A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény

A Múltunk wikiből
1877. december 10.
1877:XXVI. tc. a határőrvidéki vasutak kiépítéséről.
Az orosz és román győzelem Plevnánál.
1877. december 16.
Törökbarát tüntetés Budapesten.
1878. október 30.
Simonyi Ernő indítványt tesz a képviselőházban a kormány vád alá helyezésére.

A magyar kormány és az ellenzék a balkáni háború megindulásakor a status quo, az adott helyzet fenntartásának álláspontjára helyezkedett. A kor sajtójában természetesen nem hiányoztak a balkáni népek függetlenségét pártoló megnyilatkozások sem, hiszen egy kis államokból felépülő Balkán-félsziget – a Monarchia túlsúlya mellett – belefért a magyar liberalizmus külpolitikai elképzeléseibe. A kiegyezés után Andrássy még Szerbiának akarta adatni Boszniát és Hercegovinát. Oroszország aktív fellépése Törökország ellen azonban Magyarországon is áthangolta a kedélyeket. Attól tartottak, hogy a szláv nemzetiségekben bővelkedő Magyarország Oroszország és az annak vazallusaiként létrejövő szláv államok harapófogójába kerül. Ezért elsősorban Törökország megerősítésére és természetesen modernizálására törekedtek. Amikor azonban bebizonyosodott, hogy Andrássy kísérletei a török birodalom reformok útján történő átmentésére nem vezetnek eredményre, a kormány és az ellenzék ebben a kérdésben is szembekerült egymással. Míg korábban Tisza Kálmán a közös minisztertanács ülésein az osztrák liberálisokkal összefogva ellenezte a Monarchia hódító balkáni fellépését, a külpolitikai helyzet változása nyomán kényszerűen elfogadta azt a tervet, hogy Oroszország balkáni befolyásának erősödését Bosznia és Hercegovina elfoglalásával kell ellensúlyozni – saját kifejezése szerint: a két rossz közül a kisebbet választotta.[1] Az okkupáció költségeit azonban mindkét kormány vonakodott előteremteni, mire az uralkodó saját lemondását is kilátásba helyezte arra az esetre, ha őt a déli foglalásban megakadályozzák. A katonai vállalkozás végrehajtását illetően tehát nagy ellentétek voltak a korona, a hadvezetés és a kormányok között. Kifelé azonban ez nem látszott: Tisza zokszó nélkül fedezte Andrássyt az ellenzék támadásaival szemben.

Az ellenzék ugyanis nem követte sem Andrássyt, sem Tiszát.[2] A jobboldali ellenzék Apponyi Albert irányításával konzervatív alapról szállt síkra Törökország integritása mellett. A baloldal viszont azért ellenezte Bosznia és Hercegovina elfoglalását, mert ez a szláv túlsúlyt növelné a Monarchiában, és újabb közös ügyet teremtene Ausztria és Magyarország között. Az Andrássy által képviselt korlátozott osztrák–magyar–orosz együttműködést az ellenzék tisztán oroszbarát külpolitikának tartotta, nem látta a két nagyhatalom közötti rivalizálást, ellentéteik gyors éleződését. Ebben az érzelgős korban nagy súllyal estek latba a török szimpátiák is, hiszen Törökország közel két évszázada rendszeresen menedéket nyújtott a magyar szabadságmozgalmak vezetőinek. A függetlenségi politikusok egy részét még az 1848-as kelet-európai liberális nemzedék alapvetően helyes felismerése vezette, hogy a demokratikus és nemzeti mozgalmak fő ellenfele már nem a lassan halódó török birodalom, hanem az erős cári Oroszország. Komoly hatást gyakorolt a „liberális mintaállam”, Anglia határozottan oroszellenes állásfoglalása is. Az ellenzék maga mögött tudva a magyar közvélemény támogatását, szimpátiamegmozdulásokat szervezett Törökország támogatására. 1877 januárjában ifjúsági tisztelgő küldöttség utazott Törökországba, majd onnan is érkezett delegáció Budapestre. December 16-án a fővárosban addig nem látott nagyságú tüntetésre került sor, amely a miniszterelnöki palota ablakainak beverésével ért véget. A törökbarát megmozdulásokra viszont Horvátországban szlávbarát ellentüntetésekkel válaszoltak.

Magyarország délszláv lakossága már a szerb–török háború kitörése előtt is kimutatta együttérzését elnyomott balkáni testvérei iránt, s a háborúskodás megindulása után ez tovább fokozódott. Sokan beálltak önkéntesnek a szerb hadseregbe, mások gyűjtést indítottak megsegítésükre. A kormány a szimpátiamozgalom elfojtására Kozma Sándor főügyész kiküldésével széles körű vizsgálatot indított a délvidéken, s a Szerbia javára folytatott titkos toborzás, lázítás és felségsértés vádjával többek között letartóztatta – mentelmi joga ellenére – Svetozar Miletić szerb képviselőt. A képviselőház a függetlenségi képviselők tiltakozása ellenére tudomásul vette a kormány eljárását, s a bíróság a gyengén megalapozott vádak alapján 5 évi elzárásra ítélte Miletićet. 1879-ben ugyan kegyelmet kapott, de a boszniai válság kritikus idejére sikerült e harcos szerb képviselőt, Tisza régi ellenfelét elhallgattatni, a nemzetiségi politikusokat megfélemlíteni.

Amikor 1877 őszén az orosz hadak előnyomulását a törökök Plevnánál megállították, Magyarországon újabb oroszellenes hullámot kavart az ellenzéki agitáció. A mozgékony, ötletgazdag Ugron Gábor irányítása alatt néhány erdélyi ellenzéki képviselő egyenesen kalandos katonai vállalkozásba kezdett. Titokban pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is fegyveres felkelést robbantsanak ki.[3] Tisza csendőrökkel összefogdostatta a toborzókat, a fegyvereket elkoboztatta, s véget vetett a magyar történelem utolsó romantikus összeesküvésének. Fél év múlva azután az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak „a bűnvizsgálatba vett honfiak”.[jegyzet 1]

A budapesti utcai megmozdulások megakadályozására a kormány 1877 decemberében minden tüntetést betiltott, s vidéken is olyan szigorú feltételeket szabott, ami a betiltással volt egyenértékű. Joggal tartott ugyanis attól, hogy a főváros után az ellenzék vidéken szervez nagyszabású kormányellenes megmozdulásokat.

A parlamentben az ellenzék támadásaival szemben Tisza az „akciószabadság” fenntartásának formulájával, a szó szoros értelmében vett csűrés-csavarással fedezte a Monarchia külpolitikáját. Saját pártjára sem számíthatott, sőt el kellett tűrnie párthívei egy részének duzzogását, alkalmi szembefordulását. Kényszerből szabadjára engedte a gyeplőt, „csak azt kívánta, hogy az egész érzelmi színjáték komoly akarattá ne keményedjen”.[jegyzet 2] A Függetlenségi Párt az Oroszország elleni fegyveres fellépést követelte. Maga Kossuth is így foglalt állást, Helfy és Simonyi pedig a parlamentben tiltakozott a balkáni hódítások ellen. A delegáció és a képviselőház végül is megszavazta a 60 milliós rendkívüli hadikiadást, amit aztán a boszniai okkupáció céljaira fordítottak. A parlament igényt tartott a külpolitika irányítására, a beleszólásra az események menetébe, a kormány viszont nem engedhette meg, hogy a kulisszák mögött folyó diplomáciai alkudozások a képviselőház nyilvánossága elé kerüljenek. A parlamenti viharok elkerülése, a kormány nagyobb mozgásszabadságának fenntartása céljából Tisza időben előbbre hozta az országgyűlés berekesztését, hogy az a boszniai bevonulást ellenzéki hangokkal meg ne zavarhassa. A kormány kétségbeesetten kérte az uralkodót, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért „az országgyűlést ez alkalommal személyesen berekeszteni kegyeskedjék”.[jegyzet 3] Ez 1878. június 30-án meg is történt. Nem sikerült viszont a választásokat még a katonai bevonulás előtt lebonyolítani, bármennyire is tartottak Bécsben és Budapesten is az okkupáció kellemetlen belpolitikai hatásától.

Lábjegyzetek

  1. Az 1878. május 2-i minisztertanács jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek).
  2. Apponyi Albert, Emlékirataim. Ötven év. Ifjúkorom – Huszonöt év az ellenzéken. Budapest, 1922. 99.
  3. Az 1878. június 13-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.

Irodalom

  1. Tisza tartózkodó álláspontjára utal Wertheimer, bővebben lásd: Andrássy és Tisza levelezését a miniszterelnökség irataiban (1878–79, Magyar Országos Levéltár).
  2. Az ellenzék álláspontját lásd: Szilágyi Dezső beszédei I. kötetében (Budapest, 1906) és Apponyi emlékirataiban, valamint a Politikai Magyarország II–IV. kötetében szétszórtan.
  3. A székelyföldi szervezkedést a kormányzati iratokon túl megismerhetjük Szádecky-K(ardoss) Lajos, A székely puccs 1877-ben. Székely légió szervezése az orosz–török háborúban (Budapest, 1920) című könyvéből.


Bosznia és Hercegovina okkupációjának hatása Magyarországon
Tartalomjegyzék Bosznia megszállása