A centralisták

A Múltunk wikiből
1844. július 4.
Szalay László átveszi a Pesti Hírlap szerkesztését.
1845. július 1.
Csengery Antal veszi át a Pesti Hírlap szerkesztését.
1846.
Megjelenik Szalay László Státusférfiak és szónokok könyve című műve.
1846. november 10. körül
Pesten terjedni kezd Eötvös József Reform című munkája.

Az 1843–1844. évi országgyűlés reformtörekvéseinek kudarcára és az abszolutizmus induló rohamára bekövetkezett ellenállás azonban nemcsak a megyei rendszer jelentőségét és erejét, hanem annak gyengeségét is bemutatta. Elsősorban éppen a vezető birtokos nemesség az abszolutizmus szempontjából már értékelt bizonytalankodását, és a kisnemesi tömegek önmagukat a korteskedés eszközévé züllesztő közönyét – olyan mozzanatokat, melyek végül a megyei politikát és állásfoglalásait kormány és ellenzék szempontjából egyaránt bizonytalanná tették. Ez a helyzet az abszolutizmussal szemben álló társadalmi erőkben egy, immár a reformellenzék részéről eddig követett s elfogadott taktikától teljesen eltérő politikai magatartást is életre hívott. A reformellenzék az abszolutizmus feudális központosító taktikájával eddig a polgárosuló társadalom ugyan még feudális típusú és bázisú, de alkotmányos municipalista önkormányzatát állította szembe. Az ellenzék most színre lépő csoportja másfelé fordul: a feudális abszolutista központosítással a polgári, alkotmányos központosítást szegezi szembe.

E csoport tagjai fiatalok, s többségükben jól szituált, de legalábbis anyagilag független értelmiségiek. Főnemes (báró Eötvös József), köznemesek (Szalay László, Csengery Antal, Lukács Móric), polgárok (Trefort Ágoston) egyaránt megtalálhatók közöttük. Az előttük járó reformnemzedéktől eltérően őket jóformán mi sem fűzi a vármegyéhez, a nemesi politika hagyományos kereteihez: városlakók és világlátott emberek. Többen közülük nagy utazásokat tettek Nyugat-Európában (Trefort Londontól Szentpétervárig ismeri Európát) és utazásaik, olvasmányaik alapján nemcsak a fennálló hazai rend. tarthatatlanságát érzik meg, hanem azt is meglátják, hogy a kiút nemcsak a vármegye nemesi osztálytartalmának polgárira cserélésén át, hanem az intézmények teljesen új, polgári rendszerének megteremtésével is, sőt valójában csakis így lehetséges. Ezért az 1840-es évek elejétől e megoldás hirdetéséhez kezdenek: ki-ki saját érdeklődési körének megfelelően. Szalayt a jogi felépítmény s a közigazgatás polgárosítása érdekli. Láttuk rendkívül jelentős szerepét a büntetőtörvény tervezetének következetesen polgári igényű kialakításában; ugyanő az országgyűlésen Korpona város képviseletében a feudális városi belszerkezet valódi polgárivá történő átalakításáról, s a polgárság szerepéről tart nagy hatású beszédet, kifejtve a polgári átalakulás szinte teljes programját. Trefortot gazdasági és pénzügyi kérdések foglalkoztatják: ő nem olyan mély gondolkodó, mint Szalay, de ezt pótolja nagy nyelvismerete, széles körű olvasottsága, tájékozottsága s képessége az olvasottak jó referálására. Ő jellemzi először szakszerűen a tőkés gazdaságot a magyar olvasónak; 1841-ben a nemzeti gazdaság rendszeréről elmélkedve a merkantilizmus, a fiziokratizmus és a szabad kereskedelmi rendszer után már a kor szocializmusát is ismerteti. 1842-ben a bankügyről értekezik, a gazdasági válságokról, de állást foglal az örökváltság és az ősiség eltörlése mellett is. Lukács Móric a nyugat-európai társadalmi áramlatok, új eszmék, irányzatok jó érzékű ismertetője: így kerít sort 1842-ben a nyugat-európai utópista szocialista eszmék akadémiai bemutatására, Saint Simon, Fourier, Owen tanításait és kísérleteit ismertetve, s utalva ennek kapcsán a munkásosztály pauperizálódására; 1847-ben arra hívja fel a figyelmet, hogy a termelők, a munkások milyen aránytalanul csekély mértékben részesednek a megtermelt javakból. Csengeryt, aki a legfiatalabb, maga a közigazgatás foglalkoztatja: a polgári típusú községi önkormányzatot ismerteti, melybe a nemességnek is belé kell olvadnia. Végül Eötvös – valamennyiük közül a legszélesebb látókörű és legnyitottabb elme – mindezt irodalmi formában is kifejezi: A karthausiban még reménykedve a polgári világ már kíméletlenül ábrázolt hibáinak megjavíthatásában, s már a polgár szemével nézve 1514-et, Dózsa parasztháborúját is, benne láttatva meg a kortársi társadalomban robbanásra váró feszültségeket.

Ez az így formálódó, az átalakulás legpolgáribb programját ösztönösen jó munkamegosztással és igen szakszerű megalapozással hirdető csoport (melyet éppen ezért minden oldalról erős gyanakvás és még erősebb értetlenség kísér) 1844 nyarán szinte váratlanul kezébe kapja az ország legolvasottabb hírlapját. Landerer ugyanis Kossuth távozása után Szalaynak ajánlja fel a lap szerkesztését, aki azt el is fogadja, s a lapot – természetszerűen – elsősorban saját és elvbarátai eszméinek fórumává teszi. A Pesti Hírlap hasábjai így csakhamar színvonalas és alapos, szakszerű, de absztrakt tudományos értekezésekkel kezdenek megtelni, máris teljesen elütő műfajként Kossuth és köre szenvedélyes és konkrét újságírásától. De az eltérés nem marad csak műfaji szinten.

Annak ugyanis, hogy a lap olvasottsága gyorsan és riasztó mértékben csökkenni kezdett, mégsem csak a műfaji változás volt a magyarázata. Szalayék – mint arra már utaltunk – a hazai állami intézményrendszer teljes és következetes polgárosodását tűzve ki céljukként, szükségképpen ütköztek bele a megyék meglevő széles önkormányzatába, s ennek legkiáltóbb tüneteként az államhatalom központi szerveire az utasításos követküldés vagy az adminisztratív ellenállás révén gyakorolható közvetlen befolyásába. Ha ennek jelentőségét konkrétan, a számukra az abszolutizmus eszközeként nem kevésbé ellenszenves adminisztrátori rendszerrel szembeni harcban nem vitatták is – sőt éppen Eötvös egy Pest megyei beszéde emelte ki elismerően érdemüket –, azt világosan láthatták, hogy ilyen széles, a kormányhatalmat paralizálni képes autonómia, fennmaradása esetén, a polgári államban is sok gondot fog okozni, kivált erősen feudális társadalmi töltése folytán, melyet önmagában a polgári átalakulás nem tudhat felszámolni. Szalayék tehát a polgári átalakulásban a megyék politikai szerepét erőteljesen korlátozni akarták az erős, de alkotmányos, közvetlen népképviseleten alapuló parlament által ellenőrzött központi kormányhatalom javára. Ez a tulajdonképpen nagyon is radikális törekvés (melynek félig-meddig megrovó hangsúlyú „centralista” elnevezésüket is köszönhették) európai polgári mintáját a keményen centralizált francia államszervezetben találta meg (jellemzően mellőzve a konzervatívok által – igaz, rosszhiszeműen – oly sokszor emlegetett angol önkormányzati mintát), így természetesen éles visszautasításra talált a megyét (s éppen az ellenzéki orgánum jellegét továbbra is hangoztató Pesti Hírlapban) bíráló cikkek által. magát hátbatámadottnak érző reformellenzék körében. Deák ezen túl a lap bonyodalmas elméleti fejtegetéseit az adott helyzetben egyenesen értelmetlennek találta. És nem is alaptalanul: a centralisták cikkei ugyanis nem annyira a politikailag soron következő lépésről beszéltek, hanem a már végbement polgári átalakulás után felépítendő államszerkezet alapelveiről. A centralizáció fenntartása, sőt erősítésének propagálása azonban programjukban alkalmas volt arra, hogy a széles és képzetlen nemesi tömegek előtt az egész reformpolitika őszinteségét megkérdőjelezze. Ehhez hozzájárult az is, hogy a centralisták programja nem érintette az országnak a birodalom egészéhez fűződő kapcsolatait; ők a polgári átalakulást a fennálló viszony keretein belül is elképzelhetőnek tartották, sőt Trefort a Védegylettel sem értett egyet, és a vámvonal eltörlésének volt a híve. Mindez együtt e csoporttal szemben az ellenzék részéről határozott fellépést követelt. Ezzel el is érték, hogy 1845 végével Szalayt Csengery váltotta fel a szerkesztői székben, a lap iránya visszaállt a Kossuth által megadottra, s a centralista csoport bejelentette: az adott viszonyok között visszalép elveinek hangoztatásától. Eötvös azonban, akit szinte rá kellett szorítani a megye elleni támadások abbahagyására, 1845-ben még megjelentette A falu jegyzőjét, a legkeserűbb vádiratot a megyei rendszer ellen. Azzal a Kossuthtól eltanult taktikával, melynek túlzásai nem is a rendszer teremtette tényleges helyzetet, hanem inkább a rendszer által adott lehetőségeket ábrázolják, így még lázítóbb hatást érve el.

A centralisták önálló politikai szereplése így 1846 elejére véget ért, de nem maradt hatástalan. Tevékenységük bevitte a köztudatba (s ennek során tisztázta is) a polgári parlamentarizmus intézményeinek fogalmait: a felelős kormányt és a népképviseleti országgyűlést. Ezek nem voltak már korábban sem egészen ismeretlen fogalmak; a népképviselet követelése a szatmári pontok között is szerepelt (éppen Kossuth 1843-ban több cikkben is tárgyalta szükségességét), de tartalmuk, jelentésük, létesítésük és főleg működésük mikéntje nem volt világosan tisztázva. Ezt végezték el és tették ismertté a centralisták, nagyban elősegítve ezzel a polgári átalakulás majdani konkrét programjának kidolgozását: annak egy igen jelentős, talán a legsajátlagosabban politikai része vált így egyértelművé, világossá. Pest megye és nyomában más megyék erre támaszkodva bízhatták meg az országgyűlés előkészítését végző bizottságot a népképviselet bevezetésével kapcsolatos teendők kidolgozásával. Az udvar, melyet a centralisták megyeellenessége és a nemzeti önállóság kérdésében közömbösnek tűnő magatartása egy ideig abban a reményben ringatott, hogy általuk legalábbis megbonthatja az ellenzék egységét, ismét csalódni kényszerült. Átmeneti zavarok és félreértések után világossá vált: a centralistak érvelése is csak a változás elkerülhetetlenségét erősítette. „Hazánkban … minden javítás kivihetetlen, mely nem gyökeres” – írja Eötvös 1846-ban.[1] Olyan igény ez, mely választ már nem a kormánytól vár.

Lábjegyzet

  1. Eötvös József, Reform. Lipcse, 1846. 16.

Irodalom

A centralistákra első összefoglalás: Beksics Gusztáv, A magyar doctrinairek (Budapest, 1982); nagy megértéssel ír róluk Szekfű Gyula Forradalom után (Budapest, év nélkül) című kötetében, újra közölve itt a Magyar Nemzetben 1943–1944-ben megjelent, Valahol utat vesztettünk című cikksorozatát. Legújabban Sőtér István, Eötvös József. 2. kiadás (Budapest, 1967) és Fenyő István az általa szerkesztett Eötvös József, Arcképek és programok című kötet (Budapest, 1975) bevezetésében tárgyalja e kérdést.


Az arcvonalak végleges kialakulása
Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer Tartalomjegyzék A konzervatív program