A balkáni kérdés kiéleződése

A Múltunk wikiből
1876. május 13.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország „berlini memoranduma”.
1876. július 8.
Az osztrák–magyar és az orosz külügyminiszter reichstadti megállapodása.
1876. október 3.
Bécsben elutasítják II. Sándor cárnak a közös balkáni fegyveres beavatkozásra vonatkozó javaslatát.

1875 nyarán törökellenes felkelés robbant ki Hercegovinában. Ettől kezdve négy esztendőn át a keleti kérdés állt az európai nemzetközi politika előterében. A hercegovinai felkelés a 19. század kezdete óta fennálló ellentétek újabb megnyilvánulása volt. A félsziget apró nemzeti államai, Görögország, Románia és Szerbia gyengék voltak ugyan ahhoz, hogy a térségben maradéktalanul érvényesítsék szuverenitásukat, de a török fennhatóság alatt élő területek lakóinak hathatós támogatást nyújthattak. A balkáni felszabadulás ügyének a nagyhatalmi politika is kedvezett. Bécsben és Pétervárott ugyan hivatalosan a status quo politikájával jegyezték el magukat, de befolyásos körök, sokszor egészen a trónokig terjedően, különböző megfontolásokból szították e mozgalmakat.

A hercegovinai felkelés kiterjedt a Balkán nyugati részére és megmozgatta a török katonai feudalizmus rendszerével torkig levő szláv parasztságot. A nagy létszámú török katonaság tehetetlennek bizonyult a hegyi terepet kitűnően ismerő felkelőkkel szemben. Mivel a mozgalom végső soron Törökország területi épségét fenyegette, rövidesen a nagyhatalmi érdekkel is kapcsolatba került. Az osztrák–magyar külügyminisztert kellemetlenül érintette a felkelés. Nem volt lehetőség arra, hogy a Monarchia kizárólag a maga érdekeit kövesse és ha nem igazíthatta a Balkánt magához, jobb volt azt török uralom alatt tartani. Arról nem is beszélve, hogy a felkelés a délszláv nemzeti átalakulás veszélyét is felidézte. Pétervárott sem nagyon örültek a fejleményeknek. Ott most a közép-ázsiai tervek miatt egyelőre pihentetni akarták a keleti kérdést. A párizsi szerződés revíziója óta követett status quo politika mindkét hatalomnak megfelelt, és legszívesebben kitartottak volna a biztonságot nyújtó változatlanság mellett.

A mozgalom erősödése azonban nem engedett tartós passzivitást. Ekkor a két nagyhatalom részint presztízs szempontokból, részint a nagyobb bonyodalmak megelőzése céljából újra kezdte a szokásos keleti diplomáciát: nyomást gyakoroltak Törökországra a balkáni keresztények sorsának megjavítása érdekében. Az orosz kancellár a felkelt tartományok részére autonómiát helyezett kilátásba. Az osztrák-magyar külügyminiszter sokallta az autonómiát, csupán a status quo megjavítását tartotta szükségesnek. (A párizsi szerződést aláíró hatalmak 1875 decemberében kapták kézhez az ezzel kapcsolatos osztrák–magyar jegyzéket.) A diplomáciai offenzíva 1876 májusában a két hatalom közös „berlini memorandumával” folytatódott, melyben a reformok végrehajtásának nemzetközi ellenőrzését is kilátásba helyezték. Ennek a nagyhatalmi közvetítésnek is az lett azonban a sorsa, mint sok korábbi hasonló kezdeményezésnek: az érdekeltek részint kevésnek, részint túl soknak találták a kilátásba helyezett engedményeket. A felkelők úgy vélték, hogy saját erejükből a teljes függetlenséget is elérhetik, Törökország pedig bízott abban, hogy végül mégiscsak erőt vesz a lázadáson. A török makacsságot Londonban is táplálták: az angol diplomácia nem volt hajlandó csatlakozni semmiféle reformakcióhoz. Az osztrák–magyar–orosz közös erőfeszítés a válság olcsó megoldására nem hozott érdemleges eredményt.

1876 áprilisában a mozgalom átcsapott a Balkán keleti felére is, és Bulgária területén országos méretű felkelés robbant ki. A török államhatalom azonban itt szívósabbnak bizonyult és a mozgalmat rövidesen elfojtotta. A „rendcsinálás” a régi bevált eszközökkel történt: a győztes törökök nemcsak a fegyvert fogó férfilakosságot mészárolták le, hanem a nőket és a gyerekeket is kardélre hányták. A borzalmas mészárlásnak 40 ezer ember esett áldozatul. A „bolgár borzalmak” egész Európa haladó közvéleményét megmozgatták, a független balkáni államokat pedig cselekvésre sarkallták. 1876 júniusában Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak. Nem a hercegovinai és a bulgáriai felkelés volt ettől kezdve a keleti kérdés, hanem a szerb–török háború, a maga nehezen kiszámítható következményeivel.

Ausztria–Magyarország és Oroszország ezek után nem tarthatott ki tovább a status quo politikája mellett. Oroszországban lassan beleélték magukat abba, hogy megoldják a keleti kérdést. Az osztrák–magyar vezetés, különösképpen pedig Andrássy számára az ilyen elhatározás további elvi engedményt és kockázatos vállalkozást jelentett. Ezért igyekezett halogatni a döntést. A nemzetközi helyzet 1876-ban azonban semmivel sem volt jobb, mint 1873-ban, amikor Andrássy az első lépést megtette. Nem lehetett sokáig várakozni, tovább kellett menni azon az úton, amelyre három évvel korábban rálépett. Ausztria–Magyarország és Oroszország megállapodására a külügyminiszterek reichstadti találkozóján, 1876 júliusában került sor. Abban egyeztek meg, hogy török győzelem esetén megóvják Szerbiát a tőrök foglalástól, Boszniát illetően továbbra is ragaszkodnak a berlini memorandum végrehajtásához. Szerbia győzelme esetén sor kerülhet a fejedelemség területi növekedésére, de a Balkánon nem alakulhat meg nagy délszláv állam. Azt is kikötötték, hogy Törökország veresége esetén Ausztria–Magyarország annektálhatja Bosznia–Hercegovinát, Oroszország pedig magához csatolhatja Dél-Besszarábiát (amely a krími háború után került Romániához). A két konzervatív hatalom azt hihette, hogy jó alkut csinált. A balkáni népek véres háborúja területüket és befolyásukat gyarapíthatta.

Csakhamar bekövetkezett az, amivel a reichstadti megállapodás csak mint kevésbé valószínű lehetőséggel számolt: Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett. A török csapatok szeptemberben már Belgrád felé közeledtek. A Monarchia kész volt tudomásul venni a kialakult helyzetet, Oroszország azonban idegeskedni kezdett. Ha nem állítja meg a győztes törököket, tekintélye a szlávok szemében jóvátehetetlen csorbát szenved. Az egyoldalú eljárás viszont konfliktusba keverhette Ausztria–Magyarországgal, amit mindenképpen el akart kerülni. Szeptember közepén a cár különmegbízottja jelent meg Bécsben, táskájában az újabb orosz–osztrák együttes eljárásra szóló ajánlattal.

A cár azt indítványozta, hogy Oroszország és Ausztria&ndas;Magyarország a török kegyetlenkedések elhárításának jogcímén fegyveresen lépjen fel és szállja meg Bulgáriát, illetve Bosznia–Hercegovinát. A Balkán felosztására szólító ajánlat megegyezett az orosz és osztrák külpolitika bizonyos hagyományaival. A császárvárosban is akadtak olyanok, akik örömest igent mondtak volna, Andrássy azonban az együttműködésnek ezt a formáját nem tudta és nem is akarta vállalni. II. Sándor ajánlatát udvarias formában, de határozottan elutasították. Oroszország ekkor Berlinhez fordult: számíthat-e Németország jóindulatú semlegességére, ha a keleti háborúban Ausztria–Magyarországgal is konfliktusba keveredik? (Az újabb lépés nemcsak az osztrák elutasítás következménye volt: a pétervári pánszláv körök már régóta sürgették, hogy szakítsák el az Ausztriához fűző terhes szövetségi szálakat.) Bismarck határozott és egyértelmű elutasító választ adott. Németország érdekeit mélyen érintené – mondotta a kancellár –, ha a Habsburg-monarchia Európában elfoglalt helyzetét veszély fenyegetné. Közben a Ballhausplatzon is tiszta vizet akartak önteni a pohárba. Andrássynak nem voltak ugyan illúziói Bismarckkal kapcsolatban, de azért ő is megkockáztatta a kérdést: támogatná-e Németország a Monarchiát, ha háborúba keveredne Oroszországgal? A válasz erre a kérdésre is elutasító volt. Bismarck hosszasan fejtegette az osztrák megbízottnak, milyen fontos Németország számára, hogy a két szerződő társ békében és jó viszonyban éljen egymással. A háború, bármely fél győzne, csak gondokat okozna Németországnak; oda vezethetne, hogy a vesztes fél pártjára kellene állnia. Németország nem tűrhetné el, hogy oroszok garnizonokat állítsanak fel Brünnben, de ahhoz sem járulhatna hozzá, hogy az osztrákok helyreállítsák a független Lengyelországot.

A berlini elutasítás mindkét fővárosban lecsillapította a kedélyeket. Oroszország ismét Ausztriához fordult, de most már csak jóindulatú semlegességet kért tőle a Törökország ellen indítandó háborúban. Kész volt tiszteletben tartani az osztrák igényeket. 1876 végén újra tárgyalások kezdődtek a két fél között, s 1877 januárjában aláírták a budapesti titkos konvenciót. A Monarchia semlegességre kötelezte magát, Oroszország pedig megígérte, hogy a hadműveleteket a Balkán nyugati részére nem terjeszti ki. Az esedékes területi változásokat illetően bizonyos kiegészítésekkel a reichstadti megállapodás kikötéseit mondták ki érvényeseknek. A szerződés kilátásba helyezte a Monarchia számára Bosznia–Hercegovina birtokát és biztosította a nagy délszláv állam kialakulása ellen.


A keleti kérdés és az osztrák–magyar külpolitikaDiószegi István
Tartalomjegyzék Az orosz–török háború és a monarchia