A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

A Múltunk wikiből

Írta Erényi Tibor

1908. február 9., 16., 17., 19.
Munkástüntetések a lakbéruzsora ellen.
1910. április 21.
A Választójog Országos Szövetségének megalakítása.
1910. november 9.
Az Országos Reform Klub megalakulása.
1910.
A Világ című napilap megindulása.
1911. október 10.
Budapesten gyűlések a „drágaság és a politikai helyzet” napirenddel.

A koalíció bukásának idején a szociáldemokrata párt várakozó álláspontra helyezkedett: még nem adta fel a reményt, hogy a dinasztia ismét a választójogi reform felé fordul, de megtette az első lépéseket egy új politikai orientáció irányába is. Kunfi már 1909 végén felvetette, hogy a munkásságnak a népjogok melletti kiállásra kell kényszerítenie a Justh-pártot. Justhéknak azt a tanácsot adta, hogy a kormányképességre való törekvés helyett inkább vállalják az általános, titkos választójogért vívandó küzdelmet. „Mert csak az ország demokratizálásával szüntethetjük meg Magyarország gyarmati helyzetét és vethetünk gátat az osztrák tőke folytonos kiszipolyozásának.”[1] A népgyűlés által elfogadott határozat – Kunfi érvelése nyomán – felszólította a Justh-pártot, hogy „minden kicsinyes mellékszempontot félretéve az általános, titkos, egyenlő választójogot tegye saját kormányprogramjává”. Kinyilvánította a népgyűlés egyúttal azt is, „hogy ez esetben e kérdésben a munkásság éppen olyan messzemenően melléje fog állni, mint amilyen messzemenően és elkeseredetten ellene fordul, ha az ellenkezője fog történni”.[2]

Az új orientációval kapcsolatosak azok az állásfoglalások, amelyek a korábbiaknál nagyobb megértést tanúsítanak a tradicionális függetlenségi követelések iránt. Felvetődik a kérdés, mennyi ezekben a megnyilatkozásokban a komoly meggyőződés és mennyi a taktikai elem? Való igaz, hogy a párt „hivatalosan” sohasem ellenezte az úgynevezett nemzeti követeléseket. Az ezekkel kapcsolatos állásfoglalást azonban – gondoljunk az önálló vámterület vagy az 1903-as pártprogram vitájára – mindig bizonyos határozatlanság jellemezte. Ott kifejtettük, hogy ez a bizonytalanság is közrejátszott a párt 1905-ös taktikájának, s a választójog elsőbbségének kialakulásában. 1910 elején is nyilvánvaló volt, hogy a párt végül is azon oldal felé fog fordulni, amely a választójogi küzdelem szempontjából ígéretesebb szövetségesnek látszik. Khuen-Héderváry kinevezése keltett bizonyos reményeket. Az új kormányfő 1910. január 24-i beszédében kijelentette, hogy az Andrássy-féle plurális választójogi javaslatot elejti, és a reformot az általános választójog elvei alapján véli megalkotandónak. A szociáldemokrata pártvezetőség várakozással fogadta Khuen-Héderváryt és – a baloldal bírálata ellenére – egyezkedni próbált vele. Csakhamar kitűnt azonban, hogy kompromisszum ezúttal sem lehetséges. A választójog kérdésében végül is Tisza intrazigens felfogása bizonyult mérvadónak.

A párt a Tisza vezetésével felülkerekedő reakció elleni küzdelemben igyekezett a polgári baloldal körében szövetségesekre szert tenni. Ebbéli törekvései egybeestek a munkapárttal szembenálló polgári baloldal 1910 tavaszán kibontakozó tömörülésével. A koalíció bukása után, az új kormányzati rendszer kiforratlansága idején a haladó szabadkőműves szervezetekben befolyásos radikálisok elérkezettnek látták az időt arra, hogy olyan – egyelőre nem pártjellegű – társadalmi szervezetet hozzanak létre, amely összefogva a pártokon kívül álló haladó polgári erőket, eredményesen vehetné fel a harcot a választójogi reformért, a demokratikus átalakulás legfőbb feltételéért. Ebből a meggondolásból jött létre 1910. április 21-én a választójogi reform különféle híveit tömörítő szervezet: a Választójog Országos Szövetsége. Elnöke, Bánffy Dezső a szervezetet a maga konzervatív politikájának álcázására kívánta felhasználni. Bánffy alig leplezett nacionalizmusa és taktikázása erőteljesen fékezte a szövetség tevékenységét, annak ellenére, hogy munkájába bekapcsolódott a szociáldemokrata párt is. Bánffy halála után, 1911 májusában Justh Gyulát választották elnökké. Ettől fogva a szövetség egyik fontos összefogó s igen aktív szervezete lett a szocialista és radikális polgári erőknek. Tevékenysége mindenekelőtt a választójogi népgyűlések, tüntetések szervezésére irányult; emellett a választójogi propaganda szervezeteként is tevékenykedett.

Néhány héttel a választójogi szövetség létrejötte előtt jelent meg a magyarországi szabadkőművesség lapja: a Világ. A Bálint Lajos, majd Purjesz Lajos szerkesztésében megjelenő napilap kiadása, amely valójában a baloldali szabadkőműves csoportok, mindenekelőtt a polgári radikálisok szócsöve és politikai nézeteinek propagálója volt, nagy jelentőségű lépés volt a polgári radikalizmus önálló politikai irányzattá válásának útján. A szerkesztőség tagja volt Jászi Oszkár is; a lap iránya elválaszthatatlan az ő nevétől. 1913-ban bekapcsolódott Bíró Lajos, aki harcos publicisztikájával nagy szolgálatokat tett a polgári radikalizmusnak. A Világ hamarosan a klerikális és a munkapárti lapok támadásainak kereszttüzébe került.

Az 1910. júniusi választásokon a szociáldemokrata párt azokat a jelölteket támogatta, akik hitet tettek az általános választójog mellett. Ez a gyakorlatban főleg Justhék támogatását jelentette, a Függetlenségi és 48-as Párt ugyanis már február 27-i manifesztumában elkötelezte magát az általános választójog mellett. A szociáldemokrata választási agitáció a korábbi pártgyűléseken elhangzott bírálatokat figyelembe véve ezúttal nagyobb gondot fordított a paraszti szavazókra. Az idevágó kongresszusi határozat megállapította: „A választási küzdelem kiterjesztendő a falusi kerületekre is, amelyekben a földnélküli mezőgazdasági proletárok és kisgazdák figyelmét arra kell felhívni, hogy a demokratikus választójog a leghatározottabb eszköz arra, hogy a papi javak és a világi latifundiumok a dolgozó népmilliók kezébe jussanak.”[3]

A választások ismét csalódást okoztak. Nem azért, mert a párt ezúttal sem szerzett mandátumot – erre komolyan nem is számított –, hanem azért, mert a Justh-párt előretöréséhez fűzött remények nem valósultak meg. Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

A választások utáni hónapokat továbbra is a választójogi küzdelem töltötte ki. November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását. Ennek ellenére, kezdetben nagy reményeket fűztek hozzá; Jászi egyenesen arról írt, hogy a klub megalakulásával a polgári Magyarország történelmének első lépését tette meg. A klub szervezői – mint a választójogi szövetség esetében is – a Jászi körül csoportosuló radikális szociológusok voltak, de támogatta tevékenységüket a szabadkőművesség balszárnya, továbbá a szociáldemokrata párt vezetősége is, amely így kívánta szélesíteni a választójogi harcot vállaló szövetségeseinek körét.

A választójogi mozgalmon kívül eső harci területekre a szociáldemokrata pártvezetőség csekély gondot fordított. Az év folyamán néhány akciót szervezett a drágaság és a lakbéruzsora ellen. Ezek az akciók nem váltottak ki nagyobb visszhangot. 1910-ben ugyanis a gazdasági konjunktúra némileg ellensúlyozta a drágulást, az élelmiszerek áremelkedése még nem érintette súlyosan a munkásság megélhetését. A helyzet 1911-ben romlott, ekkor a párt is nagyobb jelentőséget tulajdonított a drágaság elleni szervezett harcnak. Jelentős megmozdulás zajlott le az 1911. szeptemberi nagy bécsi tüntetés után. Október 10-én a fővárosban „a drágaság és a politikai helyzet” napirenddel több népgyűlést tartottak, amelyek határozatilag kimondták, hogy az élelmiszerárak növekedését az agrárius érdekeltségek okozzák, és csak az általános, titkos választójog kivívása szüntetheti meg végső soron a drágaságot. A pártvezetőség tehát ezt az akciót is a választójogi küzdelem medrébe terelte.

A lakbéruzsora elleni küzdelmet a párt még 1909-ben indította meg. Ez az akció is kapcsolatban volt a választójogi politikával, ugyanis a pártvezetőség arra a megállapításra jutott, hogy a lakásdrágaság elleni küzdelem lehetővé teszi a pártagitáció eljutását a politikai élet iránt nem érdeklődő munkásokhoz. A mozgalom a drága lakbérek fizetése elleni mozgósításban és – végső fokon – a lakbérfizetés testületi megtagadásában jutott kifejezésre. Természetesen ebben az esetben a háztulajdonosnak megvolt az a joga, hogy a lakást felmondja és a lakót kilakoltassa. Mindez azonban bizonyos időt vett igénybe, amely alatt alakbért nem kapott. Ilyen körülmények között a háziúr többnyire a kiegyezés útját kereste, és megállapodást kötött a lakók érdekében fellépő szociáldemokrata bizalmiakkal vagy magával a területi pártszervezettel. A lakbérdrágaság elleni mozgalom – amely főleg az Angyalföldre terjedt ki – számos helyen a bérek mérséklésére és a bizalmi férfiak tevékenységének elfogadására, a szociáldemokrata párt népszerűségének növekedésére vezetett.

Lábjegyzetek

  1. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1909. évben. Budapest, 1910. 38.
  2. Ugyanott, 39.
  3. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1910. 65–66.


A munkapárti kormányzat első szakasza (1910–1912)
A Khuen-Héderváry-kormány politikája a választások után Tartalomjegyzék A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-benErényi Tibor