A birodalom és kormánya I. Ferenc után

A Múltunk wikiből
1835. március 2.
Meghal I. Ferenc király. Trónra lép V. Ferdinánd király.
1835. március 4.
Az erdélyi királyi tábla megidézi Wesselényit.
1835. április 24.
V. Ferdinánd megbízza Reviczky Ádám magyar kancellárt a Wesselényi elleni hűtlenségi per irányításával.
1835. május 5.
A magyarországi királyi tábla felveszi Wesselényi perét. Ellenzéki követek konferenciája elhatározza, hogy az országgyűlésen fellépnek a szólásszabadságot sértő per ellen.
1835. május 25.
V. Ferdinánd jóváhagyja, hogy Reviczky Ádám magyar kancellár bevonja a Wesselényi elleni per irányításába Bartal Györgyöt és Stettner Mátét. Létrejön a titkos felségsértésügyi bizottság magva.
1835. június 9.
A kerületi ülés kimondja, hogy egyedül az V. Ferdinánd címzést fogadja el törvényesnek.
1835. augusztus 12.
V. Ferdinánd felszólítja az országgyűlést, hogy feliratait címzés nélkül, a nádor közvetítésével juttassa el hozzá.
1836. július 1.
Ferdinánd leváltja Reviczky Ádám kancellárt, s helyére Pálffy Fidélt nevezi ki magyar kancellárrá.
1836. szeptember 22.
Ferdinánd rendeletet ad ki a főispáni hatalom gyakorlásáról.
1837. április 9.
V. Ferdinánd királyi kéziratot bocsát ki a magyarországi kormánypolitika követendő elveiről.

Ferenc császár halálhíre önmagában csak rutinmunkára késztethette volna az európai diplomáciát. A belsőleg meggyengült birodalom erőtlen új uralkodója azonban olyan diplomáciai. támogatásban részesült, amelyet egy nagyhatalom nem fogadhatott szívesen. I. Miklós orosz cár a külképviseletekhez intézett köriratban jelentette ki, hogy „minden rendelkezésére álló eszközzel fenn kívánja tartani az Osztrák Császárság külső és belső integritását”.[1] A Münchengrätz szellemében készült nyilatkozat tehát kinyilvánította, hogy a gyámolításra szoruló uralkodót birodalmával együtt veszi gyámság alá a cár. (Másfél évtized múlva bebizonyosodott, hogy a nemzeti fejlődés által bomlásra ítélt Habsburg-birodalom fennmaradása valóban a cári segítség függvénye.)

A kormányzat és a helyzetet gondosan megfigyelő külföldi diplomaták a trónváltozás kapcsán a birodalmon belül teljes élességében mutatkozott meg a valamennyi rendre és osztályra kiterjedő általános elégedetlenség. A cenzúra és a Sedlnitzky-féle korlátolt rendőri felügyelet gyámságát elfogadni kénytelen értelmiségiek elégedetlensége a változatlan viszonyokkal egyes röpiratokban, költői írásokban (Anastasius Grün, Groß-Hoffinger, Grillparzer) eddig is kifejeződésre jutott. A nemesség is megelégelte az udvar visszavonult életmódját. Reprezentálni kívánt. Előnyöket követelt a katonatiszti és főhivatalnoki állások betöltésénél. Nem fogadta el vele egyenrangúnak a szolgálatban nemességet szerzett polgárokat. Az adóterhek nemesi birtokot is érintő fokozódása, az alsó szinten reájuk háruló közigazgatási feladatok gyarapodása az 1835. évi alsó-ausztriai rendi gyűlést a kormány elleni panaszfórummá változtatta. A pénztőkések, akik a háborúk és pénzügyi válság éveiben, amelyek az elhunyt császár uralkodását végigkísérték, hatalmas vagyonokat gyűjtöttek, s a rendszer legfőbb haszonélvezői közé emelkedtek, a politikai biztonságot nem tartották kielégítőnek; a társadalom alsó rétegeinek megmozdulásától féltek. Az ipari tőkések – főként az 1830. évi francia forradalom után – csak ellenszenvvel találkozhattak a kormányzat részéről, amely veszélyesnek látta, hogy az iparosodás során idegen elemek vándorolnak be az országba, nagy számban gyarapodik az izgatások iránt fogékony munkásság. A tisztikar a béke hosszú évei alatt mindinkább veszített befolyásából, s a kormányzat által a forradalmárok és a kolera elleni küzdelemre szorítva elégedetlen volt társadalmi megbecsülésével, előmeneteli lehetőségeivel. A következetesen sorozási helyétől távoli országokban állomásoztatott katonaság jelenléte már a nyelvi megértés hiánya miatt is, amely a katonáknál gyakran az eltérő viszonyok iránti értetlenséggel is párosult, a hatalom iránti ellenszenv tartós érzését fokozta nemzeti gyűlöletté. Az alsó rétegeiben rosszul fizetett, középső rétegeiben előmeneteli lehetőségek híján levő, még felső rétegeiben is minden önálló döntéstől megfosztott hivatalnokréteg mostantól még az uralkodói akarat végrehajtásának illúziójával sem áltathatta magát. A bécsi főhivatalnokok számára mindennapos élmény lett az abszurd szituáció: referálás az ügyek megértésére képtelen, mindent aláíró, beszámíthatatlan uralkodó előtt. A „bürokrácia” népszerűtlenségét a hivatalnokoknak immár a rendszer racionális működésével sem lehetett kompenzálniuk. A jobbágyrendszer kötöttségein a birodalom nyugati felében még a magyarországihoz hasonlítható csekély engedmények sem enyhítettek. Az észak-itáliai, gazdaságilag virágzó, korszerű elvek szerint igazgatott tartományokban a nemzeti követelések teremtettek feszültséget. A Magyarországon esedékes polgári reformok megvalósítása a közjogi kapcsolatok lazításának veszélyét is magában foglalta. Röpiratok egész sora tárta az európai nyilvánosság elé a Habsburg-birodalom belső bajait. Az elégedetlenség csillapítása – többre a kormányzat erejéből nem telhetett – változtatások egész sorát tette volna szükségessé.

„Kormányozz és ne változtass!” – utasította fiát Ferenc császár Metternich által fogalmazott politikai végrendeletében, amely írója intencióinak megfelelően az uralkodóházból egyedül Lajos főherceget, az államapparátusból egyedül Metternichet nevezte meg, mint akik tanácsát az új uralkodónak feltétlenül ki kell kérnie. A hatalomból kiszorított főhercegek és Kolowrat ellentámadása azonban sikerrel járt, és olyan kompromisszum született, amely a legfőbb államhatalmat egy titkos államtanácskozmánynak (geheime Staatskonferenz) nevezett régenstanácsra ruházta. Ennek az alkalmilag meghívott kancellárok, miniszterek mellett négy állandó tagja volt: az uralkodó helyett elnöklő Lajos főherceg (I. Ferenc legifjabb testvéröccse), Ferenc Károly trónörökös (I. Ferenc második fia), továbbá Metternich és Kolowrat. Utóbbiak egyesült erővel szorították háttérbe a dinasztia tehetségesebb és önállóbb tagjait, Károly és János főherceget, s a régenstanácsot saját hatalmi vetélkedésük színterévé változtatták. Lajos főherceg ellenszenve a szóbeli tárgyalások (és a döntések) iránt hamarosan oda vezetett, hogy megbeszélés helyett az iratokat köröztették, s így a Kolowrat által befolyásolt Lajos főherceg tetszése szerint engedett Metternichnek bepillantást az iratokba; Kolowrat teljes mértékben visszanyerte befolyását a birodalom belső ügyeinek intézése fölött.

Metternich görcsös ragaszkodása a legitimitás elvéhez rajta is, a birodalmon is megbosszulta magát. Az állam egységes irányítás és vezetés nélkül maradt, milliók elemi érdekei szorultak háttérbe az udvari klikkek érdekei mögött.

Az abszolutista államkormányzaton belül egyedül személyek és az általuk vezetett intézmények konfliktusaiban kereshettek érvényesülési lehetősége a reális hatalmi-társadalmi érdekek. Metternich és Kolowrat személyes ellentéte alkalmat nyújtott a birodalom válságának megoldását saját hatalmi helyzetük fenyegetettsége tudatában szorgalmazó udvari körök egymástól eltérő érdekeinek érvényesítésére, minimális célként az ellentétes érdekek semlegesítésére.

Metternich a birodalom nemzetközi konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy a birodalom helyzetének megrendülése a nemzetközi erőviszonyok átalakulását előfeltételezi. Az európai változások azonnali elfojtásán, legalábbis semlegesítésén alapuló koncepciója nagyhatalmi külpolitikát, erős, nagy létszámú hadsereget, a birodalmon belüli rendi-föderatív áramlatoknak teret engedő, de cserében a központban egyszemélyi vezetést igénylő politikát követelt. (E metternichi törekvések ellentmondása abban rejlett, hogy a Habsburg-birodalom belső erőforrásai elégtelenek voltak ahhoz, hogy érdemben befolyásolják Európa akkori, a polgárosodás és a nemzeti átalakulás által megszabott fejlődésmenetét.) Metternichet támogatták a katonai körök és a diplomáciai kar, továbbá az államkormányzásban részt vevő főhercegek és a „női kamarilla” (a becsvágyó Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly trónörökös felesége; testvére, Mária Krisztina özvegy császárné és Mária Anna császárné, Ferdinánd felesége), továbbá a klérus és az udvari arisztokrácia.

Kolowrat a birodalom belső konszolidációjára törekedett. Helyesen ismerte fel, hogy az aktív, nagyhatalmi politika a birodalom amúgy is aggasztó államháztartását, pénzügyeit katasztrofális veszélybe sodorja. Az előre kiszámítható államcsőd rémével érvelt a katonai kiadások, az aktív külpolitika ellen. Kolowrat a nehézségek legyőzésének útját a birodalom adminisztrációjának átalakításában, a következetes központosításban látta. Nem törődött a rendi kiváltságokkal, a fennálló intézményekkel, az egyházi érdekekkel, hanem némileg a jozefinus bürokráciára támaszkodva és annak hagyományait folytatva adminisztratív úton próbált „rendet teremteni”. Ahogyan ellenlábasának, Metternichnek fejtegette: „Az Ön eszközei; a szuronyok erdeje és a merev megmaradás annál, ami van. Nézetem szerint ezen az úton a forradalom kezére játszunk … Feladatunk az, hogy minden rendszabályt megragadjunk és minden engedményt megtegyünk, amelyek megalapozhatják a tömegek anyagi jólétét, a nép megelégedettségét … A tekintéllyel bírókat osztályunkba fel kell vennünk, azt talán új elemek elfogadásával kell felfrissítenünk.”[2] (Kolowrat elképzeléseinek megvalósítását nem Metternich ellenkezése, hanem ugyancsak a belső társadalmi bázis hiánya tette lehetetlenné. II. József elképzeléseit a rendi-nemesi ellenállás, Kolowrat terveit az alkotmányosságért küzdő nemzeti mozgalmak hiúsították meg.) A belügyeket legmagasabb szinten irányító állam- és konferenciaminiszter körül csoportosult a leghatalmasabb, elsősorban csehországi arisztokrácia, a jozefinista bürokrácia, a pénzügyi körök, sőt a liberális burzsoázia egy része is, végül az állam hitelezői, a banktőkések.

Metternich és Kolowrat hatalmi-politikai harcában alakult ki az úgynevezett kamarilla, vagyis a nem intézményes klikkek egyike, amely a forradalomig az uralkodó körök legbefolyásosabb csoportja maradt.

A Rajna-vidéki Metternich, a különböző helyi és egyéni érdekek iránt érzéketlenül, magának a rendszernek az átmentésén munkálkodott. Elvi alapon, magát büszkén „rendszerben gondolkodónak” tekintve, a 18. századi abszolutizmus elveit igyekezett alkalmazni: a legitimitás, autoritás elveit hirdette, a kormányzás fő feladatát a rendszer stabilitásának biztosításában jelölte meg. A rendi jogok iránt nem ellenszenvvel, hanem rokonszenvvel viseltetett, bennük is konzerváló intézményeket látott. Gouvernamentális konzervativizmust képviselt tehát. Kolowrat – a „rendszerben gondolkodó” Metternichhel ellentétben – pragmatikus beállítottságú volt. Ö nem a rendszert, hanem e rendszer haszonélvezőit, az arisztokratákat akarta átmenteni. Sokban érzéketlenebb volt a históriai jog iránt, de a nacionalizmussal már kacérkodott, ha abban alkalmas stabilizáló eszközt látott. Az államtól és az anyagi gondoktól egyaránt független arisztokráciát kívánt, amely hatalmas birtokaira támaszkodva nézhet a változások elébe. Feudális konzervativizmusra modernizálódó oligarchákat követelt, olyan vagyonnal, amely az államnak hitelező bankárokéval legalábbis összemérhető. Ennek a követelménynek a magyarországi arisztokraták közül legfeljebb egy-két család felelt volna meg. Nem véletlen, hegy Metternich – családi kapcsolatai által is segítve – a magyarországi arisztokráciához közelített, Kolowrat pedig ellenségének tekintette a feudalizmusból többnyire csak a válságig – adósságig, zárgondnokságig – eljutó magyar főnemességet. Mindkét irányzat egyetértett abban, hogy legfőbb ellenségét a birodalmat bomlasztó tendenciák: a liberalizmus, a partikularizmus, a nacionalizmus képezik; eltérés csak a. taktikai eszközök megválasztásában mutatkozott.

A harmincas évek végén kezdett önállósulni egy harmadik irányzat is, amely mind Kolowrat, mind Metternich elképzeléseit, mind a bürokraták. igyekvését elutasította. A militarista konzervativizmus az orosz cár önkényuralmához hasonló, a polgári kormányzatot háttérbe szorító, a bürokrácia viszonylagos önállóságát felszámoló katonai igazgatásban keresett megoldást. Vezetője, a karrierjét az 1821–1823. évi magyar megyei ellenállás katonai felszámolása során megalapozott Clam-Martinic gróf a hadsereg öntudatát erősítette. A tisztikar presztízsét még az arisztokratákénak is elébe helyezte. Azt követelte, hogy a hangzatos név és cím helyett az egyenruháé legyen a legnagyobb társadalmi megbecsülés. A katonai kormányzatban főbb pozíciókat elfoglaló Clam-Martinic már 1838-ban leszögezte azt az akkor még merészen hangzó gondolatot, hogy a birodalom egyetlen összetartó erejét a hadsereg képezi, amelynek ezért jelentőségének megfelelő helyet kell kapnia az állam irányításában. Törekvései nem jártak sikerrel. A hadsereg reformját szorgalmazó Radetzky tábornagynak az olmützi várparancsnoksággal kellett megelégednie; a hadsereg vezetésére újra felkínálkozó Károly főherceget a magánéletbe való visszavonulásra kényszerítették.

A MetternichKolowrat-féle irányzatok kompromisszumán alapuló államvezetést más oldalról a partikuláris tendenciák fenyegették. Ennek meggátlására a birodalom egyes részeit korlátozott hatáskörrel az uralkodócsalád tagjai igazgatták. Rainer főherceg Lombardiában, Miksa Galíciában, József Magyarországon kormányzott; sőt 1835-től Erdélybe is egy főherceget küldtek a nagyfejedelemség kormányzására Estei Ferdinánd személyében.

Az 1830-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar magyarországi politikáját megszabó MetternichReviczky-féle irányvonal csődbe jutott. Az úrbéri kérdés felvetésével nem sikerült kompromittálni a rendeket, sőt a változtatások visszautasításával a kormány az alsóbb néprétegek bizalmát is elveszítette A rendi intézményrendszer szabad működését engedményképpen lehetővé tevő politika valójában a liberális reformprogram hirdetése számára teremtett fórumot. A konzervatív kompromisszumon alapuló stabilitás megnyugvása helyett a reformmozgalom dinamizmusa fenyegette a feudális abszolutizmus hatalmi pozícióit. A magyarországi, az uralkodó körök által „anarchiaként” jellemzett állapotok Kolowrat hívei számára alkalmat adtak Metternich lejáratására. Az államkancellár a magyar belpolitikában új program kialakítására kényszerült. Ferenc halálával a nádor által is gyűlölt Reviczky magyar kancellár helyzete megrendült, az országgyűlés bezárása után rövidesen menesztették. Megnyílt az út a nádor és Metternich államkancellár együttműködése előtt. József nádor, a Budán székelő helytartótanács elnöke még a „magyar ügyekben” sem hallathatta szavát Bécsben. Sokszor csak utólag közölték vele azokat a döntéseket, amelyeket neki kellett végrehajtania. Pedig a magyarországi viszonyok ismeretében az ő állásfoglalásai voltak a megalapozottabbak. Amíg Metternich Magyarországon csak hátramaradottságot látott, s ezért minden haladó mozgalom hátterében külföldi ügynököket, egy-két „elszédített” tévelygőt sejtett, József nádor vele szemben leszögezte, hogy bizonyos reformok már Magyarországon is elkerülhetetlenek, sőt itt már nem hogy a reformoknak, hanem a demokratikus átalakulás híveinek is kimutatható a társadalmi bázisa a kisnemességben és a városi köznépben. Ezért helytelen az ellenzéki mozgalmat rendőri ügyként kezelni. Nem hozhat végleges megoldást az erőszak alkalmazása. Metternich azonban, minden változtatásnak elvi ellensége lévén, nem fogadta el József nádor javaslatait, hanem inkább a kolowrati politikához közelített. Az államértekezlet eddig is foglalkozott a fontosabb magyarországi ügyekkel. Most a magyar kancellária és a helytartótanács adminisztratív kiiktatását célozva, Metternich 1837-ben külön „magyar-erdélyi információs bizottságot” szervezett, amely a beérkező titkosrendőri jelentések alapján – ezekbe még a nádornak sem volt bepillantása – foglalt állást a magyar ügyekben. Magyar kancellárrá Metternich feltétlen hívét, a magyarul sem tudó tehetségtelen Pálffy Fidél grófot nevezték ki. Az új, MetternichPálffy nevével fémjelezhető magyarországi politika a liberalizmus következetes, a rendi jogokat is semmibe vevő felszámolásán, a magyar különállás fokozatos megszüntetésének programján alapult. Egy esetleges aktív, sőt fegyveres ellenállással is számoltak. Magyarországon – a 17 határőrvidéki ezredtől eltekintve – ugyan továbbra 18 csak hat gyalog- és 15 lovasezred állomásozott, de éppen 1836–1837-ben Itáliában 5 gyalog- és egy lovasezreddel csökkentették, Galíciában ugyanennyivel megnövelték a hadsereg létszámát. Ezt az átcsoportosítást a külpolitika semmiképpen sem, a belpolitikai megfontolások mellett egyedül csak a takarékosság indokolhatta.

E politikának rövid idő alatt kellett eredményt felmutatnia. Az adó- és a tíz év után újra esedékes újoncmegajánlás, valamint a várható tiltakozások miatt ugyanis nem mondhattak le arról, hogy a törvény által megszabott időn, három éven belül ne hívják össze a rendi országgyűlést. Metternichnek szinte rögeszméjévé vált, hogy a „forradalmi szellemet”, vagyis a liberalizmust egyetlen központból táplálják egész Európában, s az ő hivatása e szervezet megsemmisítése. Pedig ezt az összeesküvésmítoszt már fő ideológusa, Friedrich Gentz is „őshazugságnak” nevezte. Metternichnek meggyőződése volt, hogy létezik már az „Ifjú Magyarország” is, a forradalmi mozgalom hazai központja. A kormány a titkosrendőrség spiclijei és a levélcenzúra segítségével mindenütt titkos társaságok után szaglászott. Emisszáriusok, besúgók, provokátorok járták az országot, akik fantasztikus jelentésekben igyekeztek küldetésüket igazolni és zsoldjukat kiérdemelni. Wesselényiben, az országgyűlési ifjak egyesületében, Kossuthban látták a titkos mozgalom központját. Mivel Metternich a magyarországi liberális törekvésekben mindössze néhány „demagóg” törekvését látta, a vezetők félreállításával megoldhatónak vélte a reformmozgalom felszámolását Cselekvési modellül az 1795-ös jakobinus mozgalom felszámolásának módja, vagyis hűtlenségi perek indítása, „törvényes” ítéletek hozatala kínálkozott. A hűtlenségi perek irányítására a magyar kancellár vezetésével külön bizottság alakult, amelynek tagja volt még Mailáth Antal, Bedeković Lajos alkancellár, továbbá Stettner György és Bartal György tanácsos. A biztonságérzet elvesztése, a „szisztéma”, a rendszer veszélyeztetettségének tudata, az állandó félelem a forradalom rémétől hisztérikus reakciókat eredményezett. A bizalmatlanság és besúgás, az intrika és ellenszenv hálójába elsőként Wesselényi akadt bele, majd az ifjak kerültek sorra. Metternich pedig – saját szavaival – beült hálójába, mint barátai, a pókok, s a politikai rendőrség segítségével gondosan előkészítette Kossuth elfogatását. E három nagy politikai per elsősorban arra volt hivatott, hogy feltárja és megsemmisítse a „forradalmi mozgalmakat”, bizonyító anyagot szolgáltasson az újabb perek sorozatához, indokot az elnyomó intézkedések megvalósításához.

Lábjegyzetek

  1. Theodor Schiemann, Geschichte Rußlands unter Kaiser Nikolaus I. III. Berlin, 1913. 262.
  2. Tagebücher… I. Wien, 1909. 626.

Irodalom

A birodalom 1835 utáni belviszonyait illetően a fent idézettek mellett lásd még: Ignaz Beidtel, Carl HockHermann I. Bidermann, Friedrich Walter, Andics Erzsébet (Metternich és Magyarország) említett műveit, továbbá Miskolczy Gyula, A kamarilla a reformkorszakban (Budapest, [1938], továbbiakban: Miskolczy 1938); Johann Christoph Allmayer-Beck, Der Konservativismus in Österreich (München, 1959); Miskolczy Gyula, Metternich und die ungarischen Stände (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 1959); Egon Radvany, Metternich's Projects for Reform in Austria (Den Hague, 1971); a hadseregre a katonai címtárak: Militär-Schematismus des österreichischen Kaiserthums, illetve Alphons von Wrede, Geschichte der K.u.k. Wehrmacht. I–V. (Wien, 1898–1902).


Az abszolutizmus ellentámadása
Tartalomjegyzék Wesselényi perei