A bérleti rendszer

A Múltunk wikiből

A jelzálogkölcsönök mellett a bérleti rendszert tekintjük a mezőgazdaságba történő tőkebeáramlás másik fontos formájának. Az első világháborúig terjedő időszakból csupán az 1895. évi üzemstatisztika ad némi áttekintést a bérletek elterjedéséről. E statisztika szerint tisztán haszonbéres kezelésben volt az 1–5 holdig terjedő gazdaságok 2 165 168 kat. hold területéből 50 253 kat. hold (2,33%), az 5–100 holdig terjedő gazdaságok 17 136 946 kat. hold területéből 336 657 kat. hold (1,97%), a 100–1000 holdig terjedő gazdaságok 5 663 789 kat. hold területéből 1 097 174 kat. hold (19,37 %), az 1000 holdon felüli gazdaságok 11 901 380 kat. hold területéből 1 955 629  kat. hold (16,43 %).

Ezek az adatok egyértelműen arra utalnak, hogy a bérleti forma a közép- és nagybirtokosok gazdaságainak tőkés fejlődésében kapott nagyobb jelentőséget. E gazdaságok szántóterületének 21,1, illetve 23,6 %-át tisztán haszonbéres gazdaságok művelték. A statisztikai adatok azonban nem fejezik ki a bérleti rendszer térhódításának valóságos méreteit, mert a statisztika külön „vegyes gazdaságok” kategóriába sorolta az olyan üzemeket, amelyek földterületeinek egy része tulajdon, más része pedig bérlet címén tartozott a gazdaságokhoz. A vegyes jellegű gazdaságok területi részesedése pedig mindegyik gazdaságcsoportban nagyobb arányú volt, mint az előbb említett tisztán haszonbéres gazdaságoké(7,8; 15,8; 25,4 és 16,9%). Az üzemstatisztikai feldolgozás szerint a vegyes jellegű gazdaságok területéből 40% jutott a bérletekre. Ezek az adatok mutatnak rá arra is, hogy a bérletek szerepe a paraszti gazdaságokban is nagyobb volt annál, mint aminőt csupán a tisztán haszonbéres gazdaságok kimutatása feltüntetett.

Az általános leírásokat is figyelembe véve, valószínűnek tekinthető, hogy a korábbi évtizedekhez viszonyítva az 1890-es évekre a bérletek területe csökkent, a meglevők viszont tőkés vállalkozásokká fejlődtek. A gabonakonjunktúrát és a földbirtokosok tőkeszegénységét kihasználó árendásokat fokozatosan a tőkés bérlők váltották fel. Közülük ki kell emelni a cukorgyárak bérgazdaságait, amelyek a Kisalföldön a nyugati országok tőkés nagyüzemeihez hasonló szintet képviseltek, és a belterjes nagyüzemi termelés pionírjai voltak. A paraszti bérletek a Duna–Tisza közén, az alföldi városok határaiban voltak a legjelentősebbek. A terjedelmes határokat birtokló városok többnyire kishaszonbérlők kezelésébe adták e területeket. Ezek a kisbérlők a munkaigényes zöldség- és gyümölcs-kultúra felkarolásával ugyancsak a belterjes művelés egy sajátos formáját képviselték.

A bérleti kezelés előnyeiről és hátrányairól a mezőgazdasági szaklapokban a századforduló után is sok vita folyt. E viták szerint a bérlők tekintélyes része ebben az időben is a gyors meggazdagodás lehetőségét kereste e vállalkozásban és elsődleges célja a bérelt terület kizsarolása volt. Gyakran a földbirtokosok kényszerítették e módszerre a bérlőket a néhány évre szóló szerződésekkel, mivel a rövid lejáratú bérletek eleve lehetetlenné tettek mindenféle nagyobb beruházást. A nagybirtokosok elzárkóztak a földek kishaszonbérletbe adása elől, pedig az ilyen bérleteknek rendkívül nagy szociális jelentősége lett volna. A merev elzárkózást sok helyen kihasználták az élelmes vállalkozók. Tekintélyes területeket vettek bérbe és aztán jóval magasabb bérleti díjak ellenében kisbérlők között parcellázták szét, kihasználva a törpebirtokosok és földmunkások szorult helyzetét.


A mezőgazdaságVörös Antal
A mezőgazdaság hitelellátása Tartalomjegyzék A mezőgazdasági technika