A berlini kongresszus és a kettős szövetség

A Múltunk wikiből
1878. június 13.—július 13.
A nagyhatalmak berlini kongresszusa.

A magyar külpolitikai program a Monarchia nemzetei közötti egyetértés hiányában megvalósíthatatlannak bizonyult, de az adott körülmények között a három császár politika is elveszítette posszibilitását. Oroszország úgy kötötte meg a San Stefanó-i békét, hogy a budapesti szerződés előírásait figyelmen kívül hagyta. A Monarchia csaknem teljesen kiszorult legitimnek tartott érdekszférájából és a szláv nemzeti államalakulás idővel területi épségét is veszélyeztette. Még az udvar oroszbarát körei is képtelenségnek tartották ezek után, hogy a sérelmekre a szószegő partnernél keressenek orvoslást. 1878 elején az osztrák–magyar keleti politika új szakasza kezdődött, amelyben a balkáni érdekeket a három császár politikával szakítva kísérelték meg érvényre juttatni. Ez az oroszellenes politika részben törökbarát volt, amennyiben az orosz hódítások mértékét akarta korlátozni, de részben törökellenes is, mert a budapesti szerződésben kijelölt terület megszerzéséhez továbbra is ragaszkodott. Ugyanakkor egyértelműen szlávellenes, mert az új balkáni államalakulás és a régi államok területnövekedése ellen egyszerre tiltakozott. A Monarchia nemzetközi jogi értelemben az 1856. évi párizsi szerződésre alapozta eljárását, amely a Törökországgal kapcsolatos kérdések rendezését a garantáló hatalmak hatáskörébe utalta. Andrássy 1373 áprilisában jegyzéket juttatott el az érdekelt hatalmakhoz és nemzetközi kongresszus összehívását indítványozta a San Stefanó-i béke felülvizsgálata céljából.

Az egyoldalú orosz eljárással elégedetlen Anglia teljes mellel támogatta a Monarchiát. Alig pár nappal San Stefano után Oroszország angol és osztrák–magyar jegyzéket kapott, amelyben felszólították, hogy a békeszerződést bocsássa a garantáló nagyhatalmak nemzetközi kongresszusa elé. Az iratokat kategorikus hangnemben fogalmazták: elutasítás esetén Oroszországnak a nagyhatalmak fegyveres fellépésével kellett számolnia.

A földközi-tengeri flotta tüntető jelenléte bizonyította, hogy a háborús szándék Angliában valóban fennáll. Pétervárott ingadozni kezdtek. Gorcsakov kijelentette: Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy a nyugati hatalmak ellen újabb háborút viselhessen. A döntés előtt azért megpróbálkoztak azzal, hogy Ausztria–Magyarországgal külön megállapodásra lépjenek. Bécsben a cár megbízottja ajánlatot tett a balkáni orosz és osztrák érdekszférák elhatárolására, természetesen a San Stefanó-i béke intézkedéseinek fenntartása alapján. A császárvárosban mereven elzárkóztak minden külön megállapodás elől. Az orosz kancellár ezek után hivatalosan közölte, hogy elfogadja a nagyhatalmak kongresszusra irányuló ajánlatát.

A cári diplomácia március folyamán kinyilvánította készségét a San Stefanó-i béke revíziójára, a nemzetközi kongresszus előkészítése azonban még hosszú időt vett igénybe. Az igazi diplomáciai küzdelem így a kongresszus előkészítése idején zajlott le. Andrássy továbbra is kezében tartotta a kezdeményezést, de vigyázott arra, hogy az Angliával való egyetértést megőrizze. A két hatalom ezért együttesen követelte Oroszországtól, járuljon hozzá a Bulgáriával kapcsolatos területi intézkedések megváltoztatásához. Anglia a kaukázusi orosz szerzemények megkurtításához is ragaszkodott. A Monarchia, jóllehet a területhez közvetlen érdekei nem fűződtek, ebben a kérdésben is Anglia oldalán állt. Az angol—osztrák–magyar nyomás ismét felborzolta az orosz kedélyeket, de a háborús kockázat elvetése után csak további engedékenység jöhetett szóba. Május végén, június elején kétoldali megállapodások rögzítették a végrehajtandó változtatásokat. Andrássy bizakodóan tekinthetett a jövőbe. Ígéretet kapott Angliától, hogy az összehívandó nemzetközi kongresszuson támogatni fogja Bosznia és Hercegovina annektálására irányuló törekvését.

A nagyhatalmak kongresszusa 1878. június 13-án ült össze Berlinben. Noha az alapkérdéseket már a korábbi megállapodások szabályozták, a tanácskozás nem volt mentes a vitáktól és a feszültségtől. Bulgária déli határainak meghúzásában Gorcsakov és Disraeli különböztek össze, hasonlóképpen angol–orosz vita keletkezett a cárizmus kaukázusi szerzeményeinek kérdésében. A törökök makacsul ellenálltak Bosznia–Hercegovina tervezett osztrák–magyar annektálásának, úgyhogy Disraeli közös megegyezés alapján csupán a két tartomány ideiglenes megszállását javasolta. Bulgária jövőjét illetően az angol—osztrák–magyar összhang is hiányzott. Nem utolsósorban a házigazda és az elnök tisztét betöltő Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek végül is elsimultak. 1878. július 13-án hét hatalom (Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Törökország) képviselői aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést. Bulgáriát három részre osztották: Macedónia közvetlenül visszakerült Törökországhoz, Kelet-Rumélia (a török csapatok visszatérésének tilalmával) közigazgatási autonómiát kapott. Csupán az ilyenformán megcsonkított Bulgária válhatott autonóm fejedelemséggé. Bulgária orosz megszállásának időtartamát kilenc hónapra korlátozták. A szerződés elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét. A kongresszus jóváhagyta Oroszország területi szerzeményeit és felhatalmazást adott a Monarchiának Bosznia–Hercegovina, valamint a novibazári szandzsák megszállására. A három császár irányvonallal szakító osztrák–magyar külpolitika tehát jelentős sikereket könyvelhetett el.

Ezek a sikerek elsősorban a nemzetközi körülmények kedvező alakulásából következtek. Közrejátszott az is, hogy a Monarchia 1878 tavaszán nagyhatalomra valló határozottsággal lépett fel. Az erélynek persze megvoltak a belső korlátai, a Monarchia háborúhoz nem folyamodhatott, de az elérendő célok tekintetében mégiscsak létrejött a számottevő belső tényezők egysége. A három császár politika mögött annak idején csak az udvari körök aktív oroszbarátsága és a szláv lakosság egy részének passzív támogatása állott. Ellene volt az egész magyar közvélemény, rosszallotta az osztrák–német lakosság is. E politika csődjének megmutatásakor a magyar politikai vezető réteg gyökeres fordulatot, Oroszország elleni háborút követelt, de a szélsőséges program a Monarchián belül nem talált támogatásra. Abban a kérdésben azonban, hogy a San Stefanó-i békét revízió alá kell venni, az osztrákok, a magyarok. a lengyelek és a konzervatív udvari körök véleménye teljesen egybevágott. A részletkérdésekben megmaradtak a különbségek, de Andrássy programja, amely az oroszok visszaszorítására, a szláv államok korlátozására és a Monarchia balkáni pozícióinak erősítésére törekedett, szerencsésen egyesítette az összes lényeges tendenciát.

Az 1878 márciusában beiktatott mérsékelten oroszellenes irányvonal a kétségtelen sikerek ellenére sem tudott megszilárdulni. A külpolitikai célok egysége a berlini kongresszus után újra megbomlott, a Monarchia belső tekintetben válságos állapotba került. A hazatérő Andrássyt Bécsben és Pesten macskazenével fogadták. Az ellentétek Bosznia–Hercegovina megszállásának kérdésében csúcsosodtak ki. A két délszláv tartomány okkupálása a berlini kongresszus mandátuma értelmében 1878 nyarán és őszén, nem kis nehézségek árán végbement, de a megoldás a Monarchián belül mindenütt ellenkezésbe ütközött. Az osztrákok és a magyarok a szlávság számbeli növekedésének következményeitől tartottak, az előbbiek a lajtántúli vezető szerepet; az utóbbiak a dualista struktúrát féltették. A csehek és a szerbek egészen más okból, de hasonló erővel tiltakoztak: ők a szláv államalakulás akadályozása miatt emeltek vétót. Az udvari körök – a horvát és a szlovén vezető réteg támogatásával – kevesellték a megszállást és Andrássytól a végleges birtokbavételt, az annexiót kérték számon. Ausztriában az okkupáció belpolitikai válságot eredményezett, amely elsodorta a kiegyezés óta kormányzó liberális pártot, Magyarországon pedig megbontotta a hatalmon levő Szabadelvű Párt egységét. Andrássy elszigetelődése a Monarchia-szerte mutatkozó konzervatív törekvések további erősödéséhez vezetett és az újabb külpolitikai irányváltás esélyei egy esztendővel a berlini kongresszus után valószínűnek látszottak.

A mérsékelt oroszellenesség, amelyet Andrássy neve fémjelzett, a külső körülmények alakulása folytán egyelőre mégis időszerű maradt. Oroszország a berlini kongresszuson elszenvedett kudarcát Németországnak tulajdonította és alaposan megneheztelt érte. Az orosz politika németellenes fordulata és az osztrák–magyar politika konzervatív vonalának erősödése 1879 nyarán teljes komolysággal vetette fel Bismarck előtt a Németország ellen irányuló osztrák–orosz megegyezés lehetőségét. A veszély elhárítására már más eszköz nem maradt, mint hogy a két korábbi partner, Oroszország és Ausztria–Magyarország közül az egyiket, még a másik elleni elkötelezettség árán is, szorosabban Németországhoz láncolja. Kisebb ingadozás után a választás a Monarchiára esett. A német kancellár 1879 augusztusában találkozott Andrássyval és ajánlatot tett neki a német—osztrák–magyar szövetség megkötésére.

Bismarck indítványa szerint a két szerződő félnek fegyveres segélynyújtásra kellett köteleznie magát bármely kívülről jövő támadás esetére. Andrássy már bukott politikus volt, de a német ajánlat lehetőséget adott neki, hogy maradandó nyomokat hagyjon maga után a Ballhausplatzon. Még az udvar oroszbarát köreit is könnyen meggyőzhette arról, hogy a német kötelezettségvállalás milyen előnyökkel jár a Monarchia biztonsága szempontjából. A német ajánlat persze nem az eredeti Andrássy-féle program megvalósulását jelentette: oroszellenes támadó szövetségről szó sem lehetett. Andrássy azonban észrevette, hogy Németország kényszerhelyzetbe került. Bismarck javaslata a Németországot érő francia támadást is casus foederisnek nyilvánította. Andrássy a legmerevebben elzárkózott az ilyen kötelezettségvállalás elől. Végül valóban Bismarck kényszerült engedményre. A kancellárnak Berlinben is nehézségei támadtak: I. Vilmos hallani sem akart az Oroszország elleni szövetségről, ám Bismarckkal és az egész minisztériummal szemben nem tudta akaratát érvényesíteni. A szerződést 1879. október 7-én írta alá a külügyminiszteri állásból már visszalépett Andrássy és a bécsi német nagykövet. Az első cikkely kimondta, hogy az Oroszország oldaláról jövő fegyveres támadás esetén a felek összes katonai erejükkel egymás segítségére sietnek. A második cikkely szerint a felek szerződő társuk egyéb fegyveres konfliktusa esetén jóindulatú semlegességre kötelezik magukat. Ha azonban a szerződő fél ellenfelének Oroszország is fegyveres segítséget nyújt, akkor a szerződés első cikkelye, a beavatkozási kötelezettség lép érvénybe. A második cikkely a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a Monarchia semleges maradhat egy német–francia háború esetén, csak akkor kell beavatkoznia, ha Oroszország a hadviselő Németország ellen fellép. (Abban az esetben tehát, amelyet tulajdonképpen az első cikkely casus foederisnak nyilvánított.) Kétségtelen, hogy az egyezmény a Monarchia számára biztosított nagyobb kedvezményt. A szerződést öt évi időtartamra kötötték. Még aláírói sem gondolták, hogy négy évtizeden át tartó elkötelezettség lesz belőle.


A keleti kérdés és az osztrák–magyar külpolitikaDiószegi István
Az orosz–török háború és a Monarchia Tartalomjegyzék