő szervezetei a Közgyűlés, a Tanács és az állandó Titkárság voltak. Megalakulásakor kizárólag a győztes hatalmakat tömörítette, s így nem volt véletlen, hogy bírálói Szent Szövetségként emlegették. A következő években a volt vesztes hatalmak többsége csatlakozott hozzá. Az Egyesült Államok sohasem lépett be; a Szovjetunió csak 1934 és 1939 között volt tagja, az agresszív államok pedig sorra elhagyták (1931-ben Japán, 1933-ban Németország, 1937-ben Olaszország stb.). A Nemzetek Szövetségének agresszió esetén elvileg kötelessége volt gazdasági és pénzügyi szankciókat alkalmazni, a katonai fellépést azonban a szervezet úgynevezett egyezségokmánya nem írta elő. Ezek a feltételek eleve lehetetlenné tették, hogy a Nemzetek Szövetsége komoly háborús veszély esetén hatékony lehessen; közbelépése legfeljebb helyi jellegű súrlódásokban lehetett sikeres.

A Párizs környéki békék – többé-kevésbé a francia koncepció szellemében – messzemenő területi változásokat idéztek elő.

A versailles-i béke, melyet a győztes hatalmak Németország képviselőivel 1919. június 28-án írattak alá, területileg a következő változásokat tartalmazta: Elzász és Lotaringia Franciaország, Eupen és Malmedy Belgium része lett; Schleswig északi részét népszavazás alapján Dánia kapta, Felső-Sziléziát pedig megosztották Németország és Lengyelország között; Lengyelország megkapta a szabad várossá nyilvánított Danzig kikötőjének használatát, s egy odavezető területsávot, az úgynevezett lengyel korridort; Németország területe 88 ezer négyzetkilométerrel, lakossága 8 millióval kevesebb lett; gyarmatai igazgatására a Nemzetek Szövetsége Angliának, Franciaországnak stb. adott mandátumot. Gazdasági tekintetben a béke Németországot – mint a többi legyőzött országot is – jóvátételre kötelezte; vízi útjait nemzetközivé nyilvánították. Katonai téren előírták a leszerelést, az általános hadkötelezettség eltörlését, kizárólag önkéntesekből álló, 100 ezer főt meg nem haladó hadsereget engedélyezve; hadi repülőgépek és nehéztüzérség fenntartását megtiltották, a haditengerészeti erőket is korlátozták; a Rajna mindkét partját 50 kilométeres sávban demilitarizált övezetté nyilvánították, a békeszerződés német részről való végrehajtásának biztosítékaként a Rajnától nyugatra fekvő német területeket 15 évre szövetséges csapatok szállták meg; a Saar-vidéket népszövetségi adminisztráció alá helyezték úgy, hogy azt gazdaságilag Franciaország aknázza ki, s 15 év elteltével népszavazás dönt hovatartozásáról.

Ugyancsak 1919. június 28-án írták alá Versailles-ban a világháború után helyreállított Lengyelország függetlenségét elismerő szerződést. Lengyelország visszakapta Németországtól és Ausztriától a többségében lengyelek lakta területeket – jelentős határ menti német kisebbséggel.

A Monarchia felbomlása révén kialakult új közép-európai helyzetet a franciákkal szövetséges Szerbia, Románia, valamint a francia orientációjú cseh nemzeti mozgalom javára a Saint-Germain-en-Laye-i (1919. szeptember 10.) és a trianoni béke (1920. június 4.) rögzítette; a Balkánon a neuillyi béke (1919. november 27.) rajzolta át a határokat. Ezek a békék gazdasági, pénzügyi és katonai tekintetben a versailles-ihoz hasonló rendelkezéseket tartalmaztak.

Új államként jelent meg a térképen Csehszlovákia; mely a korábban a Monarchia osztrák feléhez tartozott, jelentős német kisebbséggel rendelkező Cseh- és Morvaországon, valamint egy kis délnyugat-sziléziai sávon kívül magába foglalta a korábban Magyarország részét képező Szlovákiát és Kárpátalját, mindkettő déli szegélyén egy túlnyomóan magyarlakta területsávval és máshol is jelentős magyar kisebbséggel. Az önálló államként fennmaradt Ausztria elveszítette a nem jelentéktelen számú német lakossal Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolt, de megkapta a túlnyomóan német többségű Nyugat-Magyarországot, az úgynevezett Burgenlandot; Sopron és környéke Magyarországhoz tartozásáról népszavazás döntött 1921-ben. Románia szerezte meg az ukrán többségű Bukovinát, valamint Magyarországtól Erdélyt és a Bánát keleti felét, jelentős magyar és német nemzeti kisebbséggel; a Bánát nyugati része és a Bácska – hasonló nemzetiségi összetétellel – a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) elnevezésű új államalakulathoz került. A korábbi szerződések és ígéretek ellenére nem Olaszország, hanem ez kapta meg Dalmáciát is. Így Olaszország, bár formailag a győztesek oldalán fejezte be a háborút, kisemmizettnek érezte magát, és kezdettől fogva az elégedetlenek táborához tartozott. A neuillyi béke, amely Bulgária határait változtatta meg, nyugaton egy területsávot ugyancsak Jugoszláviának adott, míg az Égei-tenger partvidékét Görögországnak juttatta.

A versailles-i békerendszer, jóllehet a nemzeti elvet kívánta érvényesíteni, a korábbi nemzeti sérelmek helyébe sok tekintetben újabbakat teremtett. A trianoni béke például, amely Magyarország területét és lakosságát mintegy kétharmadával csökkentette, a kisebbségi sorsból szabaduló szlovákok, románok, délszlávok 7,5 milliós tömegével szemben több mint 3 millió magyart kisebbségi sorsra juttatott (a 0,5 millió kárpátukrán [rutén], a több mint 1,5 millió német kisebbségi helyzete az új viszonyok közt is fennmaradt). Súlyosak voltak a versailles-i békerendszer gazdasági következményei is. Kelet-Közép-Európában anélkül bomlasztotta fel a korábbi gazdasági egységet, hogy akár csak megkísérelt volna újat teremteni helyébe. Ezzel döntő mértékben hozzájárult a korszak politikai és gazdasági válságjelenségeinek kibontakozásához.


A békerendszer és a háborút követő forradalmi válság
Tartalomjegyzék A szovjetellenes intervenció