A bujdosók első támadása 1672-ben

A Múltunk wikiből
1672
augusztus vége A Partiumban táborozó magyarországi bujdosók csapata betör a királyságba. Megszállja Kálló várát, elfoglalja Ónodot, Tokajt és Szendrőt.
szeptember 14. A bujdosok győzelme Enyickénél.
szeptember 16. Teleki Mihály kővári kapitány hadjáratra indul a bujdosókkal I. Lipót ellen.
október 2. A bujdosók elfoglalják Eperjest. (Később egész Sáros és Szepes vármegyét.)
október 10. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Felháborodását fejezi ki Teleki Mihály tudtukon kívül indított hadjárata miatt.)
október 20. Fölkelt szlovák parasztok elfoglalják Árva várát. (November 24-én a császáriak visszafoglalják a várat; a felkelés vezetőit kivégzik.)
október 26. A bujdosók veresége Györkénél.
december A bujdosók követet küldenek a Portára. (1673 januárjában a nagyvezírtől ígéretet kapnak mozgalmuk megsegítésére.)

Ilyen előzmények után bontakozott ki a bujdosók 1672. augusztus végi támadása, amelynek eredményei kezdetben nem is cáfoltak rá az előzetes várakozásokra. Mert alighogy a bujdosók csapata az erdélyi határszélekről kiindult, hatalmas területen_ mozdult meg a támadási irányba eső magyarországi társadalom. Szinte a természet elemi erőihez, a mindent elborító áradat előretöréséhez lehet hasonlítani a bujdosó támadás kezdeti átütő sikerét. A kettős adóteher alatt nyögő és az ellenreformáció által agyongyötört kelet-magyarországi jobbágyság csakúgy, mint a vármegyék nemessége a felszabadulás örömével fogadta, és részben támogatásával, részben csatlakozásával erősítette a támadókat. A gyors siker legfőbb alapja azonban mégis az volt, hogy a hódoltsági peremvidékek senki földjén élő-élősködő kóbor katonaelem – az egyik korabeli tudósítás szavával szólva, „a sok szabad legény és a java a katonáknak” – tömegesen özönlött a felkelők táborába.[jegyzet 1] A kezdetben viszonylag kis létszámú csapat így duzzadt fel napok/alatt több ezres sereggé, s a felkelés sikereinek csúcspontján elérte a 15–20 ezer főt. Érthető, hogy ilyen körülmények között Spankau felső-magyarországi főkapitány, aki néhány századnyi német katonaságával a Tiszántúlon őrizte az erdélyi határszéleket, a számára ellenséges környezetben meg sem kockáztatta a harc felvételét, hanem a Tiszán átkelve, Kassa felé hátrált. Üldözésére indulva, a bujdosók Szuhay Mátyás és Szepesi Pál vezette főerői Polgárnál már szeptember 8-án „általugrattak” a Tiszán, s a környező várakat, Ónodot, Diósgyőrt, Putnokot, Szendrőt és Tokajt megszállva, Szerencsnél ütöttek tábort. 1672. szeptember 14-én a Kassa melletti Enyickénél „sok és nevezetes német officérek elesésével”, miközben maga Spankau is megsebesült, nyílt ütközetben is győzelmet arattak a Habsburg-katonaságon.[jegyzet 2]

Az első sikerek után a bujdosóvezérek kiáltványai járták be az országot, szólították fel csatlakozásra a vármegyéket, hirdettek 5–6 évi adómentességet a hozzájuk csatlakozó jobbágyoknak. Pátenseikben cáfolták azt az ellenséges hírverést, mintha ők pusztán magánsérelmeiket akarnák megbosszulni, vagy a katolikus vallás kiirtására törnének; propagandájukban mindenütt harcuk németellenes nemzeti célját és jellegét hangoztatták. Programjukban a „testi és lelki szabadság” egymástól elválaszthatatlan emlegetése s ezen belül a repartitio és az accisa eltörlésének követelése félreérthetetlenül antiabszolutista kicsengést kapott, de e szabadságfogalom értelmezése – így például az 1672. augusztus 20-án kötött konfederációjuknak a „régi és teljes szabadság” visszaállítására irányuló igénye – elárulja, hogy a változott történelmi körülmények között is a Wesselényi vezette rendi szervezkedés „nemesi köztársasági” szabadságeszményét vallották.[1] S természetesen ez a Wesselényi-szövetkezés programjára visszautaló törekvés jellemezte külpolitikai orientációjukat is: ha az adott történeti helyzetben nem tartották is időszerűnek a töröknek való behódolás hangoztatását, „törökösségük” töretlen folytonosságát már vállalkozásuk külső formáival is kifejezésre juttatták. Sőt, a török jobbára fiktív katonai segélynyújtásának tüntető felmutatása olykor a kiáltványok érvanyagánál is hatásosabb propagandaeszköznek bizonyult a kezükben, mert a vállalkozás jogosságán túl annak súlyát és erejét is demonstrálta a vonakodók szemében. Ezért mondhatjuk, hogy a pátensek érvelését, ahol azok elhallgattak, továbbszőtte, -folytatta a török kapcsolatokkal űzött hírverési taktika: így például azok a kompannak nevezett kollégista diákok, akik – mint azt egy korabeli tudósításban olvashatjuk – „janicsár formán” hosszú köntöst öltöttek magukra, s szekereken vontatva „rémítették a községet”.[jegyzet 3]

A bujdosók főerőinek sikere és propagandájuk hatékonysága nyomán az első kuruc támadás 1672 októberében érte el legnagyobb kiterjedését. Eperjes, Kisszeben, Bártfa, Késmárk és a szepességi városok sorra meghódoltak. Zászlóstól csatlakozott hozzájuk Abaúj, Torna, Zemplén és Sáros vármegyék nemessége is. A támadást egy Thököly-jobbágy, Pika Gáspár merész vállalkozása tetőzte be, aki október folyamán egy kis felkelő csapat élén a környék parasztságát is fellázítva, a Thökölyek árvai várát vette ostrom alá.

Kevesebb sikerrel járt a bujdosók másik hadoszlopának támadása, amelyet még szeptember közepén Kővár vidékéről Szatmár és a beregi részek felé Teleki Mihály indított. Mert hiába várták-sürgették Teleki kijövetelét a bujdosóvezérek, s hiába szánták neki a fővezérletet is, alighogy a kővári kapitány otthonából kiindult, 1672. szeptember 20-án máris vereséget szenvedett a szatmári Habsburg-helyőrségtől. Ezzel a dicstelen szerepléssel Teleki számára az 1672. évi hadjárat véget is ért, míg fő nélkül maradt tábora kisebb csapatokra felbomolva, az ung–beregi részeken folytatta portyázó tevékenységét. Alvezérei közül alighanem Keczer Menyhért mondta ki eljárása felett a legkeményebb ítéletet, amikor a vereséget követő haditanácson kijelentette: „Ilyen fosos táborral nem járok, megyek a másikra: ott emberek vannak!”[jegyzet 4]

Csakhogy a „fő nélkül való létel”, a „fejetlen lábság” állapota – az a körülmény, hogy a bujdosó seregek élén nem állt kellő anyagi eszközökkel rendelkező és országos tekintélyű vezér – a főseregnél is egyre súlyosabban éreztette fékező hatását. Ennek a helyzetnek – a vezetés eszköztelenségének és erélytelenségének – egyaránt megvoltak a maga elkerülhetetlen politikai és katonai következményei.

Társadalmi-politikai szempontból a bujdosók 1672. évi támadása a társadalom legkülönbözőbb ellentéteit hozta a felszínre. Ezek sorában első helyen természetesen a jobbágy–földesúr ellentét állt. Már a felkelők támadásának távoli hírére is országszerte megszaporodtak a földesurakkal szembeni jobbágyengedetlenség tünetei; Zemplénben csakúgy, mint Nyitrában addig megszokott földesúri szolgáltatásokat, úrdolgát, dézsmát stb. tagadtak meg a parasztok.[2] Ahogy aztán a bujdosó csapatok a helyszínre értek, úgy csapott magasba az úrellenes gyűlölet lángja. Amikor a Kamarának szóló egyik 1672. őszi levelében Báthori Zsófia úgy jellemezte a „rebelliseket”, mint akiknek azokban a hetekben „se Isten, se császár, se kamara, se földesúr nem kellett”,[jegyzet 5] bizonyára a lényegre tapintott rá: a fennálló hatalom bárhonnan eredő megingását a jobbágyság tekintélyes része arra használta fel, hogy mindenféle terhesnek érzett felsőbbséget lerázzon magáról.

A társadalmi-politikai feszültségek másik nagy csoportja, amelynek iránya eltért a mozgalom élén álló kuruc nemesi vezető réteg szándékától, a vallási gyűlölködés elemi erejű fellángolása volt, ami sok helyen az alapvető osztályellentétekkel is összekapcsolódott. Gyakori eset volt, hogy az előnyomuló kuruc csapatok, ha egy-egy helységet elértek, elsőként a katolikus papot vagy a szerzetesi, leginkább a jezsuita rendházat keresték, s az elmúlt hónapok megaláztatásaiért a helyi lakosok tevékeny közreműködésével kíméletlen elégtételt vettek. Az 1672. évi felkelés helyi krónikáját, főként ahol korábban ellenreformációs erőszaktételekre került sor, a falvak és városok tucatjaiban papok elhurcolása, fogságba vetése, megkínzása, kiherélése, sőt néhány helyen meggyilkolása töltötte ki.[3]

A kuruc mozgalom 1672. évi kibontakozásában ily módon a rendi függetlenségi küzdelem, az antifeudális osztályharc és az európai történelemből jól ismert, Szent Bertalan-éjszakára emlékeztető katolikus–protestáns vallásháború elemei fonódtak egymással össze. A mozgalom élén álló nemesi rétegnek ebben a kaotikusan örvénylő kavargásban természetesen az volt a törekvése, hogy a felkelés rendi függetlenségi jellegének szerezzen érvényt. Ezt a célt azonban csak részben, bár igaz, a mozgalom központjaiban sikerült elérnie; a szélek felé távolodva, egyre kevésbé tudta érvényesíteni irányító befolyását.

A kuruc támadás vezető rétege leginkább a vadvizek módjára feltörő vallási gyűlölködéssel, a katolikusellenes indulatokkal és kilengésekkel szemben bizonyult tehetetlennek. A kuruc mozgalom 1672. évi nyitányának legmegindítóbb emberi. dokumentumai azok a szinte segélykiáltásszerűen feltörő híradások, amelyekben a bujdosó vezérek távollevő társaikat a felkelő táboron belüli állapotokról tudósították. „Fő nélkül vagyunk, az hadunk gyűl és rettenetes prédálást tészen a pápisták üldözésének színe alatt, ki is, úgy segéljen Isten, akaratunk ellen vagyon; egész vármegyéket feldúl és prédál, már öletni is kezdtük őket, de híjában, mert nincs olyan fő, az kit tisztelettel és félelemmel elismerjen … Sokszor hal meg a szívem, hogy ezeket csak így kell néznem” – írta például a bujdosó hadak nagyidai táborából Szepesi Pál Teleki Mihálynak.[jegyzet 6] Mint ahogy nem kevésbé megrendítő Kende Gábor néhány nappal később írt magánlevele sem, amelyben a fejetlenség állapotán úrrá lenni képtelen bujdosókapitányok lelki depresszióját ecsetelte: így Petrőczy Istvánét, aki az elszomorító jelenségek láttán „mint maga böcsületi szerető úr ember, csak néz, semmihez nem szól, hallgat, az mit vetnek néha neki, elveszi, ha nem, csak nézi”, vagy Szepesi Pálét, akit, mint írta, „az idegen is megszánna; az éjjeli, nappali sok gond … majd egészen megemészti már; csak maga sátorában lévén, enni is közinkben nem jün, csak sóhajtva nézi a dolgokat”.[jegyzet 7]

A kuruc táborban uralkodó anarchikus, „rendeletlen” állapotoknak persze elkerülhetetlen katonai következményei is voltak. Mert hiába biztatták a bujdosóvezéreket a nyugati vármegyék is, hogy mindnyájan „óhajtva várják” őket, s hiába gyűlt össze a felkelők zászlai alatt annyi „látott, tanult katona” és oly sok „szép ifjúság”, hogy a kortársak tanúsága szerint „magyar tábort ilyet [még] nem sok ember látott”,[jegyzet 8] ez a reguláris hadviselést nem ismerő, prédáláshoz szokott, fegyelmezhetetlen kuruc haderő nem tudott komoly harci próbát kiállni. Október 26-án a Kassa melletti Györkénél első ízben következett be az, ami azután oly sokszor ismétlődött a kuruc függetlenségi háborúk krónikájában: a felső-magyarországi Habsburg-helyőrségek segítségére a Vág völgyében és a Szepességen keresztül érkező, viszonylag kis létszámú, 2–3 ezer fős német sereg a hajdúvárosi csapatok átpártoltatásával legalább háromszoros túlerőben levő kuruc tábort vert széjjel. Ez a Habsburg-győzelem egyszeriben kiseperte a kurucságot Felső-Magyarországról; a bujdosó hadak „gyalázatos elfutással” csak a Tisza vonalán tudták a lábukat megvetni.[jegyzet 9]

Ha az 1672. évi első kuruc hadjárat mérlegét megvonjuk, ennek ellenére sem juthatunk negatív eredményre. S nemcsak azért nem, mert a felkelés abszolutizmus ellenes élét, függetlenségi irányát alapvetően jogosnak kell elismernünk, de azért sem, mert ez a küzdelem a további fejlemények szempontjából sem veszett kárba. Célját ugyan nem érte el, s eredményei is korlátozottak maradtak, de azért sem a célok, sem az eredmények nem mentek veszendőbe: az 1672. évi bujdosó hadjárat romjain is gyökeret eresztett a csaknem másfél évtizedig tartó első kuruc függetlenségi háború.

Lábjegyzetek

  1. Kalmanczai István levele Rottal Jánosnak, Kassa, 1672. szeptember 6. Országos Levéltár P 507 Nádasdy levéltár, fasc. 19. No 667. fol. 18.
  2. Szepesi Pál levele Teleki Mihálynak, 1672. szeptember 15. TML VI. 300–301.
  3. Kalmanczai István levele Rottal Jánosnak, 1672. szeptember 6. Országos Levéltár P 507 , Nádasdy levéltár, fasc. 19. No 667. fol. 18.
  4. Levél (név nélkül) Teleki Mihálynak, 1672. szeptember 21. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 1. doboz.
  5. Báthori Zsófia levele a Kamarának, 1672. november 12. Országos Levéltár Kamarai levéltár, E 254 Repraesentationes, informationes et instantiae, rksz. 3222.
  6. TML VI. 302–303
  7. Kende Gábor levele, 1672. szeptember 29. TML VI. 334–335.
  8. Uo; Wesselényi Pál tudósítása, 1672. október 18. TML VI. 355, 377
  9. Kende Gábor és Szepesi Pál levele Teleki Mihálynak, Böszörmény, 1672. október 27. TML VI. 382–384.

Irodalom

Az 1672. évi első kuruc támadás területi kiterjedése szinte napról napra követhető a Teleki Mihály levelezése, 1656–1679. VI. levelei alapján.

  1. A bujdosók 1672. augusztus 20-án Erdélyben kötött konföderációjának kiadott szövege: Történelmi Tár 1890. 16–48. Ez tesz említést a német adózástól elgyötört jobbágyoknak adandó 6 évi adómentességről is. Egyes korabeli tanúvallomások szerint viszont az előnyomuló bujdosók 5 évi adószabadságot ígértek.
  2. A kuruc támadás alatti jobbágyengedetlenségről a szerdahelyi prefektus már 1672. szeptember 7-én tudósította a Szepesi Kamarát: Országos Levéltár Kamarai levéltár, Repraesentationes, informationes et instantiae, rksz. 3221 (régi számozás). Ilyen jelzések egyébként nagy számban maradtak fenn ezekből a hónapokból: Országos Levéltár Kamarai levéltár, Litterae ad cameram exaratae és Repraesentationes, informationes et instantiae, passim.
  3. A katolikus papság elleni kilengéseket részletekbe menően ismerteti: Pauler Gyula, A bujdosók támadása 1672-ben (Századok, 1869).


Az abszolutizmus és a rendiség küzdelme a korai kuruc mozgalom időszakában (1671–1678)
A kuruc mozgalom előzményei Tartalomjegyzék A Habsburg-abszolutizmus reformirányzatának elsekélyesedése