A belpolitikai feszültség fokozódása

A Múltunk wikiből

A kommunista vezetők letartóztatását követő első napokban úgy látszott, mintha a kormány erőszakos fellépése célt ért volna. A szociáldemokrata párt február 21-re általános sztrájkot hirdetett, és nagy munkástömegeket vitt az utcára kommunistaellenes jelszavakkal. Február 25-én a Népszava székháza előtt agyonlőtt rendőröket az Országház téren felravatalozták; a temetés a kommunisták elleni hangulatkeltés jegyében zajlott le.

A kommunista párt vezetői közül többen – előzetes terv alapján – a letartóztatás elől illegalitásba mentek, és hozzáfogtak az illegális pártmunka megszervezéséhez. Továbbra is sikerült megjelentetni a párt röplapjait, sőt hamarosan a Vörös Újságot is, melyet átmenetileg Nagyváradon adtak ki.

A sajtó, különösen a szenzációra éhes lapok, a letartóztatottakkal szembeni erőszakról, egyes vezetők, így Kun Béla véresre veréséről pontosan beszámoltak. Miután a kommunisták ellen fellépő rendőrség azonos volt azzal, amely a forradalom előtt a dolgozókat ütötte-verte, a rendőri atrocitások a munkásokat a kegyetlenkedések elleni fellépésre ösztönözték. E hangulat csak erősödött, amikor ismertté vált, hogy a február végén letartóztatott Szterényit és Szurmayt viszont a ciszterciták szentgotthárdi kolostorában helyezték el, ahol kitűnő ellátásban részesültek.

A leszerelt katonák és altisztek szervezetének gyűlése már a letartóztatást követő napon állást foglalt a kommunisták mellett. Február 24-én a Nemzeti Lovardában 5000 munkanélküli vasmunkás hozott határozatot a kegyetlenkedések elkövetőinek szigorú megbüntetéséről. A szociáldemokrata párt vezetőségét egyre-másra munkásküldöttségek keresték fel, és a bántalmazások folytatódása esetére megtorlást helyeztek kilátásba.

A helyzet megváltozását mutatta, hogy a Munkástanács március 3-i ülése kénytelen volt foglalkozni a kommunista párt vezetőségének a Népszava elleni támadást követően kiadott, a rágalmakat visszautasító, az ellenforradalmi szervezkedést leleplező nyilatkozatával. A szociáldemokrata párt vezetősége és a Munkástanács ezzel kapcsolatosan olyan határozatot hozott, amely a kommunista munkásokat a szociáldemokrata pártba való újbóli belépésre hívta fel. Figyelembe véve, hogy néhány héttel korábban a Munkástanács és a pártkongresszus „az úgynevezett kommunistáknak” a pártból és a szakszervezetekből való kizárását határozta el, e felhívás – a szociáldemokrata párt újabb manővere – egyben visszakozás volt, a gyengeség beismerését jelentette.

Március elején az újságok részletesen beszámoltak a német munkásmozgalom új fellendüléséről és az ennek nyomán kibontakozó fegyveres harcokról.

Március 2-án Moszkvában összeült a Kommunista Internacionálé I. kongresszusa. A Népszava és a polgári sajtó erről ugyan mélyen hallgatott, de a munkások a Vörös Újság tudósításai és a kommunisták felvilágosító munkája nyomán az oroszországi eseményekről is tájékozódtak, és nem volt titok, hogy az Ukrajnát felszabadító Vörös Hadsereg csapatai gyors ütemben közelednek az egykori Osztrák–Magyar Monarchia határai felé. A német munkásmozgalom balratolódásáról, a szovjet hadsereg közeledéséről érkező hírek a munkásokat forradalmi cselekvésre ösztönözték, mind népszerűbbé tették az antantbarát politikával való szakítás, a Szovjet-Oroszországhoz való közeledés követelését.

Miután a rendőrség semmiféle bizonyítékot sem tudott felmutatni, hogy a Népszava elleni támadást a letartóztatott kommunista vezetők szervezték, az elfogottak egy részét szabadlábra helyezték, és Károlyi a tömeges tiltakozás hatására utasítást adott, hogy a továbbra is fogva tartottakat politikai foglyoknak kell tekinteni. Ezzel az intézkedéssel a kommunisták ellen emelt vádak alaptalansága, az üldözés politikai jellege nyilvánvalóvá vált.

A Gyűjtőfogházban, ahová a kommunistákat ezután átszállították, lehetőség nyílt az egymás közötti érintkezésre és látogatók fogadására. A munkások tüntetően tömegesen látogatták a börtönt, megbízottaik bejutottak a vezetőkhöz, akiktől útmutatást és tanácsokat kaptak. A fogház egyik melléképülete, ahol a kommunista foglyokat elhelyezték, rövid idő alatt a forradalmi munkásmozgalom központjává vált.

A kormánynak és a szociáldemokrata pártnak a kommunista szervezkedés lefejezésére irányuló terve kudarcot vallott, visszájára fordult. A párt népszerűsége, tömegbefolyása ugrásszerűen növekedett, a forradalmi hullám újra emelkedőben volt.

A szociáldemokrata párton belül nemcsak a tagság körében, hanem a felsőbb szervekben is erősödött a baloldal befolyása. Egyes vezetők – bár a Népszava a kommunistákat továbbra is támadta – kapcsolatot kerestek a bebörtönzöttekkel, és március elején arra kérték Kun Bélát, dolgozza ki az elvi alapot, amelyen elképzelhető a két munkáspárt egyesülése.

Kun Béla eleget tett e kérésnek, és március 15-én átadta Bogár Ignácnak, a nyomdász-szakszervezet egyik vezetőjének a kért platformot, mely az egyesítés feltételeit 10 pontban összegezte:

  1. Szakítás mindennemű osztály-együttműködéssel;
  2. szakítás az úgynevezett területi integritási politikával, a csehek, románok vagy szerbek elleni új háború mindenáron való megakadályozása. Forradalmi háborúhoz egy proletárpárt csak az esetben adhatja beleegyezését, ha:
    1. minden hatalom ténylegesen és kifejezetten az ipari és mezőgazdasági proletariátus kezében van;
    2. ha tényleg megszűnt minden közösség a kapitalisztikus érdekekkel;
    3. ha minden garancia megvan arra, hogy a háború nem teremt újabb nemzeti elnyomást;
  3. nem parlamenti köztársaság a cél, hanem a munkás és a földmíves szegénység küldöttei tanácsainak átmenetileg centralisztikus köztársasága;

4–8. a termelés és elosztás munkásellenőrzése, majd az államhatalom elfoglalása után a termelőeszközök köztulajdonba vétele; 9. a szociáldemokrata párt úgynevezett átmeneti programjából a munkásvédelmi követelések haladéktalan megvalósítása; 10. a szocializmus állami propagandája.

A forradalmi hullám felfelé ívelésével együtt járt a munkástanácsok balratolódása és forradalmasodása. Érezhető volt ez a szociáldemokrata párt által leginkább kézben tartott Budapesti Munkástanácsban is, de különösen érezhető volt az üzemi és helyi munkástanácsokban. A gyári munkástanácsok egyszerűen nem törődtek a kommunistaellenes hajsza csúcspontján rájuk erőszakolt, az üzemi választmányok létesítését és hatáskörét szabályozó rendelettel. Korábban kivívott jogaikat nem adták fel, március folyamán a tényleges hatalom az üzemek nagy részében az ő kezükben összpontosult.

Jól tükrözte a helyi tanácsok hangulatát az alföldi munkástanácsok kongresszusa, mely 74 község és város képviseletében 172 küldött részvételével, március 2-án ült össze Szegeden. A kongresszus, mely első kísérlet volt az addig elszigetelten működő tanácsok összefogására, gyors és erélyes eljárást sürgetett „minden megbízhatatlan és nyilvánvalóan ellenforradalmi áramlattal szemben”;[1] követelte a szocializálás gyorsítását, a szabotáló tőkések vagyonának elkobzását, a földbirtok megvált-ás nélküli kisajátítását (a kisajátított földek nagyobbik részén termelőszövetkezetek létesítését).

A vidéki városok munkástanácsai a helyi fegyveres erőkkel együttműködve mindinkább kezükbe ragadták a hatalmát. Felléptek az ellenforradalmi megmozdulások ellen, megkezdték a polgári pártokhoz tartozó főispánok, polgármesterek, kormánybiztosok elmozdítását, és helyettük szociáldemokraták kinevezését követelték. Ha a kormány az intézkedéssel késlekedett, azt maguk hajtották végre, és a helyi munkástanácsok ellenőrzésük vagy vezetésük alá vonták a közigazgatást.

A kinevezések körüli harc január végén az új kormány megalakulása után erősödött fel, és márciusban, a választások napirendre kerülésével érkezett el a csúcsponthoz. Március közepére a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat már a megyék többségében elűzték vagy leváltották, a nagyobb vidéki városokban (Szeged, Miskolc, Székesfehérvár, Kaposvár, Szekszárd, Pápa, Kiskunfélegyháza, Makó stb.) a tényleges hatalom a munkástanács kezébe ment át.

A falvakat már hónapok óta jellemző feszültség február végén—március elején – a kollektív szerződések megkötése kapcsán – erőszakos földfoglalásokban robbant ki. A földfoglaló mozgalom leghevesebben Somogy megyében lángolt fel. Itt az uradalmakban bérharcot vívó agrárproletariátus erős támaszra talált a szociáldemokrata párt és a Földmunkás-szövetség helyi szervezetében, melynek vezetője a később mártírhalált halt Latinca Sándor volt. A Földmunkás-szövetség azt ajánlotta a gazdasági cselédeknek és földmunkásoknak, akik egy részének az uradalmak felmondtak, hogy követeljék a földek azonnali birtokbavételét szövetkezetek létesítése céljából, mivel erre a földtörvény lehetőséget ad. A kaposvári munkástanács február 25-én határozatot hozott az Esterházy-birtokon gazdálkodó, a Hitelbank érdekkörébe tartozó Mezőgazdasági Ipari Rt. 44 ezer holdas bérletének szövetkezetté alakítására, és ehhez a szociáldemokrata párt központjának támogatását kérte.

A szociáldemokrata vezetők egy része, helytelenítve, hogy a párt elfogadta a kormány földreform-tervét, a földosztás helyett a földek birtokbavételét, szövetkezetek létesítését követelte. A balszárny egyik vezetője, Hamburger Jenő, a kaposváriak támogatásával e kérdésben nyomást akart gyakorolni a kormányra és a szociáldemokrata jobboldalra. Hamburger a földművelésügyi minisztertől kormánybiztosi megbízást eszközölt ki, és ennek birtokában március elején megszervezte több Somogy megyei nagybirtok kisajátítását és a birtokuk szövetkezetté alakítását.

A kormány a földfoglalások hírére kísérletet tett a mozgalom leszerelésére. Azonnal kinevezték az Országos Birtokrendező Tanács tagjait, és a leginkább veszélyeztetett területekre birtokrendező bizottságokat küldtek ki a földreform azonnali előkészítése céljából. Somogyba utazott Nagyatádi Szabó István, akinek az ottani kisgazdák körében nagy befolyása volt. A Kisgazdapárt Somogy megyei szervezete március 12-re nagygyűlést hirdetett a kisgazdapárti kormánybiztos támogatására és a földfoglaló mozgalmak elleni tiltakozás céljából.

Válaszul a kaposvári munkástanács március 10-én reggel kimondta az általános sztrájkot; gyűlést hívott össze, melyen elhatározták, hogy a munkástanács 3 tagú direktóriuma veszi át ideiglenesen a megyében a hatalmat. Nagyatádi Szabót az állomáson több ezres – részben fegyveres – tömeg várta, és csak akkor engedte szóhoz jutni, amikor kiderült, hogy Nagyatádi Szabó elismeri a szövetkezetek törvényességét, és kész azokat a minisztérium részéről támogatni.

A Somogy megyei események súlyos csapást mértek a kormány földreform-politikájára. Március 21-ig Somogyban 650 ezer holdat, a nagybirtok túlnyomó részét kisajátították és szövetkezetté alakították. A somogyi példa országszerte lendületet adott a földfoglalásoknak.

A földfoglaló mozgalom elterjedése természetesen nem azt jelentette, hogy a parasztság többsége, különösen a középparasztság, a kis- és törpebirtokosok lemondtak volna a nagybirtok felosztásáról. A nagybirtok elleni földfoglaló mozgalom azért tudott csak szövetkezeti formában feltörni, mert az agrárproletariátus ehhez kapott támogatást a munkásosztálytól, ez volt pillanatnyilag elérhető. A nagybirtoknak forradalmi úton, a munkásság segítségével történő elfoglalása az agrárproletariátust a döntő pillanatban a munkásság mellé állította. Miután a szociáldemokrata párt egyidejűleg hangsúlyozta, hogy az esetleges földosztásnak sem áll útjába, a kibontakozó agrárforradalmat a dolgozó parasztság egyéb rétegei is várakozással fogadták, és ahhoz nagy reményeket fűztek.

Nehézségbe ütközött és nehezen haladt előre az új „megbízható” zsoldos hadsereg szervezése is. A fegyverben levők egy része ragaszkodott az új szellemű, egyben megélhetést is jelentő katonáskodáshoz, és nem akart eleget tenni a leszerelésre vonatkozó utasításnak. Nem egy helyen, ahol a leszerelést erőszakkal próbálták keresztülvinni, véres összeütközésre került sor. Hogy a leginkább megbízhatatlannak ítélt budapesti helyőrséget leválthassák, vidéken toborzást kezdtek azzal a szándékkal, hogy az újonnan felállított hadosztályokat a budapestiek helyére hozzák. A vidéken indult toborzás gyenge eredménnyel járt, a tervezett 70 ezer ember helyett egyelőre csak 5000 jelentkezett.

Március második felében a kormány a budapesti fegyveres alakulatok közül már csak a rendőrségre számíthatott. A Budapesten levő helyőrség, nemzetőrség, népőrség, a nagyszámú leszerelt katona és altiszt többsége a kommunistákkal rokonszenvezett. Március 13-án a Védőrség is bejelentette, hogy csatlakozik a Katonatanácshoz.

A kommunista párt a februári események után fokozott erővel folytatta a munkásság felfegyverzését. Fegyvert viszonylag könnyen lehetett szerezni a laktanyákból, a leszerelőknél maradt készletekből. Jelentős forrást jelentett a Magyarországon átvonuló Mackensen-hadsereg; a német katonák felszereléséhez szépszerével vagy erőszakkal egyaránt hozzá lehetett jutni.

A minden téren érezhető feszültség növekedéséhez a gazdasági helyzet rosszabbodása is hozzájárult: a feltörő elégedetlenség nem utolsósorban az ellátási nehézségek fokozódására és az élelmiszerek ezzel együtt járó drágulására volt visszavezethető. Budapesten ekkor került sor a heti két hústalan nap bevezetésére, ekkor vált katasztrofálissá a zsírhiány, a vendéglőkben ekkor vezették be a kizárólagos menürendszert.

Ha nem is a gazdasági bajokat, de a belőlük eredő feszültséget kétségkívül élezte, hogy a pénzügyminisztérium az idő előrehaladtával napirendre tűzte a szanálást, az infláció fékezését, a költségvetés egyensúlyának helyreállítását. Ez azt jelentette, hogy a kiadásokat általában megszorították, ami természetesen korlátozta az addig oly nagy szerepet játszó segélyek további folyósítását.

A pénzügyi egyensúlyra való törekvés a bevételek fokozását is szükségessé tette. Ezzel függött össze, hogy a kormány a hadinyereség-adó felemeléséről szóló néptörvény március 1-i életbe lépése után hozzájárult a régóta vajúdó vagyonadó-törvény kiadásához is (ez az adó egymillió koronán felül 50%-ig terjedt), és egyben a jövedelmi és örökösödési adó kulcsának felemelését is elhatározta.

A kiadás alatt álló intézkedések kijátszásának megakadályozására március 15-én zár alá helyezték a széfeket, a betéteket, a folyószámlákat, később a külföldi valutákat és követeléseket is. A bankzárlat széles köröket érintett, nemcsak a milliomosok körében idézett elő pánikot, hanem azok körében is, akik kisebb összegű bankbetéttel rendelkeztek. A pánikot tovább fokozta, hogy a minisztertanács a vagyonadó-törvény elfogadásával egyidejűleg a pénz felülbélyegzéséhez is hozzájárult, mivel a korona-bankjegyeket Jugoszlávia után Csehszlovákiában is megkülönböztető bélyegzővel látták el. A bankjegyek kicseréléséről különféle hírek keringtek. A beavatottak azt terjesztették, hogy e művelet is adófizetéssel fog együtt járni. (A hír nem volt alaptalan, Szende a felülbélyegzést – 2000 koronán felül – valóban illeték fizetéséhez kívánta kötni.)

Ilyen körülmények között, feszült légkörben, háborús és polgárháborús hangulatban indult meg a választási kampány, mely a politikai életet még inkább mozgásba hozta.

A jobboldali pártok: a Keresztényszocialista Párt, az Országos Földmíves Párt, az Országos Polgári Radikális Párt, a Nemzeti Egyesülés Pártja, a Lovászy vezette Függetlenségi Párt vezetői megállapodást kötöttek, hogy a választáson szorosan együttműködnek, és közös listával indulnak. A klérus támogatását élvező, a nagybirtok és nagytőke zsoldjában álló „feketeblokk” a vallás és a haza védelmének jelszavával, féktelen demagógiával toborzott híveket reakciós céljaihoz.

Míg az ellenforradalmi pártok egységesen indultak a választási harcban, addig a koalíciós pártok belső ellentétei újult erővel lángoltak fel.

A szociáldemokrata pártban a jobbszárny mindinkább elszigetelődött, a balszárny befolyása megnőtt, a centrum részben a dolgok logikájából fakadóan, részben hogy tömegbefolyását megőrizze, egyre radikálisabb követelésekkel lépett fel. Míg a szociáldemokrata párt egy-két hónappal azelőtt a kommunisták programja ellen a szocialista forradalom előfeltételeinek hiányával érvelt, a Népszava márciusban az előfeltételek kérdéséről már mélyen hallgatott. Ellentétben azzal a korábbi állásfoglalással, mely a gyárak szocializálását elítélte, és az üzemi választmányokat népszerűsítette, a párt március 13-án nyilvánosságra hozott választási felhívása – a munkások hangulatához igazodva – már a bányák, gyárak, közlekedési üzemek köztulajdonba vételét hirdette.

A minisztertanács március 17-i ülésén Böhm a párt nevében szocializáló minisztérium azonnali felállítására terjesztett elő javaslatot.

A Munkástanács március 10-i és 11-i ülésén Kunfi már csak nagy erőfeszítések árán tudta a koalíció fenntartását és a választások mielőbbi megtartását célzó javaslatát elfogadtatni. Kunfi ismert érveit adta elő: a küszöbön álló béketárgyalásokra, a „legalitás” fontosságára, a választás eredményeként kialakuló konszolidáció előnyeire hivatkozott. Az ellenzéki felszólalók Viszont azt kérdezték: mi a biztosíték arra, hogy a szociáldemokrata párt a jelenlegi helyzetben megkapja a többséget? Helyes-e belemenni a választásba mindaddig, míg a győzelem kivívásához szükséges előfeltételek (szocialista kormány, szocialista kormánybiztosok, a megyei közigazgatás kicserélése, tényleges hatalom a helyi tanácsok kezében) hiányoznak? Szabad-e kockára tenni egy választással a már elért eredményeket?

A Munkástanács a Választások megtartására vonatkozó előterjesztést végül is elfogadta, a Népszava azonban arról írt, hogy a választásokon „nem a szocializmus sorsáról fognak dönteni”, hanem csak arról, hogy az Magyarországon „békés vagy erőszakos eszközökkel valósuljon-e meg… A munkásság, ha legális úton nem viheti keresztül jogos kívánságait, más utat fog keresni.”[2]

A kormányban részt vevő polgári pártok nem értettek egyet a szociáldemokrata párt egyre radikálisabb, a kormány politikáját nem egy esetben keresztező magatartásával. Nagyatádi Szabó a földfoglalást tette szóvá. A Károlyi-párt nehezményezte a polgári kormánybiztosok leváltását, még inkább azt, hogy a munkások a választási agitációt akadályozzák, gyűléseiket megzavarják. A március 17-i minisztertanácson Nagy Vince a polgári pártok nevében az agitációs szabadság biztosítását követelte. Bejelentette: készek lemondani, jöjjön egy szocialista kormány. A szociáldemokrata miniszterek ígéretet tettek a sérelmek orvoslására, a szocialista kormány gondolatát elutasították.

Lábjegyzetek

  1. Munkástanácsok kongresszusa. Délmagyarország, 1919. március 4.
  2. A Munkástanács. Népszava, 1919. március 12. A politikai és gazdasági hatalom. Népszava, 1919. március 19.


Az ellentétek kiéleződése. A Vix-jegyzék és a kormány lemondása.
Tartalomjegyzék A Vix-jegyzék és a kormány lemondása