A balpárt megalakulása

A Múltunk wikiből
1908. március 10.
A Függetlenségi és 48-as Pártból kivált képviselők Szappanos István vezetése alatt megalakítják a Függetlenségi és 48-as Balpártot.

A szabadelvű csoport felkarolta AndrássyTisza Istvánra emlékeztető – házszabály-revíziós tervét, mert felismerte, hogy a koalíció pálfordulása fontos előkészítő mozzanat lehet a szabadelvű erők újjáélesztésében. Jórészt a házszabály-revízió veszélye hozta létre az új baloldali ellenzéket. A függetlenségi anyapártból kivált képviselők 1908 márciusában alakították meg a Függetlenségi és 48-as Balpártot. Ezzel a_függetlenségi ellenzék a koalíciós kormány idején először kísérelt meg szervezetileg is elkülönülni, illetve összefogni. Elnökévé az idős Szappanos Istvánt választották, aki Polónyival állt kapcsolatban. A pártban jól elkülönülő csoportot alkotott Nagy György, Farkasházy Zsigmond és Pilisy István. Egy másik frakció élén Lengyel Zoltán és néhány társa állt. A balpárt politikájának pozitívuma a függetlenségi anyapárt állandó bírálata és eredeti közjogi programjának tudatosítása volt, de ezt a feladatot következetlenül hajtották végre. Az új politikai ellenzék tömegbefolyását inkább az országos hangulathullámra, mint rendszeres pártmunkára alapozta. Politikailag tisztázatlan programmal fogtak össze, s az anyapárttal és a kormánnyal még mindig kapcsolatban álltak. Nagy GyörgyKalmár Antal-csoport programjának szociális érzékenysége 1908-ban némileg erősödött. Kezdetben a nemzetiségek elleni éllel elfogadták volna a házszabály revíziót is, ha a kormány kikapcsolja abból a közös ügyeket; de a kiegyezési vita következményeként átmenetileg nemzetiségpolitikai enyhülés jellemezte állásfoglalásaikat. A demokrácia radikális erőitől azonban rendszeresen elhatárolták magukat, sőt szembefordultak azokkal.

Hasznos ösztönzést kapott a balpárt az idős Csávolszky Lajostól is, aki ekkor, közvetlenül halála előtt, adta ki „Az árulás története” című röpiratát. Csávolszky a dualizmus politikai történetének kevéssé ismert és nem eléggé méltányolt alakja, pedig a függetlenségi párt részéről ő tette meg az első hatarozott lépést a szocialistákkal való együttműködés irányába. Röpiratában azt a felismerést ajánlotta a párt figyelmébe, hogy „az utolsó szocialista is jobb hazafi, mint Kossuth Ferenc és Apponyi Albert”. Hangoztatta: „én jobb szeretem, ha kivívják az állami függetlenséget vörös zászló alatt, mintha nemzeti színű lobogó mellett eladják az országot”.[1] Csávolszky az általános választójogot a nemzeti függetlenség érdekében követelte. Közvetve Mocsáryra is hatott. Csávolszky a negyvennyolcas mozgalmon belül mindenkinél haladóbb véleményt alakított ki társadalmi tekintetben (Mocsáry csak a dinasztia szerepének megítélésében múlta felül). Csávolszky behozta és meghaladta Justh Gyula korábbi előnyét és Károlyi Mihály politikáját kezdte hirdetni, Károlyi előtt. 1909-ben bekövetkezett halála visszavetette a szellemi irányzat kibontakozását.

A függetlenségi baloldal ösztönzését a szociáldemokraták egészítették ki. A Népszava helyesen rótta meg a házszabály-revízióval szemben tanúsított erélytelenségéért és a soviniszta kirohanásokért. A szocialista sajtó 1908-ban eleinte kellő érzékenység nélkül, majd egyre méltánylóbban foglalkozott a balpárttal, segítve annak demokratizálódását. Mindennek hatására lassan bizonyos haladás mutatkozott a balpárt ideológiájában. A Radikális 48 új programjában már nem követelte, hogy csak annak adjanak választójogot, aki tud magyarul írni és olvasni. Megtartotta azonban az írástudás cenzusát, ami így is jelentős tömegeket kizárt volna – elsősorban a nemzetiségek köréből – a politikai jogok gyakorlásából. Az antimilitarista hangulat hatására a párt követelései közé került a fokozatos lefegyverzés, majd az állandó hadsereg megszüntetése, az általános népfelfegyverkezés bevezetése. Tartalmazta az új program az 500 kat. holdon felüli nagybirtok állami megváltását. Nem tett utalást az államformára. A függetlenségi párt válságában a szervezeti és az eszmei rekonstrukciós elem, a régi program és az egykori pártállapotok érvényre juttatására irányuló szándék 1908-ban így is nagyobb mértékben volt jelen, mint az újító mozzanat.

A balpártban személyi változások is bekövetkeztek. Lengyel Zoltán kilépett, Eötvös Károly pedig elvállalta a kis képviselőcsoport vezéri tisztségét. A hatvanhetes pártok és a függetlenségi párt közötti fúziós törekvések kibontakozása átmenetileg igazolni látszott a túlzott múltba tekintést. Holló és Justh a fúzió mellett léptek fel, miközben harciasan követelték a bankügy rendezését. Justh 1908-ban még nem szánta el magát a kormánnyal való szakításra. Justh nagy tévedései bizonyítják, hogy a függetlenségi párt válságában nem egyszerűen a megalkuvásra hajló és a következetes irányzat csapott össze egymással. Justh ellenzékisége 1908 végén csak egyetlen téren, a bankkérdésben haladt lendületesen előre. Jórészt az ő sajatos kormányhűsége tette lehetővé, hogy Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc elodázza a párt- és kormányválságot. A parlamenti oppozíció kristályosító tényezője ekkoriban még nem a Justh-csoport, hanem a balpárt volt.

Lábjegyzet

  1. Csávolszky Lajos, Az árulás története. Budapest, 1908. 54–55, 86., 93–95.


A koalíció válságának kezdetei és az 1907. évi kiegyezés
A függetlenségi párt gyengülése, újabb szervezeti széttagolódásának kezdetei Tartalomjegyzék