A birodalom átcsoportosítása

A Múltunk wikiből

A nagy múltú és éppen a 18. században európai vezető hatalommá emelkedett Habsburg-monarchia – mely oly sokáig viselte az átmeneti állapot előnyeit és hátrányait – a teréziánus korban kezdett a véglegesre berendezkedni. II. József örökölt bizonyos koncepciókat, maga is kidolgozott jó néhányat, melyek megoldása társuralkodói vagy egyeduralmi korszakában vált időszerűvé. Ilyen volt a bajor ügy.[1]

A közismert Habsburg házassági politika száz esztendő előtt is a Német Birodalom felé irányult: Mária Terézia anyja is braunschweigi származék volt. A régimódi dinasztikus igényeket a 18. század hetvenes éveiben sem adták fel. József második, szerencsétlen felesége bajor volt. A házassági vállalkozások célja a mediterrán kapcsolatokon kívül a kontinentális, középső zóna megerősítése lett volna. Sajnálatos módon azonban a diplomáciai manőverek, a területszerzési és hatalombővítési igények másutt, a Hohenzollerneknél is alkalmazásra találtak. II. Frigyes fivére volt az a hasznos politikai mellékfigura, aki gyermekei révén holland, angol, sőt áttétellel orosz együttműködést is tudott biztosítani. Poroszország befolyása a német birodalmi választófejedelmek között döntő volt. A teljesen elavult császári, Habsburg veretű törekvésekkel szemben fokozatosan kibontakozott a porosz vezette német birodalmi ellenállás.

Amikor Miksa József bajor választó halálával 1777 legvégén a Wittelsbach-dinasztia „főága” kihalt, komolyan felmerült Bajorország bekebelezésének terve, amit – mintegy vágyálomként – Kaunitz már két évtizede felvázolt. Egyelőre volt legális örökös: Pfalz-Sulzbachi Károly Teodor választófejedelem. Székhelye, Mannheim kulturális központ hírének örvendett, ő maga egyike azoknak a fejedelmi személyeknek, akik Voltaire-rel leveleztek, s akik szűk kis hazájukban a felvilágosult uralkodó címét érdemelték ki, főként kultúrpolitikájuk révén. Mihelyt azonban Bajorországba költözött, Münchenben már korrupt, reakciós, intoleráns uralkodónak tartották. A bajor nemesség, a hivatalnokok s ezek hatására a nép meggyűlölte a sok nyugalmazott szerető és törvénytelen gyerek miatt állandóan anyagi gondokkal küszködő uralkodót.

Az osztrák-bajor örökség kérdése pedig veszélyes diplomáciai, sőt háborús bonyodalmakba sodorta Károly Teodort. Legközelebbi rokona, a pfalz-zweibrückeni herceg Porosz Frigyes biztatására rögtön bejelentette igényét Bajorországra, amikor Kaunitz elérte a Habsburgok kétes örökösödési jogának elismertetését a délbajor területekre: egy nagyobb uradalom és néhány cseh jogon igényelhető pfalzi birtok azonnal átszállt az osztrákokra. A Habsburg-csapatok meg is szállták ezeket a területeket. Ekkor lépett fel Frigyes: óvta a német fejedelmeket a Habsburg-ház túlságos terjeszkedésétől. A pfalz-zweibrückeni herceg csatlakozott hozzá, és a porosz csapatok behatoltak Csehországba, ahonnan néhány hónapnyi manőverezés után még 1778-ban el is távoztak. József a seregeinél tartózkodott, s ahogy Erich Zöllner összefoglaló Ausztria-történetében csendes iróniával leszögezi: bizonyságot adott hadvezéri képességei hiányáról, s arról, hogy a katonai ügyek iránti érdeklődése nem párosul katonai tehetséggel. A háború vérveszteség nélkül ért véget. De II. József erkölcsi vesztes volt, és további élete során ott dolgozott benne a megszégyenülés.

Néhány komikus motívummal mindenesetre gazdagodott a kor összképe. Az alkudozások során a bajor választó egyik fő igénye az aranygyapjas rend kellékeinek visszaszerzése volt, melyeket a spanyol udvar egyik ősétől elszedett, és illetéktelenül magánál tartott. A választó ennek megszerzéséhez a bécsi udvar segítségét várta. Követe azonban azt is sejtette Kaunitz megbízottjával, hogy legjobban egy saját személyének juttatott aranygyapjúnak örvendene. Megkapta. A folytatása ennek a feudális ízű és jellegzetes esetnek az, hogy Katalin cárnő sem mulasztotta el Józseffel való első személyes találkozása során ugyanezt az igényt bejelenteni. Hogy egy felvilágosult uralkodó a burgundi házhoz, a középkor alkonyához kapcsolódó teátrális rend tagja kívánjon lenni, különösnek tűnik, II. József és Kanunitz inkább azon csodálkozott, hogy nő létére kívánt ehhez hozzájutni. Nő lehetett király, cár is, de az aranygyapjas rend lovagja semmiképpen.[2]

A bajor terv néhány év múlva majd újra felmerül. Azt mondhatnók, a legrosszabbkor, és lélektani szempontból kivételesen szerencsétlen formában. Előfordult, hogy az Európa új rendjét megszabó béketárgyalások során országok dinasztiát cseréltek. Az utrechti béke előkészítői annak idején foglalkoztak is azzal a gondolattal, hogy merőben praktikus okból előnyösebb lenne Ausztria németalföldi igényeit a Wittelsbachokkal megegyezve cserével kielégíteni. Ez nem következett be, és az értékes belga terület VI. Károly és Mária Terézia uralma idején beilleszkedett a Habsburg Birodalomba mint – Lombardiát is figyelembe véve – a monarchia legfejlettebb országa. A megszégyenítő békekötés – a „krumpliháborút” lezáró tescheni béke – az egyik előzménye az új kísérletnek. A másik előzmény – tegyük hozzá, József és nem Kaunitz tervéről van szó – az a sikertelen akciósorozat, ami Osztrák-Németalföld javára, Hollandia ellenében lefolyt. Említettük már a franciák egyértelmű politikai és már-már katonai állásfoglalását Ausztriával szemben. József el tudta érni, hogy a teljességgel anakronisztikus várrendszert a hollandok felszámolják, és a belga földről elmenjenek. Azt azonban, hogy a Schelde elzárását (amelyet még a vesztfáliai béke rendelt el) megszüntessék, a hajózást a belga hajók számára szabaddá tegyék, s így Antwerpent új felemelkedés reményéhez segítsék, sem a hollandok, sem a franciák, sem az ismét aktivizálódott öreg Porosz Frigyes nem tűrte.[3]

Ez az előzménye annak, hogy a bajor–belga csereügylet – hogyan is nevezhetnénk kíméletesebben – a nyolcvanas években ismét felvetődött. De fontos tényező az is, hogy II. József túlságosan későn ismerkedett meg az Osztrák-Németalfölddel. Mikor egyeduralkodó lett, 1781-ben első útja ide vezetett. Míg a német, cseh, magyar és olasz területek gyakori meglátogatása mintegy „tulajdonosi” felelősségét is táplálta, és vizuális-személyes élményei minden döntésének hátterében ott munkáltak, akkor is, amikor kormányzati teendői ezeket a „kirándulásokat” már nem engedték meg, Németalföldhöz nem volt köze, magatartása személytelen volt. Nagy gyorsan „kiszállt” erre a területre, ahol a szép városok kecses eleganciája megnyerte tetszését. De ott-tartózkodása csak gyors áttekintésre, a vezető szervekkel való konzultálásra és arra volt elegendő, hogy az akkor megérkező helytartópárt, testvérét, Mária Krisztinát és sógorát, Albertet a kezdet kezdetén lejárassa. József úgy tárgyalt, hogy nem hívta meg s megbeszéléseiről alig tájékoztatta őket. Világos volt minden politikus elme számára, hogy a kormányzás addigi joviális, Lotharingiai Károly lényéhez illő módjának vége. Ezentúl Bécsből kormányozzák az országot, és a helytartópár csak a protokoll letéteményese. Bár jövedelmüket az uralkodó leszállította, az a dolguk, hogy reprezentáljanak, szívesen lássák a notabilitásokat s azokat a követeket, akik néhány országot Brüsszelben képviselnek.

A bajor, a németalföldi problémák árnyékában bontakozik ki a monarchia keleti orientációja. Az 1779. évi tescheni béke ugyanis, mely 40 ezer lakóval az úgynevezett Inn-negyedet juttatta Ausztriának, jelentéktelen politikai-katonai epizód befejezése lenne, ha ennek kapcsán Oroszország nem vonul be a garancianyújtó nagyhatalmak sorába. Porosz Frigyes taktikai húzása volt, hogy a lengyel zsákmány miatt amúgy is lekötelezett Katalin cárnő a tescheni békében azt a szerepet kapta, ami a vesztfáliai békében még Svédországé volt. Birodalmi ügyben, ha csak Franciaország után, de jótállónak lenni – előrelépést jelentett a nagypolitika élvonalába.

József – mindez még anyja életében történt – előbb mélységes levertséggel reagált az eseményekre, majd – s ez rugalmasságát bizonyítja – szinte azonnal az orosz politikai kapcsolatok elmélyítését tűzte ki céljául. A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[jegyzet 1] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni. Az osztrák kormány gondja az volt, nem késett-e el ezzel a kényszerből adódó törekvéssel. Nem nyerték-e meg annyira a rivális poroszok Katalin cárnőt, hogy szorosabb osztrák együttműködésre már nem hajlandó.

Kaunitz elsődlegesen a keleti, vagyis a török kérdést tartotta szem előtt. A lengyel tapasztalat, az, hogy egy országot szét lehet darabolni, abból tekintélyes területet lehet szerezni több millió lakossal, felkeltette a herceg érdeklődését egy, a Török Birodalommal szembeni akcióra. Három verziót vetett fel. Vagy egyedül, saját felelősségére cselekszik a monarchia, vagy a porosz és orosz együttműködést ismét biztosítja, mint ahogy az Lengyelország felosztásánál történt, vagy – s ez volt számára a legrokonszenvesebb változat – lehetőleg teljesen mellőzve poroszt, francia és orosz szövetségben kellene eljárni. De a tescheni béke megmutatta, hogy Franciaországra ilyen gyarapítást célzó tervekben nem lehet számítani. Maradt és mindinkább előtérbe került az orosz partner. Gyakran olvashatjuk, hogy II. József az államkancellár és anyja tudta nélkül készítette elő találkozását II. Katalinnal. Arneth utalásaiból, forráspublikációból azonban kiderül, hogy a terv és felelősség megoszlik Kaunitz és József között. Kívülálló csak Mária Terézia maradt, aki végül is a siker láttán teljességgel anyai és nem uralkodói örömmel reagált a fejleményekre.

Kaunitz és II. József együtt alakították ki a Katalinnal szembeni magatartás receptjét: a herceg a tennivalókról, a követendő taktikáról francia és német nyelvű vázlatot is készített. József teljesen egyetértett az elvekkel, „melyek azt kívánják biztosítani, hogy az orosz cárnő nyerjen pontos képet személyes gondolkodásmódomról és az osztrák államrendszerről, hogy kedve támadjon szorosabb, természetes politikai kapcsolatot teremteni velünk, ami nem történhet meg, ha szoros kapcsolata ősi ellenségünkkel meg nem lazul”.[jegyzet 2]

A cárnővel folytatandó „spontán” beszélgetések szövegkönyvét II. József igen pontosan betartotta; erről beszámolt leveleiben. Melléktermékként folytatott a császár és a herceg olyan levelezést is, amit Kaunitz megmutathatott és meg is mutatott a bécsi orosz követnek, Galicin hercegnek. Ebben a szokásos kritikus-fanyar hangvétel helyett olvadékony odaadást produkált József: semmiképpen sem szeretné zavarni a cárnőt jelenlétével, hálás, hogy ez időt szakít számára, és módot ad arra a tulajdonképpen egyedüli cél elérésére, hogy megismerhesse őfelségét, az oroszok cárnőjét. A hangvétel az előkészületek során tanulságosan ingadozik. „Remélem megértette Galitzin…, és hagynak magánemberként utazni, nem gondolnak szállásra, szórakoztatásomra, mindenféle szekatúrára.”[jegyzet 3] Amikor Kaunitz az orosszal együtt vívandó török háborúra is felkészíti, amely szárazon és vízen is folyhat, József visszafogott és aggályos. Katalin személyéről bizonyos pesszimizmussal nyilatkozik: kevéssé szilárd jellem, elhatározásai nem tartósak, s ez nagyon veszélyes nagy vállalkozások esetén. Tanácsos-e egyébként is kiváltani hollandok, dánok, svédek, törökök, franciák, spanyolok és Velence valamilyen provokációját? Hogyan lehet arra reagálni? „Két évvel ezelőtt – írja és a tescheni béke előzményeire utal –, ha valaminek a helyességéről meg voltam győződve, minden aggály nélkül hajtottam az ügyet előre. De kemény leckét kaptam, amit többé nem felejtek el”[jegyzet 4]

Az oroszországi út sikerét mutatta, hogy a lelkes cárnő Szentpétervárra is meghívta Józsefet, és mind hadi erejét, mind birodalma belpolitikai felépítését nagy gonddal bemutatta neki, eloszlatva bizonytalanságát. Illúziói ugyan nem voltak: „Hercegem – írja –, tudva, hogy a cárnő minden levelet igyekszik megszerezni és elolvasni, gondolataimat oly módon ismertetem meg vele, hogy írok innen Szentpétervárra követünknek, Coblenznek. E levél másolatát itt küldöm…”[jegyzet 5] Ez a kissé bonyolult kommunikációs módszer bevált. Az persze kétséges, hogy az ilyen kémlelő szemeknek szánt levelek mellé írt chiffre mennyire maradt megoldatlan. Erre II. József is gondolt. Mária Terézia halála után, már mint egyeduralkodó, egy forró hangvételű informatív levél végén titkos írással a következő sorok olvashatók: „Oroszország velünk, mi ővele mindenre képesek vagyunk. De egyik a másik nélkül nagyon nehezen érhet el valami lényeges, hasznos eredményt.”[jegyzet 6] II. József ugyan nem tette magáévá azokat az ötleteket, melyeket Katalin a közös hódítások tervezgetése során felvetett, hogy itáliai területeit terjessze, foglalja el Velencét és a Terra Fermat, de az együttműködés gyümölcsöző és szükséges voltáról, arról, hogy csak az orosszal együtt lehet túltenni Poroszországon, és túljárni a „szörnyeteg” – II. Frigyes – ravaszságán, meg volt győződve. Véleménye teljes összhangban volt Kaunitzéval, aki az új politikai frigy lehetőségeit mindig lelkesen elemezte.[4]

Lábjegyzetek

  1. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1982, 637.
  2. Joseph II. Leopold II. and Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer. Wien, 1873. X.
  3. Ugyanott 6.
  4. Ugyanott 13.
  5. Ugyanott 24.
  6. II. József Coblenz pétervári követnek. 1780. december 23. Ugyanott 26.

Irodalom

A német dualizmus minden munkában hangsúlyt kap, szinte azt sugalmazzák a szerzők, hogy mindaz, ami a monarchiában történt, a porosz kihívásra adott válasz volt. Ezzel aligha érthetünk egyet. III. (VI.) Károly idején már sok minden történt, ami előkészítője volt a teréziánus és jozefinus évtizedek fejleményeinek. Tagadhatatlan azonban, hogy 1741 óta vége szakadt a fölényes nagypolitikának. A porosz hatalommal számolni kellett, lett légyen terjeszkedésről vagy egyszerű dinasztikus jogérvényesítésről szó.

  1. A bajor kérdés le a múltba nyúlik vissza, hatvan-hetven évvel korábbra, mintsem II. József cselekednék, vagy megpróbálna cselekedni. Maga Miksa Emánuel bajor választó emlegette 1714-ben, második feleségének írott levelében, hogy hajlandó lenne egy bajor–belga cserére, ha megtarthatná választófejedelmi rangját. A Wittelsbachok épp olyan szuverén módon tervezgettek, mint a Habsburgok, és a századelő nagy politikusa, Savoyai Eugén bele is vétette 18. cikkelyként a rastatti békébe, hogy Franciaország nem akadályozza meg a bajor dinasztiát egy esetleges cserében. Ugyanő szerette volna, ha Mária Terézia – bajor szerzemények érdekében – nem Lotharingiai Ferenccel, hanem a leendő bajor választóval, III. Miksa Józseffel kötött volna házasságot. A következő évtizedek éppen a fordítottját hozták: az örökösödési háborúban a bajorok a támadó szerepét vállalták. Az akkor Torinóban tevékenykedő kezdő diplomata, a leendő Kaunitz herceg hivatalosan is javasolja a Habsburg Birodalom „német mag”-jának erősítését. Osztrák-Németalföld kicserélése többször is felmerül, de mindig óvatosan, hogy francia érdekeket ne sértsen. A bajor probléma okozza, hogy a leendő második feleséget, Bajor Jozefát szánják első asszonyként az akkor még félig gyermek József trónörökösnek. A később valóban megkötött házasság nem erősítette az érveket, azok már készen voltak. Az ügy állandó aktualitásáról aztán a császár gondoskodott; ő volt a tevékeny kezdeményező, Nagy Frigyes pedig leleményesen meghiúsította e terveket. Minderre a forráskiadványok gyakori utalásain kívül: P. P. Bernard, Joseph II. and Bavaria. Two Eighteenth Century Attempts of German Unification (The Hague, 1965). Forrásokban bővelkedik a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Bayern, jelentéseket és utasításokat tartalmaz; a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Preussen anyagban a porosz reakciókról számolnak be az osztrák követek. A kérdés kulcsa a porosz király kezében volt. Nagy Frigyes pusztította el (vérontás nélkül) 1778-ban Csehország agrárterületeit, innen az akkori „krumpliháború” elnevezés, s ő hozta létre 1785-ban a Fürstenbundot: így birodalmi ellenkezés állta útját a német birodalom császára tervének.
  2. II. Katalin aranygyapjas igényéről József közvetve értesült. Potemkin közölte úrnőjének eme vágyát bizalmasan Cobenzl szentpétervári osztrák követtel, aki ezt a császár tudomására hozta, hogy ezt a kényes kérdést anyjával megkonzultálhassa: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 688–689). Szentpétervárról megy is a levél, amely végső soron támogatja ezt a kívánságot. József kevéssé őszinte, nagyon taktikus viszonyulását a cárnőhöz lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. A. Arneth (Wien, 1867–1868. III. 278–287) és Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ed. A. Beer (Wien, 1873 4–13).
  3. A hollandokkal folyó diplomáciai, már-már katonai harcról részben Kaunitz és II. József levelezése ad számot; még becsesebb József és Lipót levelezése. 1784. október 31-én kelt a levél, mely először említi a Schelde, vagyis a holland kérdést. Az ezt követő hetekben ez oly fontos az uralkodónak, hogy a közben Magyarországon és Erdélyben lefolyt eseményeket, a Horia-felkelést éppen csak megemlíti: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. Ed. A. Arneth, (Wien, 1872. I. 227–243). A belga csere kérdése mind a Kaunitzcal, mind a Lipóttal folytatott levelezésben kiemelt szerepet kap, és sűrűn találkozunk vele az államkancelláriai és a kabinettiratokban is. Lásd ugyanott I. 212–250. A belgiumi út és a holland kirándulás részletesebb beszámolói: Ugyanott I. 36–38, valamint Joseph II., Leopold II. und Kaunitz. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Beer (Wien, 1873. (60–85, 89–100).
  4. A cárnő ambíciója megihlette a bécsi udvart: Kaunitz vetette fel, József pártolta a gondolatot, hogy Bécs legyen a színhelye egy olyan nemzetközi találkozónak, amelyen a francia–angol ellentétek lezárásra kerülnének. A visszatérő óhaj – amely majd egyszer, évtizedek múlva, a bécsi kongresszussal meg is valósul – éveken keresztül témája a követutasításoknak és követjelentéseknek: Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche, No 342. A januári jelentésekben Breteuil bécsi francia követ többször is hivatkozik Kaunitzcal folytatott beszélgetéseire, melyek során az angol–francia és az angol–holland problémák megtárgyalására került sor (pag. 23). A kongresszus színhelyét Aquilar gróf, spanyol követ szerint a spanyol király nem fogadná el (pag. 139). Az angol király elfogadta volna Bécset kongresszusi városnak (március 10-i jelentés). Egyébként az angol–spanyol megbeszélések eközben Madridban folytak, és előre lehetett látni, hogy a bécsi kongresszus terve nem valósul meg.


A jozefinus program menetrendje
Tartalomjegyzék Az állam és egyház viszonyának átrendezése