A demográfiai átalakulás

A Múltunk wikiből

A gazdasági növekedéssel szoros kölcsönhatásban fontos változások mentek végbe az ország lakosságának demográfiai magatartásában. Egyrészt meggyorsult a természetes szaporodás üteme, másrészt megnövekedett a földrajzi és társadalmi mobilitás, s ennek következtében jelentősen átalakult a népesség települési és foglalkozási struktúrája.

A 19. század második felében fokozatosan meggyorsult a népesség növekedési üteme. Az átlagos évi növekedési ütem 1787 és 1850 között 5,5 ezrelék volt, 1850 és 1857 között 6,2 ezrelék,[1] 1857 és 1869 között pedig 9,4 ezrelék.[2] Magyarország lakossága 1850-től 1866 végéig 11,6 millióról 13,3 millióra, 1871 végéig pedig 13,8 millióra növekedett. És a viszonylag gyors népességnövekedés azonban egyelőre még nem bizonyult tartósnak. 1869 és 1880 között a növekedés évi átlaga visszaesett 1,1 ezrelékre, s ez a minimális növekedés is lényegében az első két évre esett. 1880 után az átlagos növekedési ütem ismét elérte az évi 9,8 ezreléket, s most már tartósan meg is maradt ezen a viszonylag magas szinten, annak ellenére, hogy a kivándorlási veszteség jóval nagyobb volt, mint az előző évtizedekben.

Magyarország lakosságának növekedése (1850–1890)
(Horvátország és Fiume nélkül)
Év Polgári népesség Növekedés Növekedés % Átlagos évi növekedés, ezrelék
Magyarország Horvátország Ausztria
1850[jegyzet 1] 11 554 377          
1857[jegyzet 2] 12 067 183 512 806 4,44 6,2 5,3 5,5
1857 12 124 304
1869 13 561 245 1 436 941 11,85 9,4 10,0 8,7
1880 13 728 662 167 377 1,23 1,1 2,7 7,6
1890 15 133 494 1 404 872 10,23 9,8 14,5 7,6
1850–1890   3 524 000 30,36 6,6 8,3 7,6
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A népesedés fontosabb muatóinak alakulása Magyarországon (1851–1918)
A táblázatból jól látható, hogy milyen nagy törést eredményezett a magyarországi népesség növekedésében az 1870-es évek elejének demográfiai katasztrófája. Ezért – bár a népesség növekedési üteme már az 1860-as években gyorsuló tendenciát mutatott – csak az 1880-as évektől beszélhetünk Magyarországon „demográfiai forradalomról”, vagyis a hagyományos demográfiai modellről a modern ipari társadalmakra jellemző népesedési modellre való fokozatos és végérvényes átmenetről. Az 1880-es évek elejéig terjedő időszakra országos átlagban még a hagyományos demográfia uralma a jellemző – bár egyes vidékeken, főleg az ország nyugati megyéiben, már kezdetét vette az átmenet – s annak minden lényeges ismérvét megtalálhatjuk a népesedési viszonyokat leíró adatokban: az európai viszonylatban igen magas nyers születési és halálozási arányszámot, a halálozási arányszám erős ingadozását a magas átlagérték körül, valamint a periodikusan visszatérő demográfiai válságokat, egy vagy több éven át mutatkozó halálozási többlettel. 1851 és 1882 között 28 évre vonatkozóan vannak országos szintű adataink: ezek közül négy évben volt halálozási többlet (1854–55, 1872–73), a természetes szaporodás 6 évben nem érte el az 5 ezreléket, s csak 7 évben haladta meg a 10 ezreléket. Az egész időszak átlagában a nyers születési arányszám 42,9, a halálozási arányszám pedig 37,1 ezrelék volt, a természetes szaporodás évi átlaga – 5,8 ezrelék – tehát nem volt több, mint a század első felében. Az 1854–55—ös kolerának 170 ezer, az 1866–67—esnek 70 ezer halálos áldozata volt a – valószínűleg nem teljes – hivatalos kimutatások szerint. Az utolsó „középkori típusú” demográfiai katasztrófa 1872 és 1874 között sújtotta az országot: az utolsó nagy kolerajárványt – amelynek hivatalosan 189 ezer halálos áldozata volt, a valóságban azonban ennél jóval több – több éven át tartó rossz termés és egyes vidékeken éhínség kísérte. A halálozási arány 1873-ban elérte a 65 ezreléket, s ebben az évben a halálozási többlet meghaladta a 300 ezret. 1872–74-ben a halálozások száma félmillióval több volt, mint az évtized „normális” éveinek átlaga: végeredményben ennyi áldozatot követelt az utolsó hagyományos típusú demográfiai válság. Az ország lakossága csak az 1870-es évek végére érte el ismét az 1871-es létszámot, de a keleti és délkeleti országrészek csak a 80-as évek végére heverték ki a katasztrófa következményeit. 1869 és 1880 között az ország 63 vármegyéje közül 15-ből jelentettek több halálesetet, mint születést (valamennyi az ország keleti felében). Az 1880-as népszámlálás 34 megyében (valamennyi északon és keleten) talált kevesebb lakost, mint az 1869. évi összeírás. 1880 és 1890 között viszont már egyetlen megyében sem volt halálozási többlet, s csak két megyében csökkent a népesség (Szepesben és Mosonban), mindkettőben a nagyarányú elvándorlás miatt. A természetes szaporodás korszakunkban különösen gyors ütemű volt az alföldi megyékben (Csongrád, Csanád, Békés, Szolnok, Heves, Hajdú, Pest), a Dunántúlon Fejérben és Sopronban, északkeleten pedig Máramarosban. A természetes szaporodás üteme mélyen az országos átlag alatt maradt Baranyában, Hontban, Krassó-Szörényben és egész Erdélyben.

1874 után egészen az első világháborúig nem volt többé halálozási többlet, sőt 5 ezrelék alatt is mindössze két esztendőben (1878, 1880) maradt a természetes szaporodás értéke. A tömegpusztító járványok és éhínségek legyőzése – 1873 után már nem volt nagyobb kolerajárvány, s az 1880-as évek végére a kötelező újraoltás bevezetése révén a himlőt is sikerült visszaszorítani – már a demográfiai átalakulás első szakaszát jelentette. Ezt hamarosan, szinte összetorlódva követték a többi szakaszok is: a nyers születési arányszám átmenetileg valamit emelkedett (44–45 ezrelékre), s az 1880-as években kezdetét vette a halálozási arányszám tartós és fokozatos csökkenése. A demográfiai olló hirtelen szétnyílt: 1883 és 1914 között a természetes szaporodás évi átlaga 11,3 ezrelék volt, s a 32 évből csak 6 esetben maradt 10 ezrelék alatt, de a 13 ezreléket is csak 3 évben haladta meg. Ez a körülmény arra mutat, hogy a demográfiai átalakulás Magyarországon az európai országok többségétől eltérő, sajátos – de korántsem egyedi – formák közt ment végbe. Az átalakulás országos méretekben viszonylag későn – a nyugat-európai országokhoz képest csaknem egyévszázados késéssel – indult, de különböző szakaszai, amelyek Nyugat-Európában több évtizedre elhúzódva követték egymást, nálunk igen rövid időszakra zsúfolódtak össze, sőt szinte egyidejűleg jelentkeztek. A demográfiai olló az 1880-as évek elején szétnyílt, de nyílása ezután nem szélesedett tovább, hanem mindvégig közepes mértékű maradt. A demográfiai átalakulás legfontosabb szakasza – amely a tulajdonképpeni népesedési „robbanást” eredményezi – midőn a halálozási arány folyamatos csökkenése mellett a születési arány még egy ideig változatlanul magas szinten marad, nálunk igen rövid időre, alig néhány évre szűkült össze. Már az 1880-as évek második felében kezdetét vette a születési arányszám trendszerű csökkenése, s ettől kezdve a születési és a halálozási görbe nagyjából párhuzamosan haladt lefelé. Az átmenet ennek következtében nem járt olyan hirtelen népességnövekedéssel, demográfiai „robbanással”, mint korábban Angliában, Németországban, a skandináv országokban, vagy a századfordulón a Balkánon és Oroszországban. A természetes szaporodás üteme európai viszonylatban közepes volt: felülmúlta Ausztria, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Franciaország természetes szaporodásának ütemét, a többi európai országétól azonban elmaradt.

A népesedés nyers mutatószámai az Osztrák–Magyar Monarchiában
(évi átlagok, ezrelékben)
Év Magyarország Horvátország Ausztria
nyers születési arányszám nyers halálozási arányszám természetes szaporodás nyers születési arányszám nyers halálozási arányszám természetes szaporodás nyers születési arányszám nyers halálozási arányszám természetes szaporodás
1851–1859 43,3 36,0 7,3       37,7 31,9 5,8
1864–1870 41,9 33,9 8,0       38,3 30,8 7,5
1871–1875 42,8 45,2 -2,4 42,7 47,5 -4,8 39,3 32,5 6,8
1876–1880 44,0 36,5 7,5 45,0 36,0 9,0 38,7 30,4 8,3
1881–1885 44,3 33,1 11,2 44,4 31,4 13,0 38,2 30,1 8,1
1886–1890 41,4 32,1 11,3 44,1 30,4 13,7 37,8 28,9 8,9
1891–1895 41,6 31,6 10,0 42,4 33,7 8,7 37,4 27,9 9,5
1896–1900 39,2 27,6 11,6 40,9 29,7 11,2 37,2 25,5 11,7
1901–1905 37,0 26,2 10,8 39,6 27,4 12,2 35,7 24,3 11,4
1906–1910 36,3 24,9 11,4 39,5 26,1 13,4 33,7 22,4 11,3
1911–1914 34,9 23,6 11,3 36,6 25,5 11,1 30,8 20,9 9,9

A demográfiai átalakulás megindulásakor Magyarországon – a kelet- és délkelet-európai országokhoz hasonlóan – a nyers születési és halálozási szám magasabb volt, mint Nyugat- és Észak-Európában a demográfiai forradalom előtti periódusban. Magyarországon a születési arányszám csak 1898-ban süllyedt végleg 40 ezrelék alá, a halálozási arány görbéje pedig 1883-ban szállt 35, 1895-ben 30 ezrelék alá.

Az európai viszonylatban rendkívül magas halálozási arányszám fő oka az igen nagy, még teljesen középkori méretű csecsemő- és gyermekhalandóság volt. Ezer élveszülöttre az 1850-es években 253 egy éven aluli és 158 egy és öt év közötti halott esett. Az 1870-es években még rosszabb volt a helyzet: a csecsemőhalandóság mértéke 283 ezrelék, a gyermekhalandóságé 173 ezrelék volt (az európai átlag ekkor 192, illetve 125 ezrelék). 1891–95-ben még mindig az 1850-es évek nagy gyermekhalandóságával találkozunk, s ez azt jelentette, hogy 1000 élveszülött közül 253 nem érte meg az első, 399 pedig az ötödik születésnapját. Csak a 19. század utolsó éveiben kezdett tartósan csökkenni a csecsemő- és gyermekhalandóság, de az európai országok közül még 1914 előtt is csak Oroszországban találkozunk nagyobb gyermekhalandósági arányszámokkal, mint nálunk. A kolerát és a himlőt az 1870–80-as években sikerült visszaszorítani, a járványos gyermekbetegségek (a diftéria, a kanyaró, a vörheny és a szamárhurut) azonban továbbra is változatlan, sőt növekvő mértékben szedték kis áldozataikat. A felnőttek halandósága tekintetében is két Európa rekorddal „dicsekedhetett” Magyarország: a korabeli Európában nálunk volt a legnagyobb a tbc-ben elhaltak arányszáma, s a magyarok körében volt a legnagyobb az öngyilkosságok gyakorisága. Egyrészt a halandósági és az egészségügyi viszonyok fokozatos – bár lassú – javulását, másrészt az e téren Európa és a Monarchia nyugati felével szemben mutatkozó számottevő elmaradást tükrözik a halálozási táblák adatai. Az 1840-es években ezer élveszülött közül csak 471 érte meg a 10., s csak 418 a 20. életévét. 1900–1901-ben ezer férfi közül 618, ezer nő közül 661 érte meg 10. születésnapját. A tizedik évüket elérők arányszáma ugyanekkor Ausztriában a férfiaknál 660, a nőknél 690 volt, Franciaországban 759, illetve 786, Svédországban 845, illetve 865, de Oroszországban csak 526, illetve 558. A születéskor várható átlagos élettartam az 1840-es években Magyarországon 24,2 év volt, az 1860-as években 29,4 év, 1900–1901-ben pedig a férfiaknál 36,6, a nőknél 38,2 év (Ausztriában ugyanekkor 39,1, illetve 41,1 év, a nyugati és észak-európai országokban 50 év felett, de Oroszországban csak 31,4, illetve 33,4 év).[3]

Túlélési tábla. Ezer élveszülött közül elérte a megjelölt életkort
  1 év 5 év 10 év 20 év 40 év 60 év
Magyarországon
   1837&ndahs;1846 712 535 471 418 311 166
   1860-as évek 742 547 523 478 386 253
1900–1901
   férfiak 769 661 628 594 504 349
   nők 803 692 656 612 502 358
1900–1901
Magyar többségű megyékben
   férfiak 768 664 635 602 509 351
   nők 803 694 663 618 509 371
Szlovák többségű megyékben
   férfiak 766 632 597 564 466 286
   nők 810 674 636 597 501 321
Román többségű megyékben
   férfiak 779 661 614 573 481 334
   nők 807 682 635 583 471 319
Horvátország 1900–1901
   férfiak 791 650 612 579 485 326
   nők 821 675 633 587 472 314
Lajtántúl 1901–1905
   férfiak 768 682 656 632 537 364
   nők 810 714 690 653 549 398

Sajátos, Európa és a Monarchia nyugati felétől eltérő demográfiai magatartás rejlik a magas magyarországi születési arányszámok mögött. Magyarország nyugati határán egy nevezetes demográfiai választóvonal húzódott, Európát és a Habsburg-monarchiát két félre osztva. E vonaltól nyugatra az emberek általában későn házasodtak, s viszonylag nagy volt azoknak a száma, akik egyáltalán nem léptek házasságra. Európa keleti és délkeleti felére viszont az általános és korai házasság és a házasságban nem élők viszonylagos ritkasága volt jellemző.[4] 1880-ban Magyarországon a 15 éven felüli népességnek 24%-a volt nőtlen vagy hajadon, Ausztriában 39%-a, a legtöbb európai országban pedig 40% felett volt ez az arányszám. A 25–30 éves nőknek nálunk csak 10,3%-a volt hajadon, Ausztriában 37,3%-a, a többi európai országokban pedig 35 és 50% közötti arányszámokkal találkozunk, kivéve Oroszországot és a Balkánt, ahol az ilyen korú hajadon nők arányszáma a 10%-ot sem érte el. A házasulók átlagos életkora szintén csak Oroszországban és a Balkánon volt alacsonyabb, mint nálunk, ahol a nők átlagos házasságkötési kora 1880-ban és 1890-ben egyaránt 20,5 év volt. Az ország nyugati és északi megyéiben az országos átlagnál idősebb, az alföldi és a keleti megyékben pedig fiatalabb korban kötöttek házasságot. Magyarnrszágon az 1850-es évek átlagában a házasuló nők 48,6%-a a volt 20 éven aluli, a vőlegények 52%-a pedig 24 év alatti. A Lajtántúlon ugyanakkor a fiatalon házasodó nők arányszáma csak 18%, a férfiaké 25% volt. A század második felében mindkét országban valamivel csökkent a fiatal korban házasulók arányszáma, de a két ország közötti eltérés nagyságrendje változatlan maradt.

Az Európa keleti és délkeleti felére jellemző általános és korai házasság a jelek szerint összefüggésben volt a hagyományos családi, háztartási és termelési struktúrák szívós továbbélésével, viszonylag lassú felbomlásával. A 19. század második felében Magyarország számos vidékén még éltek a nagycsaládi szervezet maradványai. Ilyen esetekben közös fedél alatt, közös háztartásban együtt élt, a közös vagyont osztatlanul birtokolta és közösen gazdálkodott három nemzedék: a gazda, annak fiai feleségeikkel és azok gyermekei. Ez a nagycsaládi szervezet, valamint a magyar öröklési szokásjog – a vagyon egyenlő felosztása valamennyi gyermek közt – lehetővé, s egyúttal kívánatossá is tette a korai és általános házasodást. Nálunk a házasság, a családalapítás nem járt együtt szükségképpen új háztartás, új önálló termelőegység létrehozásával, új ház építésével – ami Nyugat-Európában a késői házasodás és a gyakori cölibátus egyik fő oka volt –, hanem az új házasok rendszerint még sokáig a szülői ház fedele alatt maradtak és a szülőkkel közösen gazdálkodtak.

Az általános és korai házasodás következtében az „általános termékenység” – ismét csak Oroszország és a Balkán után – nálunk volt a legnagyobb Európában, hiszen a szülőképes korú nők nagyobb része élt, s a termékeny időszak viszonylag hosszabb részét töltötte házasságban, mint Európa egyéb országaiban. Ezer 15–50 éves korú nőre 1890-ben Magyarországon 168, Horvátországban 172 élveszületés jutott, Ausztriában csak 147, Németországban 145, a többi európai országban pedig ennél is kevesebb. Feltűnően alacsony volt viszont a „házas termékenység” mutatószáma: ezer 15–50 éves házasságban élő nőre nálunk 219 élveszületés esett, a Lajtán túl 249, Németországban 258, Olaszországban 248, Hollan diában 285, de Franciaországban csak 148. A házasságok termékenysége a 19. század közepe óta lassan csökkent – főleg a városokban –, a század végétől pedig gyors ütemben hanyatlásnak indult, különösen az ország nyugati és középső részein. Viszonylag nagy volt a házasságok termékenysége a Tiszántúl, valamint a Dunántúl nyugati és északi megyéiben. Az ország egyes vidékein -iszont már az 1850-es évektől kezdve európai viszonylatban igen alacsony termékenységi mutatókkal találkozunk. Ilyenek voltak mindenekelőtt a bánáti és dél-erdélyi román és szász lakosságú megyék, a Délkelet- Dunántúl (Baranya, Tolna, Somogy), valamint a Felvidék középső része (Hont és Gömör).

A termékenységre vonatkozó adatok azt mutatják, hogy Magyarországon a 19. század második felében, a gazdasági-társadalmi fejlettség szintjéhez képest viszonylag korán és nagymértékben elterjedt a születések korlátozása. Az erdélyi szászoknál, valamint a Dunántúl délkeleti részének falvaiban már a 19. század első felében divatos volt az egy vagy két gyermek rendszer. A századfordulón országos átlagban 4,3 élveszületett gyermek jutott egy családra, egy úgynevezett teljes családra pedig – ahol az anya a termékeny időszak egészét, vagy legalább 20 évét házasságban töltötte – 5,3, közülük azonban csak 3 érte el a felnőtt kort. A törvénytelen születések arányszáma – a szülőképes korban levő hajadon nők számához viszonyítva – a korabeli Európában az Osztrák–Magyar Monarchiában volt a legnagyobb: 1890-ben ezer 15–49 éves nem házas nőre Magyarországon 44, Ausztriában 43 szülés jutott, Németországban ugyanekkor csak 27, a többi európai országban pedig ennél is kevesebb.

A magyarországi demográfiai modellnek a fentiekben röviden jellemzett sajátos vonásait tükrözik a legáltalánosabb demográfiai mutatószámok, az úgynevezett reprodukciós együtthatók. A nyers reprodukciós együttható, amelyben lényegében az általános termékenység jut kifejezésre, nálunk jóval magasabb volt, mint a nyugat- és észak-európai országokban: 1900–1901-ben 2,60, Ausztriában 2,01, máshol 2 alatt. A termékenységi és halandósági viszonyokat együttesen tükröző, s így a tényleges népességreprodukciót hívebben kifejező úgynevezett nettó reprodukciós együttható viszont feltűnően alacsony: 1900–1901-ben 1,44, vagyis ugyanannyi mint a Lajtán túl (1,43), de alacsonyabb, mint Németországban, Dániában, Norvégiában, nem is beszélve Oroszországról vagy Bulgáriáról, ahol a nagy termékenység ellensúlyozta a nagy halandóságot. A magyarországi népességreprodukció tehát a századfordulón európai viszonylatban közepes mértékű volt.

A magyarországi népesség, korösszetételét tekintve, a legfiatalabb típusúak közé tartozott Európában. A korstruktúra szabályos piramis alakú volt, de „öregedése” 1870 és 1890 között már jól megfigyelhető. 1890-ben a lakosság 36,6%-a 14 éven aluli, a 60 éven felüliek arányszáma pedig mindössze 6,9%. A munkaképes kornak (15–60 évesek) arányszáma némiképp csökkent 1869 és 1890 között: 58%-ól 56,5%-ra.

Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a magyarországi demográfiai modell a 19. század utolsó harmadában sajátos átmeneti típust képviselt. A kelet- és délkelet-európai típusú demográfiai modellhez kapcsolta a magas születési és halálozási arányszám, a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, az általános és korai házasság, s ennek következtében az általános termékenység és a nyers reprodukciós együttható magas értéke. Nyugat- és Közép-Európához állt viszont közel a születéskorlátozás viszonylag korai és általános elterjedése, a házas termékenységi mutató és a nettó reprodukciós együttható alacsony, s elég gyors ütemben süllyedő értéke.[5]

A halálozási arányszám javulásához az 1880-as években jelentős mértékben hozzájárult az egészségügyi viszonyokban és a lakosság táplálkozásában bekövetkezett javulás. Az ármentesítések és a belvizek levezetése következtében egészségesebb lett az Alföld levegője, s megszűnt a korábban oly gyakori malária.[6]

Az egészségügy országos szintű irányítására 1868-ban létrehozták az Országos Közegészségügyi Tanácsot, de a közegészségügyi viszonyok átfogó szabályozására csak 1876-ban került sor. A közegészségügyi törvény (1876:XIV. tc.) nemzetközi viszonylatban is jelentős alkotás volt, amely egységbe foglalta az egészségügy legkülönbözőbb ágait, s meghatározta az állam, a törvényhatóságok és a községek teendőit e téren. A törvény szabályozta az orvosi és a szülésznői gyakorlatot, a kórházak létesítésének és fenntartásának körülményeit, előírta a munkahelyek, iskolák, lakások, közintézmények egészségügyi ellenőrzésével, a járványos betegségek megelőzésével illetve leküzdésével kapcsolatos teendőket. A törvény minden várost és 6 ezernél több lakosú községet orvos tartására kötelezett, aki a szegényebb betegeket ingyenesen volt köteles kezelni. A kisebb községeknek közösen kellett körorvost tartaniuk. A törvényben nagymértékben érvényesült a megelőzés gondolata, főleg a környezet egészségügyi ellenőrzése és feljavítása formájában, s ez tette nemzetközi viszonylatban is korszerűvé.

A közegészségügyi törvény gyakorlati végrehajtása nem ment mindenütt egyformán könnyen, hiszen az ország számos vidékén hiányoztak ehhez mind az anyagi, mind a személyi feltételek. Érthető tehát, hogy mintegy másfél-két évtizedbe telt, míg előírásai többé-kevésbé megvalósultak. A községek jelentős része nem rendelkezett megfelelő anyagi eszközökkel orvos tartására, s a rosszul fizetett vidéki körorvosi vagy községi orvosi állásokra sok esetben nem is akadt jelentkező. A törvényben előírt mintegy 1200 körorvosi állásnak 1878-ban csak 58%-a volt betöltve, de 1895-ben már csak a falusi közegészségügyi körök 16%-ában nem volt orvos. A városok orvosi ellátása lényegesen jobb volt, mint a falvaké. 1869-ben 2600 orvost és 900 sebészt írtak össze az országban, 1892-ben már 3500 orvos és 500 sebész működött. Országos átlagban 23 orvos jutott 100 ezer lakosra, de míg a Duna–Tisza közén 44, addig a Felvidéken 21, a Dunántúlon 19, Erdélyben 15, Horvátországban pedig csak 9 volt ez az arányszám. Ugyanakkor Ausztriában 28 (a nyugati tartományokban 35, Galíciában és Bukovinában 12), Németországban 34, Franciaországban 39, de Oroszországban csak 9 orvos jutott 100 ezer lakosra. A szülésznők száma 5 ezerről 9 ezerre emelkedett 1869 és 1890 között.

A kiegyezéskor igen rossz volt hazánk kórházi ellátottsága: mindössze 44 kórház és egyéb gyógyintézet működött alig 4500 ággyal. A fejlődés a kórházi ellátás terén eléggé jelentős volt: 1896-ban már 263 kórháza volt az országnak (a börtönkórházak beszámítása nélkül), csaknem 17 ezer ággyal. (A Monarchia másik felében ugyanekkor 625 kórház működött, 38 ezer ággyal.) 1868-ban nyitották meg a Lipótmezőn az Országos Tébolydát, majd az 1880-as években a fővárosban két új közkórházat építettek: a pesti István és a budai Erzsébet kórházat. 1889-ben létesült a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézet, 1890-ben pedig megkezdte működését a budapesti Pasteur Intézet. A Budapesti Önkéntes Mentőtársulat 1883-ban alakult.

Az 1870-es években már az újszülöttek háromnegyed részét beoltották himlő ellen. A járvány azonban ennek ellenére ismételten felütötte fejét, ezért 1887—ben kötelezővé tették az újraoltást, s ez az intézkedés azután hamarosan végleg legyőzte ezt a korábban oly nagy mértékben pusztító kórt. 1873 után nem került sor nagyobb arányú kolerajárványra sem. Nem tudott megbirkózni a korszak orvostudománya és egészségügye a tbc-vel, amely évente átlagosan 40–50 ezer halálos áldozatot kívánt.

Az 1860-as és 70-es években egy-egy gyenge termés vagy aszály nyomán nem egyszer sújtotta éhínség az egész országot, vagy legalább egyes vidékeit. Az egyoldalú táplálkozás következtében gyakori volt a skorbut, Erdélyben pedig a pellagra. Az 1870-es évek második felében és a 80-as években azonban a mezőgazdasági termelés gyors növekedése következtében lényegesen javultak a lakosság nagy tömegeinek élelmezési viszonyai.

1881 és 1883 között országos felmérést végeztek a népesség élelmezéséről. Az adatokat feldolgozó Keleti Károly arra a következtetésre jutott, hogy a nép tömegei rosszul és egyoldalúan táplálkoznak, s különösen fehérjét fogyasztanak a kívánatosnál jóval kisebb mennyiségben. Ugyanakkor azonban azt is megállapította, hogy Magyarország lakossága átlag több húst fogyaszt, mint Európa legtöbb országáé. Ha a rendelkezésünkre álló nemzetközi adatokat összehasonlítjuk, akkor valóban azt mondhatjuk, hogy a magyar lakosság táplálkozása az 1880-as években nem maradt el a közép- és nyugat-európai országok átlagos szintjétől.[7] A Keleti által közzétett adatok szerint Magyarország egy lakosa 3100–3200 kalóriát fogyasztott naponta, a közép- és nyugat-európai országokban ugyanekkor szintén 2800–3200 kalória jutott egy főre. Az egy főre jutó évi húsfogyasztás Magyarországon 34,5 kg volt, Németországban 37, Franciaországban pedig 35 kg. Nálunk aránylag jóval több zsiradékot (szalonnát és disznózsírt), több tésztafélét, de kevesebb tejet és tejterméket fogyasztottak, mint Európa nyugati országaiban. A napi kalóriafogyasztásnak csak 28%-a származott húsból és más állati eredetű táplálékból.

A táplálkozás mennyiségét és minőségét illetően számottevő különbségek mutatkoztak egyrészt a városok és a falvak, másrészt az ország középső részei és a peremvidékek között. Országos átlagban egy lakos 70 forint értékű élelmiszert fogyasztott évente, a városokban viszont ez az érték elérte a 94 forintot. Egy városi lakosra évente átlag 64 kg hús jutott, egy falusira csak 28,8 kg. A városi ember kevesebb, de jobb minőségű kenyeret evett, mint a falusi. A Duna–Tisza közén egy lakos évi táplálékának átlagos értéke 81 forint volt, a Dunántúlon 70 forint, Erdélyben 65 forint, a Felvidéken és a Tiszántúlon csak 61–62 forint. A legjobban az ország középső részein – a Duna–Tisza közén, a Tisza mentén, a Dunántúl keleti részén – táplálkoztak, itt ették a legtöbb húst, s viszonylag kevesebb, de jó minőségű fehér búzakenyeret. A Dunántúl délnyugati részén, a Felvidéken, Erdélyben és északkeleten kevesebb húst, több burgonyát, több, de gyengébb minőségű kenyeret fogyasztottak.

A magyar búza és liszt világhírű volt, a búzatermelés egyharmada kivitelre került, az ország lakossága azonban meglepően kevés búzát fogyasztott ekkoriban. Az egy főre eső cerealia fogyasztás elérte ugyan a két mázsát, de csak egyharmada volt búza, egynegyede rozs, s csaknem 40%-a árpa, zab és kukerica. Fehér búzakenyeret esek Bács, Torontál, Csanád, Békés, Csongrád és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben ettek nagyobb mennyiségben. A Dunántúlon, valamint a Felvidék középső részén a rozskenyér dívott; a Felvidék északi szlovák megyéiben a rozs mellett főleg árpa- és zabkenyeret fogyasztottak; Erdélyben, Kelet-Magyarországon pedig a kukoricakenyér volt általános. Nemzetközi átlagban is kiugróan nagy volt a pálinkafogyasztás (23 liter fejenként), de igen csekély a cukor (2,76 kg), és a kávé (0,52 kg fejenként) fogyasztása.

Egy lakos átlagos évi élelmiszerfogyasztása Magyarországon (1881–1883)
(kilogramm)
Élelmiszer Magyarország Városok Falvak Magyar Szlovák Román
többségű megyékben
Hús és tojás 36,75 67,79 30,79 41,07 23,25 28,50
Szalonna és zsír 26,66 33,13 28,37 30,24 15,00 24,46
Tej és tejtermék 38,83 55,93 35,63 39,63 40,32 38,64
Búzakenyér 43,91 60,92 40,74 50,59 11,41 40,58
Bozskenyér 49,07 52,73 48,39 58,21 58,65 29,60
Árpa- és zabkenyér 17,45 3,76 20,00 10,83 75,19 5,01
Kukoricakenyér 32,50 11,69 36,39 22,11 0,75 69,92
Kenyér összesen 142,93 129,10 145,52 133,74 146,00 145,11
Tésztaliszt 58,53 59,24 58,38 55,16 60,35 68,58
Kásafélék 10,52 10,41 10,54 11,41 15,93 2,53
Burgonya 112,25 81,48 117,99 103,56 176,71 99,44
Főzelék, saláta 112,87 118,50 111,82 109,99 120,80 101,99
Gyümölcs 35,56 33,13 36,02 33,92 27,88 44,57
Bor (liter) 26,15     31,57 6,40 13,98
Pálinka. (liter) 23,09     21,44 28,12 26,48
Sör (liter) 4,06

Lábjegyzetek

  1. Muraköz nélkül
  2. Muraköz nélkül

Irodalom

A népesedés kérdéseiről általában: E. A. Wrigley, Népesedés és történelem (Budapest, 1973); Population and Social Change. Ed. by D. V. Glass and R. Revelle (London, 1972); Rédei Jenő, A születések és halálozások alakulása a XIX. századi Európában és Magyarországon (Budapest, 1960); Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig. Szerkesztette Kovacsics József (Budapest, 1963).

A korabeli demográfiai irodalomból fontos: Fáy András, Adatok Magyarország bővebb ismertetésére (Pest, 1854); Keleti Károly, Magyarország népesedési mozgalma 1864–73-ban és a cholera (Budapest, 1875); Ugyanő, Magyarország népességének szaporodása és fogyása országrészek és nemzetiségek szerint (Budapest, 1879); Weszelovszky Károly, Statisztikai tanulmányok hazánk közegészségi állapota felett (Budapest, 1875); Ugyanő, A gyermekek halandósága Magyarországon (Budapest, 1882); Magyarország népességi statisztikája. Szerkesztette Jekelfalussy József és Láng Lajos (Budapest, 1884); Ráth Zoltán, Magyarország statisztikája (Budapest, 1896) és Népünk korviszonyai és halálozási statisztikánk (Budapest, 1893).

  1. Az 1850-es évek népmozgalmai adatait lásd: Tafeln zur Statistik der Österreichischen Monarchie Neue Folge I–V. 1849–1865 (Wien, 1856–1868); Mittheilungen aus dem Gebiete der Statistik XIII. 2. és XIV. 1. (Wien, 1867).
  2. Az 1860-as évektől lásd a Magyar Statisztikai Évkönyvek köteteit, valamint Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam V. és Új sorozat 7. köteteit.
  3. A halandósági táblák forrásai: Fáy idézett műve; Weninger Vincze, Politikai számtan (2. kiadás, Pest, 1869); Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 11.
  4. A kelet-európai házassági szokásokra lásd: J. Hajnal, European Marriage Patterns in Perspective (In: Population in History. Ed. by D. V. Glass and D. E. C. Eversley. Chicago, 1965).
  5. A termékenységre és a születéskorlátozásra lásd: Ráth Zoltán, Népszaporodásunk kérdése a XX. század küszöbén (Budapest, 1901); Kováts Zoltán, A magyarországi népességi reprodukció kérdése és a XVIII–XIX. századi családi rekonstrukciós vizsgálatok néhány eredménye (A Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, 1966, 1.); P. Demény, Early Fertility Decline in Austria-Hungary (Daedalus, 1968. 2.); Dányi Dezső, Regionális fertilitási sémák Magyarországon a 19. század végén (Demográfia, 1977. 1.).
  6. Az egészségügyre lásd: Hahn Géza, A magyar egészségügy története (Budapest, 1960), és Bezerédyné Hertelendy MagdolnaHencz AurélZalányi Sámuel, Évszázados küzdelem hazánk egészségügyéért (Budapest, 1967).
  7. A táplálkozásra alapvető: Keleti Károly, Magyarország népességének élelmezési statisztikája (Budapest, 1887); továbbá: Timár EszterVeress Éva, A kenyérfogyasztás statisztikai becslése (A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1969–1970). Az európai országok élelmezési adatait lásd: Histoíre de la consommation (Annales, 1975. 2–3.).


A népesség növekedése és mobilitása
Tartalomejgyzék Külső és belső vándorlás