A büntetőjogi reform

A Múltunk wikiből
1841.
Megjelenik Szalay László A büntető eljárásról, különös tekintettel az esküdtszékekre című műve.
1841. november 28.
Összeül a büntető- és javítórendszer kidolgozásával megbízott országos választmány.

A kormányt a Széchenyi közeledésével elért tagadhatatlan siker ellenére nem kis aggodalommal kellett hogy eltöltse az a magatartás és még inkább az a mögötte álló társadalmi igény és koncepció, mely az 1840:V. tc.-ben kiküldött büntető törvénykönyvi országos választmány 1841 novemberének legvégén az országbíró elnöklete alatt megkezdődő munkájában tükröződött. Annál a jelentőségnél fogva, amit a büntetőtörvénykezés az emberi viszonylatok szabályozásában játszik; könnyű átlátni, hogy 1840-ben meghirdetett reformjának lehetősége megmozgatta a társadalmat. A publicisztika területén a most induló fiatal Szalay László – miután már 1840-ben kimutatta, hogy az 1827. évi büntetőjogi munkálat, melynek reformjáról itt szó lett volna, a változott viszonyok között már használhatatlan és teljesen új kodifikációra van szükség – nagyszabású értekezésben mutatott rá a következő évben az esküdtszéki eljárás bevezetésének szükségességére. Az Akadémia ugyanakkor pályadíjat tűzött ki a büntetés értelméről és céljáról szóló értekezésre és a külföldre utazó fiatal liberálisok: Szemere Bertalan, Pulszky Ferenc a szalonok világa helyett a polgári államok különböző börtönrendszereit tanulmányozzák lázasan. Pest megye 1841-ben szabályrendelettel (amit ugyan egy királyi leirat a megye tiltakozása ellenére is megsemmisített) tett kísérletet büntetőügyben a törvény előtti egyenlőség érvényesítésére: a büntető és polgári törvényszéket személyzetileg is szétválasztotta; a büntetőtörvényszék ülésezését az eddigi törvényszaki beosztás helyett gyakorlatilag folyamatossá és az üléseket nyilvánossá tette; végül a rövid úton ítélet alá kerülő ügyekben bevezette a vádlott tisztiügyészi vagy ügyvédi szóbeli védelmét. A megyei határozat körül kibontakozott konfliktus is jól mutatta, hogy a kérdés jelentősége messze túlnőtt szűkebben vett tárgyának elméleti keretein: benne a közvélemény azonnal megérezte a lehetőséget a fennálló rendszer egy jelentős (és kivált a börtönrendszer hallatlan hazai elmaradottsága folytán pusztán emberségi szempontokból is feltétlen reformot követelő) elemének reformok útján való javítására, módosítására; ennek megfelelő érdeklődéssel kísérve a reformáló bizottság egész működését.

Az ennek eredményeképpen elkészült egész munkálat bevezetésében Deák indítványára, aki a bizottság munkájában azonnal átvette a vezető szerepet, az elvi kérdéseket tisztázták: ennek során máris olyan jelentős elveket állapítva meg, mint többek között a büntetőtörvény előtti polgári egyenlőséget (kiterjesztve a törvény hatályát az egyházi és a nem tényleges szolgálatban álló katonai személyekre is); mind érdemi, mind formai vonatkozásban a fellebbezésnek és a perújítás kérésének az ügyész és a vádlott számára egyaránt lehetővé tételét; a halálbüntetésnek, a botozásnak és a büntetés minimumának (ugyanúgy, mint az ítélőszékek közül az úriszékeknek és a statáriumnak is) a büntetések sorából való kihagyását. Négynapi heves vita után azonban már itt megbukott az esküdtsézki rendszer Deák által nagy hévvel képviselt bevezetése. „Magyarországban arra, hogy az esküdtszéki intézet behozattassék, nincsenek a társasági állapotok, főkép a míveltség tekintetében eléggé kiegyenlítve”[1] – indokolják –, s ezen az sem változtat, hogy Deák terjedelmes és később még jelentős szerephez jutott különvéleményben védi meg e javaslatát. A továbbiakban a bizottság két részre oszolva tárgyalt: részint a büntető törvénykönyv, részint a börtönrendszer kidolgozása érdekében. Az előbbi bizottság ismét két albizottságra vált szét. Ezek közül az anyagi jogot megállapító albizottság munkáját Deák irányította (miután a bizottság ügyes szétbontásával sikerült ide összegyűjtenie a részt vevő összes jelentős ellenzéki szakembert: Bezerédjt, Eötvöst, Klauzált, Pulszkyt, a főrendek közül báró Wenckheim Bélát); a másik az eljárási joggal foglalkozott. Az elkészült albizottsági munkálatokat a teljes bizottság felülvizsgálta és módosította: így – nem is lényegtelen pontokon – az anyagi jogi rész egyes tételeit is. Deák különvéleményei ezek védelmében jól érzékeltetik a bizottság munkájában összecsapó ellentétes tendenciákat éppúgy, mint az ő, a feudális jogrendszert ellentmondásainak kiélezésével bomlasztó s egyes kis jelentőségű elvek szinte észrevétlen becsempészésével a maga számára későbbi lépéseiben jogalapot biztosító taktikáját is. Az el nem fogadott javaslatok egyike ugyanis a helytartótanácsnak a börtönök állapotáról az országgyűlés számára háromévenkénti jelentéstételi kötelezettségét mondta ki (ez pedig a kormányfelelősség elvének törvénybe iktatását, helyesebben becsempészését jelentette volna); egy másik az általános egyéves elévülést a király személye elleni vétségekre is kiterjesztette volna (az összbizottság azonban erre kivételesen tíz évet állapított meg). Egy ugyancsak visszautasított javaslat (jellemző módon: évszázadok óta támadhatatlan, Ulászló-kori törvényre hivatkozva) a hűtlen tanácsosok, az alkotmányt megszegő törvényhatóságok és köztisztviselők büntetendő voltát mondta ki. Deák albizottsága azt javasolta, hogy a helytartótanács csak a törvényesség szempontjából legyen jogosult a törvényhatóságok rendőri szabályainak előzetes felülvizsgálatára; hogy a szabad királyi városokban a büntetőbíróságokat választó testület ne a legtöbb adót fizetőkből, hanem az összes polgár által választandó személyekből álljon; hogy a felségsértés, a hűtlenség és a király személyének megsértése bűntetteiben az elsőfokú bíróság ne a királyi tábla, hanem (s már a bűnvizsgálatra is kiterjedő hatáskörrel) egy, az országgyűlés által választott, az abszolutizmusnak a közelmúlt pereiben oly kíméletlen kezét igen bonyolult jogi biztosítékok rendszerével megkötő bíróság legyen; végül, hogy a büntető törvénykönyv a polgári személyekkel bűnszövetségben levő katonák és papi személyek bűnügyeire is kiterjesztessék (ami az abszolutizmus e két készséges eszközének embereit kívánta volna elrettenteni a törvénytelen kormányakciók támogatásától).

A bizottság konzervatív többsége, az 1843. március 19-ig tartott szorgalmas munka során ilyen módon nagyjából elhárította a jogrendszer a kormány számára legveszedelmesebbnek tűnő két módosítását: a széles társadalmi bázison választott laikus bírák esküdtszéki bíráskodását, valamint a politikainak minősíthető bűncselekményekben a különleges szigorítás enyhítését és egyáltalán az abszolutista államapparátus törvénytelen tetteiért viselendő személyes felelősség kimondását. Ám már nem tudta töröltetni a javaslatok közül az úriszéki bíráskodás, a statárium, a testi büntetés és a halálbüntetés kikapcsolását a büntetés eszközeinek, illetve ítélő fórumainak sorából. Pedig e javaslatok megvalósulása is ki nem mondva ugyan, de ugyancsak igen nagy lépést jelentett volna a törvény előtti polgári egyenlőség megteremtése felé. És mivel így a bizottság munkálata – ha csak egyetlen, de politikailag igen kényes, mert a társadalmi viszonyok egészére kiható ponton: a jogi ideológia vonatkozásában is – azt mutatta, hogy a társadalmi fejlődés igényei egy egészében minden forradalmi változástól távol álló, éppenséggel az ország legmagasabb feudális méltóságai által vezetett bizottság munkájában is milyen feltartóztathatatlanul érvényesülnek (vagy legalábbis már milyen nehezen fojthatók el), ezen át a kormány számára is mindennél világosabbá válhatott az egész feudális rend bomlásának előrehaladása.

Lábjegyzet

  1. Az … 1843-ik esztendei … magyarországi közgyűlésnek írásai. I–V. Pozsony, 1844 (továbbiakban: Írások 1843). 19/D sz., I. 222.

Irodalom

A büntetőjogi reformmunkálatokra Fayer László összeállítása az alapvető: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. I–IV. (Budapest, 1896–1902).


Két országgyűlés között (1840–1843)
Széchenyi és a kormány Tartalomjegyzék A kormány új politikai kísérlete