A birtokos parasztság

A Múltunk wikiből
1909. augusztus 22.
Holló Lajos, a bankcsoport egyik vezetője Szegeden Alföldi Függetlenségi és 48-as Pártot alakít.

A társadalom széles, masszív talapzata továbbra is a parasztság volt. Az 1910. évi népszámlálás egymillió 623 ezer 100 kat. hold alatti önálló birtokost és bérlőt mutatott ki, ez a keresők 25%-át, az egész 7 milliónyi parasztság pedig az összlakosság 38%-át alkotta. Ha mint paraszti eredetű falusiakat a 4,3 milliónyi mezőgazdasági munkásságot is hozzászámítjuk, akkor a mezőgazdasági dolgozók száma családtagokkal együtt meghaladta a 11 milliót, ez pedig a lakosságnak kereken 62%-át alkotta. A magyar társadalom viszonylag elöl haladó polgárosodását mutatja, hogy az 54%-os többséget kitevő magyarság az országban élő parasztságnak csupán 40%-át adta, s a magyar társadalmon belül e csaknem 650 ezer birtokos paraszt – családtagokkal együtt kétmillió 788 ezer fő – pedig csak 28%-os kisebbség volt.

A mezőgazdaságba behatoló kapitalizmus felbomlasztotta a jobbágyi kötelékekből felszabadult parasztságot és mélyebbre vájta az osztálytagozódásnak már a rendi társadalomban kialakult medreit. Az osztály- és réteghatárokat két fő tényező: egyrészt a termelési viszonyok – a termelőeszközzel, mindenekelőtt a földdel való ellátottság, a munkaerő alkalmazásának mérve –, másrészt a gazdálkodás módja, tőkés színvonala húzta meg, ezen belül örökösödési és házasodási szokások, hagyományok és konvenciók, értékrend és morál, sok helyütt nemzetiség és vallás is módosította, variálta. A magyar parasztság rétegeződésének felvázolásában – bármennyire tökéletlen közelítés is – a birtokok nagyságrendi kategóriáit vesszük kiindulási alapul.

A 100 kat. hold alatti birtokosok tagozódása 1910-ben
Birtokkategória (kat. hold) Birtokosok száma Ebből magyar
 %
50–100 26 297 14 837 55,1
20–50 163 049 76 144 46,7
10–20 330 853 133 003 40,2
5–10 437 982 161 615 36,9
1–5 567 210 239 808 42,3
1 alatti 58 922
Összesen 1 584 943[1] 625 407 39,5

Ezekhez az adatokhoz két megjegyzés kívánkozik. Az azonos kategóriákba sorolt birtokok minősége – kataszteri tiszta jövedelemben felbecsült értéke – országrészenként jelentősen különbözött egymástól, a minőség és a tényleges érték a természeti (és a gazdaságföldrajzi viszonyoktól függött. Másodszor, a paraszti vagyonhoz nemcsak a föld, hanem az élő és a holt inventár: az állat, az eszköz, a gép is hozzátartozott, Az 1895. évi üzemgazdasági statisztika adatait az 1900. évi népszámlálás birtokos kategóriáival egybevetve azt láthatjuk, hogy az 5 hold alatti törpebirtokosok géppel és állattal egyaránt rendkívül gyengén voltak ellátva. Az 5–20 holdas kategóriában a földterület nagyságának éppen hogy megfelelő ellátottság mutatkozik: egy kis-középparaszti gazdaságra 2,5 szarvasmarha, egy ló, 2 sertés, részarányos kisgépmennyiség, de minimális motorikus és nagygép esik. A 20–50 holdas kategória állatállománya már kétszeresen-háromszorosan felülmúlja a földterület arányát. A nagyobb gazdák rendszeres tenyésztést folytattak és a gépesítettség közepes szintjét érték el: egy gazdaságra 4 szarvasmarha, 2 ló, 4 sertés, bőséges kisgép, részarányos motorikus gép jutott. Az 50–100 holdas gazdaságok esetében már számottevő állat- és gépállományról beszélhetünk: egy nagyparaszti gazdaságra 7,5 szarvasmarha, 3,5 ló, 7-8 sertés jutott; motorikus gépekkel a terület arányában, egyéb nagygépekkel ennél szűkösebben voltak ellátva.

E két korrigáló megjegyzés egy harmadikba torkollik: a birtoknagyság szerinti osztályozás a tényleges arányokat elnagyoltan érzékeltető statisztikai rétegeket teremt, a valósághoz jobban közelít a birtoknagyság, a minőség és a felszereltség kombinációja. Ez pedig szorosan a gazdaságföldrajzi elhelyezkedéssel, a táj általános fejlettségével, közlekedési és piaci viszonyaival s a parasztbirtokos ehhez alkalmazkodó gazdálkodási módjával függött össze. A kortársak és a gazdaságtörténeti szakirodalom az akkori országban hét nagyobb tájegységet különböztettek meg: a Dunántúlt, a nyugati Felvidéket a Kisalfölddel, a Duna–Tisza közét, a Bánságot, a Tiszántúlt – e hármat egybefoglalva nevezték Nagyalföldnek –, az északi és északkeleti Felvidéket – Északkeletet – és Erdélyt. Mindezeken belül alegységek is elkülöníthetők, mi azonban e társadalomtörténeti összkép érdekében nem a részletek finom széthúzására, hanem átfogó típusok megrajzolására törekszünk.

A tájegységek közötti természeti különbségek egyik összetett mutatójának foghatjuk fel az adóalapul szolgáló becsértéket: az egy kat. holdra eső tiszta jövedelmet. A századforduló idején a legmagasabb fajlagos tiszta jövedelmet illetően a Bánság állt az élen (8,9 korona), utána következett a Dunántúl és az Alföld (6,7, illetve 6,3 korona), majd a Tiszántúl, Erdély és Északkelet (2,7, 1,6, illetve 1,2 korona tiszta jövedelemmel). A szorosabban vett gazdasági fejlettséget azonban inkább a határhasználat módjával jellemezhetjük. Ennek egyik mutatóját, az ugarföld arányát véve alapul, a háború előtti években megint csak a Bánság, a Duna–Tisza köze és a Dunántúl állt az élen (3,7, 3,9, 4,0 %), erősen lemaradt tőlük a Tiszántúl, Északkelet és Erdély (13,2, 15,0, 20,6 %). Másik jellemző mutatónak a nyomásos rendszer visszaszorulását és a szabad vetésforgó uralkodóvá válását tekinthetjük. Ennek alapján már a Dunántúl és a nyugati Felvidék kerül az élre (a nyomásos rendszer részaránya 8, illetve 7,4 %), második vonalba szorul a Duna–Tisza köze és a Bánság (13,6, 19,6 %), s messze mögöttük marad Erdély, Északkelet és a Tiszántúl (ahol 41,5, 433, illetve 49,4. %-os a nyomásos rendszert fenntartó községek aránya).

A hazai mezőgazdaság tőkés fejlődésében tehát a nyugati tájegységek, az Alföld középső és déli része jártak az élen. A Tiszántúl és különösképpen a hegyes peremvidékek lassan fejlődtek, több vonatkozásban stagnáltak.

A hasonló jövedelmi és határhasználati mutatók ellenére, a gazdálkodási módban és szintben jelentős különbségek álltak fenn az ország nyugati és középső tájegységei között is. Amíg az Alföld nagy részén, főleg a Duna–Tisza közén és a Bánságban az egyoldalú búza–kukorica forgó vált uralkodóvá, a Dunántúlon és a Kisalföldön változatos vetésforgó alakult ki, növekvő tért hódítottak a takarmány- és ipari növények. A múlt század végétől a világháborúig a takarmányfélékkel bevetett terület aránya a Dunántúlon és a Kisalföldön kétszerese volt az alföldinek. Ezzel szorosan összefügg, hogy a nyugati területek egy kat. holdra eső évi műtrágyafelhasználása (14–16 kg) csaknem háromszorosan felülmúlta az alföldi mennyiséget (5,5 kg), nem is beszélve az e tekintetben is évtizedekkel hátramaradt peremvidékekről és Erdélyről (2,3, 1,7 kg). Az intenzív szántóföldi művelés kölcsönhatásban állt az istállózó állattenyésztés elterjedésével, amiben ugyancsak a Dunántúl és a nyugati Felvidék haladt elöl. Itt az egy 5–100 holdas parasztgazdaságra eső szarvasmarha a háború előtti negyedszázadban mintegy 50%-kal meghaladta az alföldi állományt, és ami fontosabb: amíg az ország nyugati részén az állomány 90–95%-át már a tejelő pirostarka fajta tette ki, m'. Alföldön ez a fajta csak egyharmadát–felét, Erdélyben 36%-át adta. A képet kiegészíti az a IV. fejezetben már ismertetett adat, hogy a dunántúli 100 kat. holdon aluli gazdaságok – amelyekre e kategória területének 16-a esett – alkalmazták a paraszti tulajdonban levő vetőgépek 30, járgányok 48, cséplőszekrények 50%-át, s az egyéb kisgépek nagyobb hányadát is.

Az adatokból kitűnik, hogy az ország erőteljesen kapitalizálódó vidékei két zónára oszthatók: a belterjesen fejlődő nyugati, dunántúli és a külterjesen növekvő alföldi tájegységekre; amint a lassan mozgó keleti részen belül a tőkés gazdaság feltételeihez nehezen alkalmazkodó, de az árutermelésbe valamelyest bekapcsolódó Tiszántúl és a kapitalizmustól alig érintett, hagyományosan gazdálkodó hegyvidéki peremterületek is külön típusba sorolhatók. A tájegységi differenciálódás és a típusformálódás megértését elősegítheti, ha a gazdasági szintről adott keresztmetszetet a paraszti gazdálkodás rövid történeti vázlatával egészítjük ki.

A jobbágyságból felszabadult parasztság nemcsak kevés földet, hanem az úrdolgán nevelődött alacsony munkamorált és szakképzettséget örökölt a feudalizmustól. Az úrbér megszűnte, a saját föld megmunkálásának kézzel fogható haszna – s a felívelő kapitalizmus sodró dinamizmusa – azonban munkára, a legelők feltörésére, jobb talajművelésre késztette a parasztokat. A forradalmat követő negyedszázadban – a múlt század legnagyobb agrárkonjunktúrájának fényes időszakában – az európai piacok megnyíltak a magyarországi gabonatermelés előtt. A felszabadult parasztság tehát az első negyedszázadban megkapaszkodott a földjén és kisebb-nagyobb mértékben részesült a konjunktúra hasznából. A módosabbja az Alföld központi gabonatermő medencéjében és a nyugati végek tőkés piackörzeteiben valamelyest fel is halmozott, a szegényebbje, ha tőkét nem gyűjtött is, jobban élt, mint a jobbágyi nemzedék. A fejlődés azonban extenzív terjeszkedést jelentett, a jobban élés borral bőven locsolt zsíros táplálkozást, a nyári dologidőtől eltekintve komótos munkavégzést, a tél beálltától több hónapos henyélést. Ebben a konjunkturális időszakban kövesedett elvitathatatlanul legfőbb, szakrális értékké a föld, és a közösségi morál szabályozójává a „sok föld – kevés munka” alapelv, amelyben a „kevés munka” nem dologtalanságot, hanem aránytalanul és egyenlőtlenül beosztott, külterjes gazdálkodást jelentett. A gabonakonjunktúra dinamizmusa – paradox módon – a gazdálkodás konzervativizmus erősítette a birtokon parasztság zömében, éspedig nemcsak az Alföldön, hanem a Dunántúl nagy részén is. A piaci árviszonyok hullámzását éppúgy az isteni gondviselés művének fogták fel, mint az időjárást, tehát ösztönösen alkalmazkodtak a bőséghez és az apályhoz, anélkül hogy a konjunkturális tényezőket és hatásokat valamelyest is felismerték, gazdaságukat minél gyorsabban tagosították, racionálisan, üzemszerűen művelték, korszerűsítették volna.

A hagyományos gazdálkodását külterjesen fejlesztő parasztok nagy többsége ösztönösen reagált a századvég agrárválságára: a talajemésztő többtermelést, főként a kukoricát erőltette. A gabonaválság ugyanakkor új, belterjes tendenciákat is élesztett, elsősorban a nyugati tájegységeken, ahol a kedvezőbb természeti adottságokon kívül a fejlett nagy- és középbirtok példája s a közeli nagyvárosok, ipari centrumok piaca is belterjességre, ipari növények és takarmányfélék termesztésére, istállózó állattartásra ösztönözte a parasztságot. Hasonló jelenséggel az Alföld egyes körzeteiben is találkozunk: a filoxéra pusztítása, illetve a növekvő gyümölcs- és zöldségszükséglet a vállalkozó, dolgos kisparasztokat homoki szőlőtelepítésre és sajátos alföldi kertgazdaságok művelésére sarkallta. A Kecskemét környéki gyümölcsösök, a nagykőrösi, a turai, a kalocsai, a szegedi, a makói kertészek azonban kis szigetek voltak csupán a búza- és kukoricatáblák tengerében. A múlt század nyolcvanas éveitől kezdve a paraszti polgárosodás útja kettévált a nyugati tájegységeken és az Alföld központi medencéjében. Az előbbi régiókban a polgárosodás, az utóbbiban „parasztosodás”: a külterjességben való megrekedés tendenciája dominált.

Ezek után a statisztikai rétegeződés számszerűségénél ugyan kevésbé egzakt módon, de a parasztság valóságos osztálytagozódásához, valóságos típusaihoz közelebb jutva térhetünk vissza a struktúraelemzéshez.

A gabonakonjunktúrát legjobban a gazdagparasztság használta ki, amely az úrbérrendezés után megerősödve emelkedett fel. A következő negyedszázad ugyan személy szerint közülük is sokakat megrendített, tönkretett, de a mobilitás a megbontott sorokat a parasztság tehetősebb elemeiből újakkal egészítette ki, annál is inkább, mert a tönkrement paraszti és a széthulló nemesi birtokok nagy részét a módos gazdák vásárolták meg. A gazdagparasztság egésze a századvégi válságzónából is szilárdan, valamelyest gyarapított föld- és állatállománnyal, jobb és több géppel, a fejlettebb tájegységeken belterjesebben művelt gazdasággal került ki. A gazdagparasztság az Alföldön, főként a Bánságban volt a legerősebb, itt birtokállománya a nagy- és középbirtokosokét is meghaladta. Az alföldi cívis, a bácskai és a bánsági nagygazda – köztük sok 100–200 holdas nábob-paraszt – valóságos hatalom volt, több állandó cselédet tartott és nyáridőben summásokat, napszámosokat fogadott fel. Erős gazdagparasztság fejlődött ki a Dunántúlon is, főleg a nyugati és a déli megyékben, ahol áttért a korszerű állattenyésztéssel összekapcsolt belterjes gazdálkodásra.

A nagygazda szokásaiban még nem szakadt el teljesen a paraszti közösségtől. A gazdagparaszti porta csak díszben, nagyságban különbözött a táj hagyományos parasztházától, amint öltözködése sem a falusitól, hanem a városi, úri viselettől különbözött. Nem szakadt el a nagygazda a termelő munkától sem; cselédeit maga igazgatta, dologidőben olykor közébük állt, s még fiainak is dolgozniuk kellett, legalábbis az állatgondozásban, -tenyésztésben. Gyerekeit azonban többnyire taníttatta; az összeházasodásban, a társas érintkezésben már mereven, kasztszerűen elzárkózott a szegényebb, kisparaszti rétegektől. A gazdagparasztság számát – a fent előadott szempontok figyelembe vételével a réteghatárt 50 hold alá is, 100 hold fölé is kiterjesztve – országosan 65–70 ezerre, ebből a magyarokat 34–35 ezerre becsülhetjük.

A konjunktúra éveiben a középparasztság is konszolidálódott, és talán a legszívósabban vészelte át a századvégi gabonaválságot. E 230–250 ezer birtokost – ebben mintegy 100 ezer magyart – magába foglaló réteg ugyancsak a Duna–Tisza közén, a Bánságban és a Dunántúlon volt a legerősebb, s a nagygazdákkal együtt meghatározta e tájegységek paraszti gazdálkodásának arculatát. A gazdag- és a középparaszt közti határok – főleg a 20–50 hold közötti kategóriában – nyitottak voltak, akár az összeházasodás előtt is. Ha a rangos gazdagparaszt státusszimbóluma a hat ökör, a kisebb-nagyobb lótenyésztés, utóbb a saját gőzcséplő volt, a középparasztot a kisparaszttól az igavonókon kívüli állattartás és a cselédtartás különböztette meg. A középparaszti gazdaság, kiváltképpen a kisebb családú, nem nélkülözhetett egy-két cselédet, nyáridőben néhány napszámost sem. A középparaszt bizonyos tekintéllyel bírt a faluban, az elöljáróságban, voksára az urak is számítottak.

Jóval kevésbé volt stabil a mintegy 650–670 ezer birtokost számláló kisparasztság. Ennek személyi összetételét változtatta legerősebben a helycserés mobilitás állandó hullámzása. Számszerűen ez a réteg volt a legszélesebb Erdélyben, a Felvidéken, az északkeleti peremvidéken, tehát főként a nemzetiségi területeken: a szlovák, a horvát és a szerb társadalom egynegyedét, a román és a kárpát-ukrán egyharmadát alkotta. A magyar társadalomban csekélyebb súllyal bírt, csupán 12%-ot tett ki a mintegy 250 ezer birtokosból álló kisparasztság, amely a Dunántúlon volt a legjobb anyagi helyzetben, a Tiszántúlon a legszámosabb, és a Duna–Tisza közén alakította ki a legmozgékonyabb kertészvállalkozókat. A polgárosodás fokát tekintve ebben a rétegben már nagyon is számottevőek voltak a regionális különbségek a polgárosodó nyugati és a hagyományos gazdálkodásban, életmódban megrekedt keleti vidékek között.

A kisparaszt maga művelte a földjét, sőt a család egyik-másik tagja időnként napszámot – kaszálást, kapálást, fuvarozást – is vállalt vagy cselédeskedett, hogy az állattartáshoz hiányzó takarmányt, általában a szűkös megélhetést biztosítsa. Korabeli becslés szerint egy öttagú 10 holdas parasztcsalád évi jövedelme ezer korona körül mozgott, ami az adót és az újratermelés költségeit leszámítva, egy szinten állott a városi szakmunkáséval. Helyzetét a nincstelenektől főleg a rendszeres munkaalkalmat biztosító saját föld, a kistulajdonosi lét és öntudat különböztette meg.

A kisparasztság alatt a törpebirtokosok, félproletárok tömegei éltek, küszködtek a földdel és a földért. Az egy holdnál kevesebbel bírókat nem is számítva, országosan 570 ezer törpebirtokost – köztük mintegy 215–220 ezer magyart – mutattak ki. E réteg ugyancsak az északi és a keleti peremvidéken, s Erdélyben volt a legszámosabb és a legnyomorúságosabb, de az alföldi, a dunántúli törpebirtokosnak is csak törékeny biztonságot és töredék munkaalkalmat biztosított, megélhetést már semmiképpen sem, néhány hold földje. Amíg a szegényebb kisparaszt családban egyik-másik tag bérmunkája, illetménye szolgált kiegészítésül, addig a párholdasoknál a hizlalásra vagy a kenyérre való kukoricát termő tenyérnyi földdarab, a kicsiny konyhakert egészítette ki a családfő bérkeresményét, a részesbérlet sovány jövedelmét. A törpebirtokosok nagy részénél az asszony művelte a földet, a férfi bérföld felvállalásával, napszámmal, aratómunkával, pásztorkodással, favágással, házi- és vándoriparral kereste meg a kenyér hiányzó felét. A magyar társadalom 10%-át kitevő szegényparaszti tömeg a birtokos és a proletár lét mezsgyéjén hullámzott. Süllyedt, nyomorgott, anélkül hogy véglegesen proletárrá, vagy kuporgatott, koplalva kísérletezett, anélkül hogy ténylegesen birtokossá vált volna.

Az osztályhelyzet szerinti strukturálódást – ez egész fejtegetésünkből kitűnhet – átfedte, helyenként átcsoportosította a gazdálkodási mód és a fejlődéstendencia szerinti típusformálódás, amelynek rendező elve a polgárosodás szintje volt. Ilyen értelemben említettük már a parasztpolgár: a parasztból kiemelkedő helyi vállalkozó polgári típusát. Jellegében, fejlődésmenetében ez állt a legközelebb a nyugati falusi burzsoáziához, nem az amerikai farmerhez ugyan, amelynek létfeltételei voltaképpen egész Európában hiányoztak, hanem a dán vagy a holland tőkés parasztpolgárhoz. Ez a „belterjesen polgárosodó” típus főleg a Dunántúl nyugati és déli megyéiben, a Kisalföldön, az Alföld speciális kertgazdasági övezeteiben, Budapest és a bánsági iparcentrumok piackörzetében alakult ki. Gazdálkodását a profitorientált vállalkozói számítás és a mezőgazdasági szakszerűség egyesítése jellemezte: a jobb talajművelés és a változatosabb vetésforgó mellett bizonyos fokú üzemszervezés, a korszerű, istállózó állattartáson túlmenő, szakszerű állattenyésztés, s a szorosan vett agrártevékenységen túllépő vállalkozás, eleinte és elsődlegesen a tejfeldolgozásban, a helyi malomiparban és szeszgyártásban.

Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy amennyire e fejlett tájegységek tőkés nagybirtokai, mintagazdaságai és a szakigazgatási szervek segítették, ösztönözték a paraszt-polgár kialakulását, annyira gátolta is az egész nagybirtokrendszer, a dualista állam osztálypolitikája, a valójában sohasem polgárosult nagybirtokos osztály és az „úri középosztály” uralma a paraszti polgárosodás útjának végigjárását és kiteljesedését. Így aztán a fejlett tájegységeken, egy községen, sőt egyazon személyen belül is keveredett a vállalkozó tőkés a konzervatív árutermelő paraszttal.

Éppen a maradiság, a modernizálás alacsony vagy középső szintjén, a polgárosodás valaminő közbülső, „külterjes” fokán megrekedő átalakulás jellemezte az alföldi és részben a kelet-dunántúli mezővárosok, falvak, tanyák „pógár” parasztját, akire legjobban illett – bármelyik birtokkategóriába tartozott is – a birtokos paraszt elnevezés. Ez a típus gyakran babonásan hagyománykövető volt, húzódozott minden újítástól, így hosszú ideig a vasekétől, a vetőgéptől, a gépi csépléstől, a műtrágyázástól, e magyar fajta szarvasmarha kicserélésétől, és csak nagy kényszer vagy sok tapasztalat vitte rá az eszköz- és módszerváltásokra. Ez a típus a profitorientált vállalkozó paraszt-polgárral szemben földorientált volt, ami nem azt jelentette, hogy amaz ne vásárolt volna földet, emez ne halmozott volna tőkét és ne hajszolta volna cselédeit, ne uzsorázta volna ki napszámosait, adósait, ne kupeckedett volna, hanem azt, hogy a felhalmozás fő célja a földgyarapítás volt. E látszólag irracionális öncél mögött valójában az úri földbirtokosság soraiba való felemelkedés vágya rejlett. A gazdag birtokos paraszt életmódjában, társadalmi magatartásában az úrhatnámság erősödő jelei ütköztek ki: a közéletben készséggel együttműködött, a társaságban szívesen érintkezett az úri renddel, fiát, ha négy középiskolát vagy gazdasági szaktanfolyamot végzett, a helybeli úri társaság befogadta. Ezt a „külterjesen polgárosodó” típust közép- és kisparaszti szinten is átitatta a földorientált értékrend, amely a falusi közösségi élet szigorú magatartásnormáit konzerválta.

Földorientált értékrend és maradiság vaskosan jellemezte a keleti régiók kisbirtokosát is, amely főként a Tiszántúlon és a peremterületeken volt túlsúlyban, de akadt belőle az Alföld és a nyugati dombvidék elmaradottabb zugaiban is. Nem pusztán fokozati vagy árnyalati különbségről, hanem különálló típusról beszélhetünk, mert az önellátó típus nem a polgárosodás valamelyik közbülső fokozatán rekedt meg, hanem a legkezdetén, az egyszerű árutermelésnél, amit az új formáció állami kötelezettségei és termelési, létfenntartási feltételei kényszerítettek rá. E típus esetében nem a külterjesen kifejlett polgárosodás hurcolt magával feudális vonásokat, hanem a jobbágyi gazdálkodás és tudat alkalmazkodott a tőkés piaci viszonyok elemi követelményeihez. A szokáskultúrához való szoros ragaszkodás a gazdálkodás terén a nyomásos rendszer fennmaradásában, illetve kései megszűnte után az úgynevezett dűlős tagosítás primitív megoldásában – a birtok dűlők szerinti nagyfokú szétszórtságában –, a megkésve és részlegesen átvett eszközváltásban, az egyoldalú gabonatermesztésben tárgyiasult; tudati síkon pedig a közélettől nemcsak elzárt, hanem elzárkózó magatartásban, a földesúr iránti alázattal vegyes gyűlöletben, az úrtisztelettel jól megférő bizalmatlanságban, a természeti és nem történeti időrendben gondolkodó, „szubhistorikus” szemléletben jutott kilbjezésre. Ez az önellátó típus a gabonatermelő Tiszántúlon is, a hegyes peremvidékek ugyan változatosabban munkálkodó, de szűkösebben élő tájain is az egykori jobbágyok egyenes ági leszármazottja, a piacviszonyokhoz többé-kevésbé alkalmazkodó, de alapjában önellátó kistermelő volt, akit a piac, a közlekedés, a hírközlés csak lazán kapcsolt a tőkés rendszerhez.

Az osztálytagozódás gazdasági alapjaival és a gazdálkodási-polgárosodási szinttel többnyire összhangban – néhol, főként az elmaradottabb vidékeken velük ellentétben – etnikai és vallási különbségek is jelentős szerepet játszottak a parasztság rétegződésében és csoportformálódásában. Vagyoni és társadalmi szempontból egyaránt más differenciáló hatással jártak a magyar, a német vagy a román parasztok különböző örökösödési szokásai; a munkaintenzitás, a műveltség, az életmód történelmileg kialakult színvonala is megosztotta egyazon tájegység különböző etnikumú népeit: például a vegyes nemzetiségű Bánságban vagy Erdélyben a hegyi pásztorkodást űző román, a polgárosodottabb szász és a földművelést háziiparral, vándormunkával kiegészítő székely parasztot. E párhuzamokra és különbségekre ebben a fejezetben, amely a magyar társadalomfejlődés bemutatására szorítkozik, csak utalásszerűen hívhatjuk fel a figyelmet.

Az osztálytagozódásból és a táji sajátosságokból fakadó különbségeket – és egyúttal a bomló parasztságot még mindig összetartó közös szokáskultúrát – a struktúraelemzés kiegészítéseképpen az életmód felől is megközelíthetjük. Korunkban a parasztság egészét még a természet rendjéhez igazodó munkacentrikus életmód jellemezte. Az évszakváltások természeti ritmusához legszorosabban az elmaradott vidékek, illetve a legmozdulatlanabbul hagyományőrző rétegek életmódja idomult. A parasztcsalád a természettől és a faluközösségtől megszabott teendőket a nemzedékeken át beidegződött rendben látta el: a mezei munka dandárját a férfiak végezték, az asszonyokra – az aratás-cséplés kivételével – a ház körüli munka, a gyereknevelés, a baromfi és a kisállatok gondozása hárult. A nyári-őszi betakarítást és talajművelést bevégezvén – és ezek ideje a vaseke, a vetőgép, különösen pedig a gépi cséplés jóvoltából jócskán megrövidült – november–decembertől bő négyhónapos kényszerpihenő következett. Ezt az asszonyok a háztartás mellett fonással-szövéssel, kézimunkával, a férfiak evéssel-ivással, semmittevéssel, a szegényebbje olykor fahordással, -vágással, gyéren csurranó alkalmi napszámmal töltötte. A család teljes munkaerejét voltaképpen csak május–szeptember között hasznosították.

Nem sokban különbözött ettől az Alföld „külterjesen polgárosodó” birtokos parasztjainak életritmusa, munkaintenzitása és munkamorálja sem. A főrendező e tájon is a természet, a színtér a szántóföld, a főszereplő a felnőtt férfi volt, és ez nem is változott mindaddig, amíg a külterjes gabonatermelés és a rideg állattartás a paraszti gazdaságban elvált egymástól. A különbség az elmaradottabb vidékekhez képest abban mutatkozott, hogy ennél a típusnál a kukorica, a burgonya többszöri kapálása, a nagyobb mennyiségű búza betakarítása az asszonyok fokozottabb mezei munkáját is megkövetelte, s a több és jobb föld, a nagyobb felhalmozás lehetővé és szükségessé tette néhány cseléd, napszámos alkalmazását. A nagy alföldi parasztközségekben és a kis tanyákon mindazonáltal az élet a hagyományos keretek között pergett, a természeti rend ritmusában, roppant egyenetlen és aránytalan munkamegosztással és elosztással.

A parasztcsalád életmódjának gyökeres megváltozása a belterjes gazdálkodással, a takarmányfélék, a cukorrépa és egyéb kapások, főként pedig az istállózó állattartás elterjedésével függött össze. Az nyilvánvaló, hogy a férfiak dolga-gondja a jobb talajműveléssel, az egymást kergető mezei munkák felgyülemlésével, és nem kis mértékben a tervezési, tenyésztési, értékesítési teendőkkel megnehezült. De ebben a gazdaságban az asszonyokra is jóval több munka hárult: sok tavaszi és nyári kapálás, szénagyűjtés és -szárítás, répaszedés, az állatgondozás jó része, a fejés, a tejtermékek készítése és értékesítése. Itt a család minden tagjának megvolt a szorosan körülhatárolt feladata és helye a munkamegosztásban: a gyerek vette át a baromfi és a kisállatok legeltetését, a legényeket teljes értékű munkaerőként fogták be a mezei munkákba, az istálló és az állatok tisztításába, etetésébe. A lányok gondja volt a veteményes kert művelése; betakarításnál, szüretelésnél, kukoricatörésnél meg a ház körül is segédkeztek, bár a szorosan vett háztartás sok apró-cseprő teendője most már az öregasszonyokra hárult. Ebben a családi üzemben kora tavasztól késő őszig alig maradt idő a pihenésre, szórakozásra; még a téli hónapokban is bőven akadt munka az állatgondozással, a gépjavítással, a gazdaság ügyeivel. Az úrdolgán elkényelmesedett jobbágyi munkamorált a kapitalizmus irtotta ki, éspedig jóval inkább a válságos szűk esztendők, mint a konjunktúra bősége; a kapitalizmus alakította, kényszerítette ki a „belterjesen polgárosodó” parasztokból a család munkaerejének nagy részét mozgósító-hasznosító új munkaintenzitást, azt az életmódot, amelynek társrendezőjévé – az isten mellé – a tőke lépett elő.

A család életének központja, s egyben a gazdaság szerves tartozéka volt a ház és tájéka: a „porta”. Nem lehet itt célunk, hogy a parasztház sokféle változatát az Őrségtől a Nyírségig, a Csallóköztől Háromszékig bemutassuk, nem néprajzi egyénítésre, hanem társadalomrajzi általánosításra törekszünk. Uralkodó változatát tekintve, a magyar parasztház a közép-európai kéttüzelős-lakókamrás típushoz tartozott; ennek a 19. század elejére egy fejlettebb, háromosztatú válfaja alakult ki a Dunántúlon és az Alföldön, és egy primitívebb kétosztatú formája élt tovább a keleti végeken, Erdélyben. A ház tengelye az utcára merőleges volt; a csatlakozó gazdasági épületek: az istálló, a csűr, az ólak hosszanti irányban húzódtak a telek aljában levő veteményes kertig.

A lakószobát a konyhából begyújtható kemencével fűtötték, mellette nyitott tűzhely szolgált a főzésre, és külön – nem fűtött – kamra az élelem, a házieszközök tárolására. Az emelkedés évtizedeiben sok helyütt a kamrát is fűthető szobává alakították. A kétszoba-konyha-kamra a parasztház belső tagolásának kiteljesedett, jobbadán csak a módos paraszti portán kiépült formája. E méretek túllépése a paraszti pozícióhoz nem illő hivalkodásnak, a nemesi kúriával való vetekedésnek tűnhetett volna, amit csak a gazdag cívis vagy a basaparaszt engedhetett meg magának. Szépülhetett a ház oszlopos vagy akár loggiás tornáccal, faragott-festett kerítéssel, felválthatta a vályogfalat a tégla, a zsúptetőt a zsindely, a döngölt földes padlót a fapadló, ásathattak tiszta vizű kutat az udvaron, a birtokos parasztok, még a gazdagok zöme is, ha a mód és a család gyarapodása megkívánta, inkább új házat építettek az új nemzedék számára, de nem tértek át a 3–5 szobás villaházra.

A 19. századi házépítkezés legnagyobb horderejű változása nem a szobaszám és a háztáj bővülése volt, hanem a belső funkcióváltás. A múlt század második felében életmódformáló újítást vezettek be: a kemencéhez csatlakoztatott kéményt. Ezáltal a konyha füsttelenné, tehát lakhatóvá, a teteje lepadlásolhatóvá vált. E jelentős újítással egyidejűleg terjedt el – Ausztriából kelet felé – a vaslapos takaréktűzhely, a „sparherd”, amely a fűtést is, az ételkészítést is átalakította. Ezen a tűzhelyen könnyebben és változatosabban lehetett húsokat, főzelékeket sütni-főzni mint a nyílt tűzön melegített fazékban vagy a zárt kemencében. A sparherdet vagy a konyhában, vagy az udvari szobában, a kemencéhez csatlakoztatva helyezték el.

A készülő étel melegével, szagával csalogató, füsttelen konyha egy csapásra a családi élet központi helyisége lett, s a korábban lakott utcai szoba – mivelhogy a kemencét is többnyire hetente csak egyszer, kenyérsütés alkalmával fűtötték be – kihűlt és kihalt, reprezentációs „tiszta szobává” lépett elő. Itt a család jobbadán csak jeles ünnepeken, vendégek, látogatók fogadásakor tartózkodott. A tiszta szoba sajátos módon egyesítette az egykori lakószoba kettős funkcióját: a hálószobáét és a nappaliét. Jobboldalt a funkciótlanná vált kemence, vele szemben a bevetett, ágyneművel, díszpárnákkal felmagasított „nyoszolya”, amelyben senki sem hált, legfeljebb a gyermekágyas asszony, néhány hétig. Az utcára néző ablaktól balra húzódott a sarokpad, előtte súlyos asztal, fölötte a falon szentképek, kegytárgyak, mellettük mintás dísztányérok, mázas kancsók, egyre több helyen: tükör. Amint a kemencesarok a köznapi élet színtere volt, az átellenes sarok viszont szakrális funkciót töltött be. A szoba bal oldalán az egykori tulipános láda helyét többfiókos sublód foglalta el az ágy- és fehérneművel, ruhákkal. A századelőn ezt kiszorította vagy kiegészítette a kétajtós szekrény, a sifonér. Ekkortájt jött divatba – ez már a polgárosodás jele – a városból átvett függöny, a mennyezetről lelógó lámpa, a készen vett asztalosbútor. A bútorok, terítők, párnák minősége a birtokos státuszát volt hivatva minél imponálóbban kifejezni.

A tiszta szobával szemben a konyha – illetve a belső szoba – télen-nyáron életteli és mozgalmas volt: főként az öregek, asszonyok, gyerekek nappalija, hálószobája. A férfiak nyáron a szabadban vagy az istállóban aludtak, télen azonban a család apraja-nagyja bezsúfolódott – nem ritkán csibékkel, kutyával együtt – a konyhába, amely most már polifunkcionális helyiség lett: társalgó, fogadó, háló és ebédlő.

Az étkezési szokások ugyancsak rétegenként és tájanként sokszorosan variálódtak. Azt gondolhatnék, hogy a fő élelmezési cikk, a kenyér nagyjából hasonló anyagú és minőségű volt országszerte. A valóságban az anyaga is, az elkészítése és a formája is a táj és a réteg egyik legsajátosabb jellemzője. A búzatermő Alföld és a Bánság népe, nemzeti különbség nélkül, meg a Dunántúl és a városok magyarsága tiszta fehér vagy rozzsal kevert búzakenyeret fogyasztott. Falun a háziasszony maga készítette – utóbb egyre inkább csak dagasztotta, s a helyi pék sütötte – a kerékformájú, barnahéjú kenyeret, rendszerint csütörtökön. A nyugati részek s a Felvidék német lakosai inkább a rozskenyeret kedvelték; a hegyvidéki szlovákok lepénykenyeret ettek, a szegényebbje továbbra is a zabkására szorult rá. A románok pedig kukoricalisztből készült máléval és pépes puliszkával helyettesítették a kenyeret. A 19. század folyamán vált elsőrendű népélelmezési cikké a burgonya; elkészítése ugyancsak tájanként változott, amint tájételként váltak ismertté az alföldi szalonnás tarhonya, a felvidéki sajtos-túrós sztrapacska, a borsos, paprikás, paradicsomos ételek a délvidéki szerbek és magyarok körében, s az Ausztriából a Dunántúlra hozott és a század utolsó negyedében gyorsan elterjedt, rántással készített főzelékek, levesek, a dióval, mákkal, túróval ízesített főtt és sült tészták, lepények, rétesek.

A század első felében a falvak és puszták többségében a birka volt a fő húsétel, jóval megelőzte az inkább a téli hónapokban fogyasztott disznóhúst. A marhahús a gazdagabb vidékeken is ritkaságszámba ment, a baromfi pedig a vasárnapi ebédeket tette emlékezetessé. A forradalom utáni korforduló valóságos gazdaságtörténete sűrűsödött össze a birkahúsról a disznóhúsra való átváltásban. E váltás mögött világgazdasági szinten a pamut diadalmas előretörése, az európai gyapjútermelés visszaesése állt, hazai alapját a legelők nagy részének felosztása és feltörése, s a kisparcella ökonómiája alkotta: a közbirtokosságok jórészt megszűnvén, a kisparcella juhtenyésztésre alkalmatlanná, de sertéshízlalásra kiválóan alkalmassá vált. A sertést, a birkával ellentétben, nem annyira a húsáért, mint inkább a zsírjáért és a tartósítható hentesáruért: szalonnáért, kolbászért kedvelték. Kellett is télre a jó, zsíros fűtőanyag, a füstölt hús és az új vágásig kitartó szalonna, a gondosan őrzött sonka, amelyet a reggeli bemelegítéshez és a déli üres levesbe főzve, babba, káposztába aprítva lehetett hasznosítani. A század végén csak a legszegényebbek nem hizlaltak disznót. Egy-két malacot a cseléd és a napszámos is nevelt, a disznóólak benyomultak a kisvárosokba s az elővárosokba is. A disznó levágása, karácsonytájt, meghatározott szertartással folyt le, valóságos ünnep volt: zsírral-borral öntözött, hurkával-kolbásszal megtömött víg halotti tor. A disznóölés és a disznótor a lakodalommal és a keresztelővel vetekedő nemzeti szokássá vált.

A táplálkozás mennyisége és minősége kiválólag rétegspecifikus volt. A hústalan és szesztelen reggeli – hagyma kenyérrel, olykor túró – az agrárproletár kiváltsága; kisparaszt aligha indult munkába szalonna, kolbászféle és egy pohár ital nélkül. Gyerek, asszony rendszerint levest kanalazott, vagy egy bögre tejet ivott. Az ebéd, amelyet munkaidőben az asszony vitt ki a földekre, a munkásnak egytálétel volt, mégpedig – aratás kivételével – hetente egyszeri-kétszeri hússal; az északi és keleti Felvidéken még ennyi sem jutott. A kisparaszt két fogást ebédelt, legalább másnaponként hússal, a gazdagparaszt viszont többnyire otthon fogyasztotta ebédjét, háromfogásost, többnyire hússal, borral. A parasztcsalád módját és rangját legpontosabban a jeles ünnepeken lehetett lemérni, főképpen a lakodalom tartama, bősége, fénye, a közszemlére kitett hozomány és a nászajándékok gazdagsága számított értékmérő státusszimbólumnak.

Ilyen többnapos vigasságok alkalmával a fél falu ünneplőbe, népviseletbe öltözött. A jobbágyfelszabadítás és konjunkturális emelkedés a paraszti viseletben is nevezetes változásokat indított el. Az első nemzedék még a jobbágykori öltözetet korszerűsítette, csinosította: a gyolcsból varrt ing ujja, a gatya szára, a hosszú szoknya kibővült, sokszorosan ráncolva hullámzott, s a feszes posztónadrágra is dísz került. Ez a jobbágyi eredetű viselet legtovább az északi és a keleti végeken, a szlovákoknál, a kárpát-ukránoknál és a románoknál maradt fenn, a magyar parasztok hamarosan levetették. Legelőbb is széltében elterjedt a díszes cifraszűr, majd a jobbágyi bocskort a rangemelkedés látható jeleként – meg a tengernyi sár okán – lassacskán az úri módi csizma váltotta fel. A nők főkötői, ingei, ujjasai, szoknyái is finomodtak, különösen az ünneplő színesedett és virágzott ki. Ezek a folyamatok korábbra, a reformkorra nyúlnak vissza. Az áttörést alkalmasint a cifraszűr hozta, amely szakított a régi, durva és nehézkes jobbágyi szűrrel, de nem a nemesi zsinóros-paszományos díszítést vette át, hanem a népi folklór virágos mintáinak motívumaival hímezték ki. Díszesebbé váltak a bútorok, a ládák, a használati tárgyak; jelentkezett tehát már a paraszti ízlés, de ekkor még a geometrikus és a virágos ornamentikát egy kései, népies klasszicizmus ötvözte harmonikussá.

A díszes népviselet és – szélesebb értelemben – a használati tárgyakban, edényeken, bútorokon, faragványokon, hímzéseken kifejezett népművészet az 1860-es évektől az 1890-es évekig élte virágkorát. Erőteljes, élénk színek, túlnyomóan virágos minták és a minták zsúfolása, aprózása, a mozgalmasság és a dekoratív tetszetősség jellemezte ezt a népművészetet. Hasonló jelenséggel találkozunk az ellenzéki hangú betyárköltészetben és egy-két évtizedes késéssel a népi dallamkincs átalakulásában is, amelyben Bartók a magyar falu „zenei forradalmát” látta. Ha a jobbágykor végső szakaszának folklórja jobbadán klasszicizáló hatásokat mutat, akkor a felszabadult első nemzedék művészi önkifejezése inkább a kései romantika jegyeit viseli: optimizmus, frisseség, jókedv, olykor szertelen dekorativitás, s egyúttal a paraszti jelleg hangsúlyos kidomborítása jellemzi. Hogy miért ebben az időszakban és miért a „parasztosság” felfokozásával teljesedett ki a népviselet és a népművészet, arra nézve már az időhatárok és a történelmi körülmények bizonyos eligazítást adnak.

A népművészet felvirágzása időben csaknem egybeesik a paraszti honfoglalással, a nagy európai konjunktúrától ösztönzött extenzív terjeszkedéssel és öntudatosodással. A szabad parasztság – az öltözet néhány darabja kivételével – nem akarta átvenni a nemesség ízlését; s éppen a díszítő művészetekben és a zenében nem is nagyon lett volna mit, a paraszti ízléskultúrához adaptálhatót, átvennie. Talán Jókai lehetett volna a két kultúra találkozási pontja, ha a falusi népnek érkezése és képessége lett volna az olvasásra. Télvíz idején ugyan maradt rá idő, s a faluban mindig akadt néhány betűkedvelő ember, de az ő olvasmányuk is jobbadán a népies kalendárium és az olcsó ponyva volt, amelyben a romantikus, hazafias történelmi füzeteket fokozatosan a rémregényes történetek szorították ki. Aztán a század végétől a sajtó is eljutott a faluba, nemcsak a gazdákhoz, hanem – a krajcáros néplapok, a szocialista sajtó – a földmunkáskörökbe is. A két kultúra felszíni érintkezési pontjává a népies műdal, a népköltészet és a tánc lett.

Ha a nemesitől egy rendszer, a polgári ízléskultúrától egy világ választotta el a parasztságot. A jobbágykorból hagyományozott kultúrában nem fejlődhetett ki az a képesség, hogy a korabeli polgári művészi formákat és értékeket magába olvaszthassa. A hazai művelt polgárság ízléskultúrája pedig túlságosan is a nyugati iskolákban, a bécsi klasszikusokon, Brahmson és Wagneren, a historizáló eklektikán nevelkedett, semhogy a népi kultúrához vezető átmeneteket önmaga teremtő erejével kimunkálhatta volna.

Ez a kérdés egyik, társadalmi-tudati oldala. A másik az, hogy a „külterjesen polgárosodó” birtokos parasztság munkaereje éppen az úrbéri szolgáltatások megszűnte és az intenzív gazdálkodásra való átmenet közötti 3–4 évtizedben nem volt kihasználva. Az ősztől tavaszig terjedő pihenőt – amint láttuk – az asszonyok fonással-szövéssel, hímzéssel; a férfiak ügyesebbje faragással, díszítéssel töltötte. A motívumok, az újítások egy-egy neves fazekas- és asztalosmestertől, „népművésztől”, néhány alföldi, matyó vagy székelyföldi központból indultak és terjedtek el. A hosszú téli hónapokban volt idő kitanulni, variálni a friss motívumokat az ünnepi viseleten, főként a reprezentációs tárgyakon, ajándékokon. A múlt század második felében elsődlegesen a reprezentációs szféra sűrítette a romantikus ihletésű népi ornamentika tipikus vonásait. A mindennapi élet használati tárgyai egyszerűbbek voltak, vagy egészen más irányba fejlődtek.

A kiegyezés utáni években ugyanis a polgárosodó parasztok fokozatosan levetették a jobbágyviseletet, és a reformkori magyaros nemesi öltözet egyszerűsített változatával cserélték fel. Az első tüntető váltás a keményszárú fekete csizma felhúzása volt, ehhez feszes, zsinóros nadrág illett, amelynek elterjedt formája volt a talpalló, ezt ugyancsak zsinóros mellény, a gombtalan lajbi és a kabát egészítette ki. A parasztnők köznapi viselete nem ennyire követte a ténsasszonyokét. Jellegzetes darabja a fejkendő, az ingváll, a néhány darabtól – rang és mód szerint – néhány tucatig felszaporodó mintás vagy fehér ing, az ujjas, és a növekvő számú alsószoknyára húzott színes felsőszoknya, amelyet a ház körüli munkálkodásban a kötény védett. A szoknya anyaga egyre inkább nyomott karton volt, színes mintás, s a hagyományos kék mellett kedveltté váltak az élénk, erős színek. A státuszt itt a felső, illetve az alsószoknyák száma jelképezte két-három darabtól egy-két tucatig.

A falu-város interakciók sűrűsödésével együtt a polgári viselet néhány jellegzetes darabja is beszűrődött a paraszti ruhatárba: a fekete zakó, a puhagalléros fehér ing, a puha kalap, nőknél a csizmát pótló magas szárú cipő, köznapon a fiatalabbaknál már a félcipő. A nemesi és a polgári viseletadaptáció azonban sohasem vált teljessé. A paraszt sohasem vette fel a nemesi díszmagyar jellegzetes darabjait, a tollas kalpagot, a prémes-paszományos mentét, és a világért sem viselt volna keményítettt ingmellet, gallért, nyakkendőt, széles úri pantallót és félcipőt, akkor sem, amikor a jobbágykori viseletből már teljesen kivetkőzött.

A polgárosodás és az egyszerűsödés a belterjes vidékek ünnepi népviseletében is megmutatkozott. A színek tompulását, a fehér hódítását, az ornamentika elhalványulását a néprajzosok nagy része a kifáradás, a kiábrándulás jelének, a paraszti népművészet – az egész életforma válságát tükröző – hanyatlásának fogja fel. Ami azonban a folklorista szemszögéből dekadenciának tűnik, abban a történész új fejlődési szakaszt fedezhet fel: a harsány, zsúfolt díszítésű népművészet hanyatlása időben és nagyjából tájegységenként is egybeesik a belterjes paraszti gazdálkodás kialakulásával és övezeteivel. A hanyatlás mögött tehát nem az öntudatosodás gyengülése, hanem a munkaigényesebb és fejlettebb tőkés gazdálkodás, az intenzíven kihasznált családi munkaerő, a valóban látástól vakulásig végzett munka rejlett, amely igaz, az ízlést is formálta, de mindenekelőtt fölös időt és energiát nem hagyott háziiparra, fonásra-szövésre, hímzésre, faragásra: a sajátos népi művészet fejlesztésére. Ezt a tendenciát igazolja, hogy a fejlődésben megrekedt vidékeken, Erdélyben, a Tiszántúlon, a századforduló után teljesedik ki a túlstilizált-túlzsúfolt népművészet, mint a tarka szűcsselymes matyó hímzés. Ha valamit, hát inkább ezt a túlstilizálást tekinthetjük a dekadencia jelének, nem a polgárosodás gazdasági, társadalmi és ízlésbeli fejlődését jelző egyszerűsödést. A díszítő és stilizáló hajlandóságot az is erősítette, hogy a reprezentatív viseleti és használati tárgyak készítése egyre inkább szakmává, vagyis a népművészet háziiparrá vált, egy-egy jellegzetes mezővárosi, falusi műhelyhez kapcsolódott. A hímzést, varrást varróasszonyok, a fazekasságot kerámiai műhelyek vették át.

Mindazonáltal tény, hogy a semleges köznapi és tudatosan rétegspecifikus ünnepi öltözet – eltekintve a nemesség roppant ritkán, csak hivatalos aktusok alkalmával felvett díszmagyarjától – egyetlen más osztálynál, rétegnél sem vált el ilyen élesen, éspedig nem funkcionálisan, hanem a belső hasadást kifejezve, mint a parasztságnál. Előtűnt már a lakásban, a bútorzatban, az étkezési szokásokban is, legvilágosabban azonban az öltözködésben nyilvánult meg a paraszti polgárosodás megrekedése, torzulása: a jobbágyi múlt tudatos elutasítása és egy új, birtokos öntudat éledezése, a polgárosodás tendenciája, amely azonban az ország nagy részén megrekedt az önellátó-kistermelő vagy a „külterjes” polgár-paraszti szinten, s csak néhány fejlett vidéken jutott el a „belterjes” parasztpolgár típusához.

Mert hát mit jelzett, mit jelképezett a paraszti életmód, különösen a viselet kettőssége? Nyilvánvalóan a paraszti polgárosodás kettősségét, az úrihoz is, a polgárihoz is közelítő, de azokkal sohasem találkozó paraszti közösségi hagyomány őrzését, társadalomtörténeti fogalmazásunkban: az objektív státusz és a relatív pozíció meg nem felélését. Mert hiszen a parasztság osztályhelyzete a jobbágyfelszabadítással, majd az önálló birtokosi lét alapjainak és kereteinek kiépítésével jelentősen emelkedett, szorosan gazdasági ismérvek szerint felül az úri kisbirtokosi, illetve középpolgári, középen a tőkés kistermelői-kispolgári szintre. Pozicionálisan azonban a paraszt nem jutott be a „középosztályba”, zömében még a kispolgári középrétegek sorába sem. Relatív pozíciója a magyar struktúrában a jobbágyfelszabadítással nem változott meg, továbbra is főurak, nemesek, polgárok, katonák alatt maradt, és a nagy átrétegződés során is fölébe iktatódtak a polgári struktúraelemek, továbbra is az „úri középosztály” alattvalója, a polgárságtól lenézett, még az együttérző értelmiségtől is szociálisan távol álló világ: vidék maradt, paraszt, ahogyan a szót és a képet a feudális századok hagyományozták.

A státusz és a pozíció meg nem feleléséből fakadó feszültségek oldásának, levezetésének persze kialakultak a társadalmi konvencióvá vált fogalmi és jelképes kifejezései. Amint a polgári középosztály pozicionális kisebbértékűségét úr voltának elismerése és az „úri középosztály” szimbólumainak átvétele ellensúlyozta, úgy az emelkedő parasztság státusza és pozíciója közti különbséget a „gazda” fogalom és rang volt hivatva áthidalni, kiváltképpen, ha az úr szó kissé leereszkedő alakját fűzték hozzá: a módos parasztot „gazduramnak” titulálták. A gazda a maga ura volt, többnyire néhány cselédé is, a szó és a mögöttes léthelyzet tehát közel állt az úri birtokoséhoz. A gazda elnevezés a földbirtokosok valaminő közösségét tételezte fel, annál is inkább, mert a századvégen agrárius nagybirtokosok és hétszilvafás dzsentri tisztviselők is szívesen mondták magukat gazdának. A fogalom fokozatai: nagygazda. gazda, kisgazda még az osztály- és vagyonkülönbségeket is érzékeltették. A gazda és a kisgazda nevet főleg a polgárosodottabb vidékek módosabb parasztsága vette fel, először a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén.

Az öntudatosodó kisparasztság is megkísérelte, nemcsak az életmód egyes elemeivel, hanem névváltoztatással is kompenzálni pozicionális kisebbrendűségét: a jobbágyi zöngéjű paraszt helyett a század végétől a „földmívelőt” kezdték használni. E semleges foglalkozásmegjelölés, amelybe a párholdas törpebirtokos is belefért, mindenesetre sejttette az önerővel végzett kétkezi munkát. Ez az elnevezés főként a Viharsarokban, a Tiszántúlon terjedt el és rávilágított, hogy a gazda–kisgazda–földmívelő rangsor nemcsak a birtokos rétegek közti, hanem a regionális különbségeket, a paraszti fejlődés két eltérő tendenciáját is kifejezi. Erre vall, hogy az alföldi, a tiszántúli szervezkedés Várkonyitól Áchimig magát hol földmívelő mozgalomnak, hol parasztpártnak nevezte; Nagyatádi Szabó Dunántúlon született pártját viszont gazdapártra – utóbb kisgazdapártra – keresztelték.

A struktúra pozicionális viszonyai egy fél évszázad alatt lassan, nehézkesen, átmeneti és áthidaló formákat keresve változtak, de lényegesen nem változtak meg. A hatlovas, címeres hintó urát áthidalhatatlanabb szakadék választotta el a címeres-hatökrös gazdától, mint ezt az egytehenes-egysüldős szegényparaszttól. Éppen a hintó és a címer minden mást elhalványító presztízse, a nagybirtok roppant nyomása tartotta valamelyest össze az antifeudális érdekközösség és hagyomány szálaival az osztályszempontból felbomlott parasztságot.

Ebben az összefüggésben történetileg jobban értelmezhető, hogy a paraszti életmódban – különösen az öltözködésben – megnyilvánuló kettősség voltaképpen a paraszti polgárosodás súlyos ellentmondásának jele. Az egyik kép: a fényes csizmás, szűk nadrágos, fekete kabátos, fehér inges paraszt, aki a kamera előtt a fejére városi kalapot, a karjára esernyőt vesz, a polgárosodó gazdát örökítette meg. A másik képen vigadozó cifrainges legény, bokrétás kerek kalappal, oldalán a színes, dúsan díszített népviseletbe öltözött lánnyal viszont a közösségi hagyományt, a „parasztosságot” örökítette meg a falu ünnepnapjain. A nemesiből és polgáriból sajátosan összeválogatott köznapi viselet nyilvánvalóan az objektív helyzetnek megfelelő rangemelkedés hangsúlyozására szolgált. A népviselet és általában a reprezentációs szféra jellegzetes „parasztossága” viszont a teljesen még fel nem bomlott közösség összetartozását, jórészt a kisparasztság ünnepi egyenrangúságának jó érzését fejezte ki. A hagyományőrzés felszíne alatt ennél többet is. A századforduló után a népművészet elhalványulása is, dekadens utóvirágzása is a parasztságból felfelé vezető utak zártságát, az egész életforma válságát jelezte, s talán a kiúttalanság és a pozicionális kisebbrendűség okozta traumák sajátos feloldásának foghatjuk fel.

Mert a paraszti feláramlásnak mind az úri birtokosság, mind a tőkés polgárság felé vivő csatornáit súlyos zsilipek torlaszolták el, a tisztviselő és értelmiségi rétegbe való emelkedés útja pedig ritkán, akkor is a teljes átlényegülés, a paraszti közösséghez való kötődés elvágása árán nyílott meg. Amint a nagybirtok elzárta a paraszti terjeszkedés lehetőségét, az úri társadalom visszafojtotta és torzította a paraszti polgárosodást. A parasztságot a kiúttalan megrekedésből, a többséget a szorító szegénységből csak a nagybirtokrendszert széttörő, a nagybirtokos-dzsentri uralmat megdöntő demokratikus forradalom mozdíthatta ki.

Lábjegyzet

  1. E végösszeg és a fentebb megadott 1 622 857 fő közti különbség abból adódik, az az 1910. évi népszámlálás a birtokosok közé számította – a földterület megjelölése nélkül – a részes művelőket és az önálló kertészeket is.

Irodalom

A társadalomtörténet legjobban kimunkált területe – hála a magas színvonalú agrártörténet-írásnak és néprajznak – a parasztság társadalomrajza.

A birtokviszonyok és az agrárnépesedés összefüggéseit Móricz Miklós vizsgálta: Nagybirtok, népszaporodás, népsűrűség (Magyar Statisztikai Szemle, 1936) című tanulmányában. A paraszti népesség területi elhelyezkedésére lásd Kiss Albert, Az agrárnépességi viszonyok területi alakulása Magyarországon 1880–1960 (Demográfia, 1961. 1). Az egykorú irodalomból ehelyütt az alábbiakra hívjuk fel az olvasó figyelmét: Ecseri Lajos, Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság (Budapest, 1898); Szeberényi Lajos Zsigmond, A parasztok helyzete Magyarországon. Szociális tanulmány különös tekintettel az alföldi munkásmozgalomra és kivándorlásra (Budapest, 1907); Szeberényi Lajos Zsigmond, A parasztkérdés külföldön és hazánkban (Békéscsaba, 1908); Dániel Arnold, Föld és társadalom (Budapest, 1911); Farkas Geiza, A kisgazda (Budapest, 1912); Braun Róbert, A falu lélektana (Budapest, 1913).

A néprajzi irodalomnak csupán néhány jelentős eredményére utalunk, mindenekelőtt: A magyarság néprajza. I–IV. (Budapest, 1933–1937) című összefoglalást említjük. E vállalkozás alkotóinak további munkásságából Bátky Zsigmond, Das ungarische Bauernhaus (In: Ungarische Jahrbücher. XVIII. BerlinLeipzig, 1938); Györffy István, Nagykunsági krónika (Karcag, 1922. Új kiadás Budapest, 1955); Györffy István, Magyar nép – magyar föld (Budapest, 1942); Magyar falu – magyar ház (Budapest, 1943); Vajkai Aurél, A magyar népi építkezés és lakáskultúra kutatása (Budapest, 1948) című munkákat tekintettük át.

A két világháború közötti időszak szociográfiai irodalmából Ecseri Lajos, A magyar földmíves nép munkája (Szentes, 1930) és Szeberényi Lajos Zsigmond, A parasztság története (Budapest, 1937) című könyvei mellett elsőrendű fontosságúak a főként az 1930-as állapotokat rögzítő, de a világháborút megelőző időszak viszonyira is vonatkoztatható népi falukutató irodalom alkotásai: Illyés Gyula, Puszták népe (Budapest, 1936); Erdei Ferenc, Futóhomok (Budapest, 1937), Parasztok (Budapest, 1938), Magyar falu (Budapest, 1940), A magyar tanya (Budapest, év nélkül), A magyar paraszttársadalom (Budapest, év nélkül) és A magyar parasztság kialakulása, (Sorsunk, 1943); Kovács Imre, A néma forradalom (Budapest, 1937); Féja Géza, Viharsarok, Az Alsó-Tisza-vidék földje és népe (Budapest, 1937); Darvas József, A legnagyobb magyar falu (Budapest, 1937) és Egy parasztcsalád története (Budapest, 1939); Szabó Zoltán, A tardi helyzet (Budapest, 1936) és a Cifra nyomorúság (Budapest, 1938); Veres Péter, Falusi krónika (Budapest, 1941) és Az Alföld parasztsága (Budapest, 1942). Végül itt említjük meg Szabó István, A magyar parasztság története (Budapest, 1940) című összefoglalását.

A felszabadulás utáni irodalomból mindenekelőtt az agrártörténeti elemzések társadalomtörténeti megállapításaira hívjuk fel a figyelmet: Mérei Gyula, Adalékok a magyar mezőgazdaság kapitalista fejlődésének történetéhez. Feudális maradványok a munkaszervezetben 1850–1945 (Századok, 1950, 1–4); Sándor Pál, A századforduló agrárstruktúrájának vizsgálatához (Agrártörténeti Szemle, 1965. 2–3); Király István, A parasztság felbomlásának néhány kérdése a XX. század elején (Századok, 1952. 2); Szuhay Miklós, A parasztság felbomlásának egyes kérdései Magyarországon az első világháború előtt (In: Tanulmányok a kapitalizmus történetéhez Magyarországon, 1867–1918. Szerkesztette Pach Zsigmond PálSándor Pál. Budapest, 1956); Kolossa Tibor, Adatok az agrárnépesség összetételéhez az Osztrák–Magyar Monarchiában 1900 körül (Agrártörténeti Szemle, 1962. 1–2).

A parasztság gazdasági-társadalmi helyzetének felmérésére sokoldalú, alapvető munka A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. című, többször idézett tanulmánygyűjtemény; informatív Szakál Pál, A dolgozó parasztság anyagi helyzete Magyarországon az első világháború idején (Közgazdasági Szemle, 1959. 3) című tanulmánya. A parasztság életmódjának bemutatásához az idézett szociográfiai írásokon kívül Vörös Antal, A paraszti termelő munka és életforma jellegének változásai a Dunántúlon 1850–1914 (Történelmi Szemle, 1966. 2); Gyimesi Sándor, A kapitalizmus és a parasztgazdaság. A parasztságot érintő társadalmi-gazdasági folyamatok egyes kérdései újabb történeti irodalmunkban (Ethnographia, 1968. 2); Balogh István, A cívisek világa (Budapest, 1973); Bíró Friderika, A polgári-paraszti lakáskultúra problémáinak megközelítése egy őrségi faluban 1850–1918 (Néprajzi Értesítő, 1971); az életmódnak a népművészet oldaláról való megvilágítására Szabolcsi Bence, Népzene és történelem (Budapest, 1954); Fél EditHofer Tamás&mash;K. Csilléry Klára, A magyar népművészet (Budapest, 1969); Hofer TamásFél Edit, Magyar népművészet (Budapest, 1975); Csilléry Klára, A magyar nép bútorai (Budapest, 1971); Hofer Tamás, Három szakasz a magyar népi kultúra XIX–XX. századi történetében (Ethnographia, 1975. 2–3); továbbá a Magyar Néprajzi Társaság 1976. évi vándorgyűléseinek kiadott előadásai közül Vörös Károly, A parasztság változása a XIX. században. (Problémák és kérdőjelek); Csilléry Klára, A népművészet változása a XIX. században és a XX. század elején; Vargyas Lajos, A népzene új stílusának kialakulása; Voigt Vilmos, A népköltészet változása a XIX. században; Hofer Tamás, Az értelmezés néhány lehetősége a XIX. századi stílusváltozásokkal kapcsolatban (In: A népművészet tegnap és ma. Budapest, 1976) című tanulmányokat használtuk fel.


A társadalmi struktúra
Kispolgárok Tartalomjegyzék A mezőgazdasági munkásság