A belpolitikai válság kiújulása

A Múltunk wikiből
1903. december 5.
Kossuth Ferenc a függetlenségi párt nevében beszünteti, az Ugron-frakció és a Néppárt folytatja az obstrukciót.
1903. december 26–27.
Az első országos bányászértekezlet.
1904. január 20.
Választójogi ankét a belügyminisztériumban a szociáldemokrata párt részvételével.
1904. október 7.
Tisza István ugrai levele.
1904. október 23.
A Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetségének megalakítása.
1904. november 15.
„Lex Daniel” új házszabály-revíziós javaslat.
1904. november 18.
Képviselőházi puccs: zsebkendőszavazás.
1904. november 19.
Az ellenzéki pártok megalakítják a koalíciót.
1904. december 13.
A képviselőház berendezésének szétverése.

A munkásmozgalom fellendülése és a polgári radikalizmus első fellépése egybeesett a rendszer politikai válságának kiújulásával. Az 1904 tavaszán helyreállt parlamenti béke és a nagy tömegmozgalmak elnyomása utáni nyugalmi állapot nem tartott sokáig. Tisza a fegyverszünet időtartamát rövidre szabta. Már 1904 őszén elérkezettnek látta az időt a támadásra. Október elején, az ugrai választóihoz írt nyílt levél formájában a parlament őszi ülésszakát harcias akkorddal intonálta. A parlamenti anarchia szítói – fejtegette – vakmerő játékot űznek a nemzet értékeivel, felelőtlenül kockára dobják az apák örökségét: „a nemzet és a korona közötti kölcsönös bizalomtól áthatott kiegyezést”. A rend bomlik, az állam és a törvényei iránti tisztelet, a hatóságok tekintélye megrendül. A társadalom különböző osztályai féktelen hévvel tolják előtérbe önös érdekeiket, nem riadnak vissza az államgépezet megakasztásától sem. „Bűnös könnyelműség… volna, ha fel nem használnék a helyreállított rend első nyugodt időszakát arra, hogy megszerezzük a magyar alkotmányos élet állandó biztosítékait.”[1] Meg kell akadályozni, hogy a magyar parlament a botrányok zavarosában halászó jelentéktelen töredék játékszere lehessen!

Az „ugrai levél” az ellenzéknél a Tiszával való egyezkedési remények szertefoszlását, hangos felháborodást kelt, s a kormánypárton is kétkedést: vajon opportunus-e a parlamenti béke idején kiásni a csatabárdot. Tisza azonban nem tágít. November elején bejelenti, 15-én pedig Daniel Gábor képviselővel beterjeszteti az új házszabályjavaslatot, amely a technikai obstrukció kiküszöbölését és az úgynevezett állami szükségletek (költségvetés, újoncmegajánlás) záros határidőn belüli elintézését tartalmazza. Alighogy hozzákezd az ellenzék a „Lex Danielnek” elkeresztelt javaslat elleni obstrukcióhoz, Tisza döntő csapásra szánja el magát. November 18-án ügyes szereposztással, jól rendezett színjáték formájában, parlamenti puccsot hajt végre. Az obstrukciós szóáradatot félbeszakítva, hevesen az ellenzékre támad. A nemzet esküdt ellenségeinek bélyegzi, s egy szörnyű katasztrófa felidézésének vádjával illeti őket. Majd Kossuth és Deák szellemét idézi meg, akik – Tisza szerint – lángpallossal vernének szét a nemzeti érdekek eltékozlói között. „Itt egy marad hátra: – mondja befejezésül – vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának.”[2] A hatásos végszóra megkezdődik a komédia. A kormánypártiak „szavazzunk!” kiáltással felemelkednek. Perczel házelnök a nagy zajban zsebkendőjével ad jelt a szavazásra. A kormánypárti többség ekkor, a vita befejezése előtt – tehát házszabályellenesen – megszavazza a házszabály-revíziót. Erre minden korábbit felülmúló botrány tör ki. A verekedésbe fulladó tumultus közepette Tisza sietve átnyújtja az elnöknek az előkészített királyi kéziratot: az ülésszakot december 13-ig elnapolják.

November 18-a olyan csatanyerés volt, amellyel Tisza az egész hadjáratot elvesztette. Az amúgy is fellazult kormánypárt néhány nap alatt felbomlik. Széll leköszön mandátumáról, az Andrássy vezette mágnáscsoport kilép a pártból, követi őket Károlyi Sándor agrárius gárdája. Ami sem Kossuthnak, sem az Ugron-pártnak éveken át nem sikerült, az most Tisza jóvoltából egy csapásra megvalósul: az ellenzéki koalíció összekovácsolása. November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”. Elnökül a nagyobb népszerűség okán, taktikai meggondolásokból Kossuth Ferencet teszik meg, valójában Apponyit, utóbb a koalícióhoz csatlakozó disszidensek vezérét, Andrássyt ismerik el.

Hosszú folyamat eredménye volt ez, amelynek során az uralkodó osztályok belső ellentétei miatt ellenzékieskedő nagybirtokos és dzsentri politikusok a nemzeti-közjogi ellenzékiség medrébe terelték, saját szekerükbe fogták a dualizmusellenes népi elégedetlenséget és a bátortalan polgári ellenzéket. S a pillanat, amikor Tisza parlamenti puccsa felkínálta az alkalmat, hogy a házszabálysértést „a nemzeten elkövetett erőszakká” nagyítva, a legszélesebb közvéleményt megmozgassák, betetőzte e folyamatot. A kormányellenes felháborodás közös platformján összetalálkozott a jobb- és baloldali ellenzék: az agrárizmustól a különböző árnyalatú nacionalizmusig, az antiliberális középrétegektől a kizsákmányolás és elnyomás ellen küzdő demokratikus szegényparaszti és munkástömegekig.

A függetlenségi pártnak az adott helyzetben alkalma nyílott a dualista rendszer hatékony bírálatára, széles nemzeti ellenállás és demokratikus összefogás kibontakoztatására. A párt azonban ekkorra annyira jobbra tolódott, hogy fel sem vetette ezt a lehetőséget. Örömmel fogadta a megtérő hatvanheteseket, a vezetést is átengedte nekik. A koalícióban formálisan is bekövetkezett a „továbbfejlesztett” hatvanhetesség és a „visszafejlesztett” negyvennyolcasság összetalálkozása. Így a koalíció megszületését és céljait hírül adó „Szózat” még a függetlenségiek radikálisnak nem nevezhető programjánál is kevesebbet, csupán az ismert katonai követeléseket és a „nemzetgazdasági érdekek” homályosan fogalmazott biztosítását tartalmazta. A Ferenc Józsefhez intézett felirat pedig a kormányalakítási készséget ajánlotta fel.

December 13-án, a képviselőházi ülésszak újbóli megnyitása napján az ellenzék válaszolt november 18-ra: tervszerű akcióval darabokra zúzták a képviselőház üléstermét. Az ülést ismét el kellett napolni. December 13-a szinte jelképe a koalíció harcosságának: bosszú a bútorokon, rombolás a Ház falai között, aztán nagyotmondó frázisok a nemzeti közvélemény számára, és lojális hajbókolás az uralkodó előtt. A koalíció nem akarta a végletekig élezni a válságot, amelynek kimenetele számára is bizonytalan volt. Tisza és Perczel bukása árán, november 18-a meg nem történtté deklarálása esetén hajlandó lett volna a békekötésre. A kormány, Ferenc József és környezete azonban elutasította a békeajánlatot. A király szokatlan eréllyel állt ki Tisza mellett. A parlamenti anarchiára válaszul, január 3-án feloszlatta az országgyűlést. „Ítéljen a nemzet”, indította el a választási harcot Tisza, bízva a parlamenti és parlamenten kívüli „anarchiától” aggódó birtokos osztályok józanságában, meg az évtizedek óta hibátlanul bevált választási apparátusban.

Lábjegyzetek

  1. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. III. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1937. 2., 6–7.
  2. Ugyanott 226.


Munkásmozgalom a századelőn
A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.Mucsi Ferenc Tartalomjegyzék