A belgrádi katonai egyezmény

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Apa (vitalap) 2017. augusztus 22., 10:08-kor történt szerkesztése után volt.

A magyar küldöttség november 5-én a késő esti órákban utazott el Budapestről. A delegáció tagjainak sorában a kormány képviselői mellett a Nemzeti Tanács, a Munkástanács és a Katonatanács kiküldöttei (Hatvany Lajos, Bokányi Dezső, Csernyák Imre), valamint az érdekelt szakminisztériumok megbízottai is helyet foglaltak. Franchet d'Esperey Szalonikiből autón indult a tárgyalás színhelyére. Útközben Nišben Sándor régenssel és Mišić vajdával tárgyalt bolgár határkérdésekről és a magyar demarkációs vonal megvonásáról. A francia tábornok 7-én délután érkezett Belgrádba, és az ott várakozó magyar delegációt azonnal fogadta. Miután Franchet d'Esperey kijelentette, hogy ő és nem az olaszországi főparancsnok jogosult a magyarországi fegyverszünetről tárgyalni, Károlyi felolvasta a delegáció Jászi által előre elkészített memorandumát, mely a kormány kül- és belpolitikai céljait ismertette, és a tábornok segítségét kérte a legfontosabb gazdasági és politikai problémák megoldásához.

Franchet a magyar küldöttséggel éreztetni kívánta, hogy nem egyenrangú felek tárgyalásáról van szó. Amikor Károlyi a memorandumot olvasva Magyarország semlegességét deklarálta, a semlegességre vonatkozó kitételt azonnal kijavította: „Magyarország nem semleges, hanem legyőzött ország.” Amikor Károlyi az „hongrois” kifejezést a történelmi Magyarország valamennyi lakójára értve használta, közbeszólt: „Dites le pays madjar” – ezzel figyelmeztetve arra, hogy csak a magyarok által lakott területek nevében beszélhet.

Wilson nevének említésekor nem tett megjegyzést, csak legyintett.

A memorandumra adott válasz újra leszögezte: Magyarország legyőzött ország; „ebben a háborúban a magyarok együtt mentek a németekkel, együtt fognak lakolni és fizetni”.[1]

E bemutatkozás után Franchet átnyújtotta Károlyinak és Jászinak az általa javasolt szerződés szövegét, mely 18 pontot tartalmazott.

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Az egyezmény további pontjai előírták a hadsereg leszerelését a rend fenntartására hivatott 6 gyalog- és 2 lovashadosztály kivételével, lehetővé tették bármely hadászati szempontból fontos pont megszállását, biztosították a szövetséges csapatok számára a Magyarországon való átvonulást és az ott-tartózkodást. A német csapatok az ország elhagyására 15 napi haladékot kaptak. Az egyezmény 17. pontja kikötötte, hogy amennyiben „Magyarország területén lázadások törnének ki, az antantnak jogában áll, hogy ezeket a területeket saját igazgatása alá vonja”.

A szerződést, mivel egyes pontjai túlmentek azon, amire a Diaz-féle fegyverszünet és az előzetes feltételek alapján számítani lehetett, Károlyi és Jászi elfogadhatatlannak minősítették. Hosszú vita után Franchet engedményeket tett: beleegyezett az erősen kifogásolt 17. pont, „a lázadási és zavargási klauzula” törlésébe; az első pont kiegészítéseként belevette a szövegbe, hogy a kiürített területeken „a polgári igazgatás a jelenlegi kormány kezében marad„[2], mérsékelte az átadandó szállítási eszközökre vonatkozó igényt, végül még abba is beleegyezett, hogy a küldöttség a területi integritás védelmében táviratot küldjön Párizsba. A Clemenceau-nak címzett táviratban az állt, hogy a kormány a szerződést csak akkor írja alá, ha „az antant a béketárgyalásokig biztosítja a magyar állani mai határait (Horvát-Szlavonországot nem értve bele)”.[3]

A tábornok engedékenységét látva, Károlyi és Jászi már-már hajlottak volna az aláírásra, de tekintettel a Párizsba küldött sürgönyre és a küldöttség egyes tagjainak véleményére, végül is úgy határoztak: megvárják a választ, és a végleges döntéshez kikérik a Nemzeti Tanács hozzájárulását.

A delegáció hazaérkezése után a kormány a kedvezőtlen jelentések birtokában a fegyverszünet ügyét már november 10-én a Nemzeti Tanács elé terjesztette.

A Nemzeti Tanács ülésén Károlyi leplezetlenül számolt be az eseményekről, őszintén tárta fel a semmi jóval sem biztató helyzetet: megérkezett Clemenceau válasza, amely Franchet-t arra utasítja, hogy csak a katonai kérdésekről tárgyaljon. Ez elutasítást jelent. A szerb csapatok már Újvidéken vannak. A csehek 17–19 vármegyére tartanak igényt, csapataik elindultak, gyorsan nyomulnak előre. A romániai helyzet is súlyos, „a magyarországi románság kedélyállapota rendkívül izgatott”. Mindezt figyelembe véve, a szerződés azonnali aláírása a legjobb megoldás, „mert igazunk és fizikai gyöngeségünk tudatában csakis a jogra támaszkodhatunk”.[4] Károlyi érvelését, hogy az adott helyzetben a Magyarországra nézve még mindig kedvező belgrádi egyezmény védelmet és jogalapot jelent a szomszédos országok messzebbmenő követeléseivel szemben, a Nemzeti Tanács egyhangúan magáévá tette. A kormány megbízásából most már Linder utazott Belgrádba. Linder november 13-án írta alá az egyezményt. Az aláíráskor Budapest azonnali megszállásának terve is felmerült. Francia források szerint Linder erre nézve úgy nyilatkozott, hogy a francia csapatok „lelkes fogadtatásra számíthatnak”.

Lábjegyzetek

  1. Pesti Napló, 1918. november 9.; P. Azan, L'armistice avec la Hongrie.L'Illustration, 1921. novembre 5.
  2. Document concernant l'execution de l'armistice en Hongrie (novembre 1918 – mars 1919). Budapest, 1919. 7–9.
  3. A belgrádi tárgyalások. Pesti Hírlap, 1918. november 9.
  4. A Nemzeti Tanács felhatalmazta a kormányt a fegyverszünet aláírására. Pesti Hírlap, 1918. november 12.


Győztesek és legyőzöttek. A Károlyi-kormány külpolitikája.
A fegyverszünet bonyodalmai Tartalomjegyzék A Vix-misszió. Az antant új követelései.