A demokrata értelmiség

A Múltunk wikiből
1790
Megalakul Kis János Soproni Magyar Társasága.
1792 december 1.
I. Ferenc elrendeli, hogy a magyar újságok csak a Wiener Diarium nyomán közölhetnek híreket a francia forradalom eseményeiről.
1793. január 21.
Párizsban kivégzik XVI. Lajos francia királyt.
1793. február 1.
Franciaország hadat üzen Angliának és Hollandiának.
1793. március 18.
Neerwindennél az osztrák hadsereg győz a francia csapatok ellen.
1793. április 18.
I. Ferenc új cenzúraszabályzatot bocsát ki.
1793. április 23.
Megjelenik a Pánczél Dániel szerkesztette Bécsi Magyar Merkurius.
1793. június 2.
Párizsban a jakobinusok veszik át az uralmat.

A jozefinista értelmiség és a nemesi ellenzék egymásra találása nem a titkos jelentések íróinak fantáziaszüleménye; de ez az értelmiség már nem jozefinista, időközben a belső és a külső események nyomására mérföldes léptekkel haladt előre a radikalizálódás útján.

Fejlődésük első jellegzetes állomása az volt, hogy a rokon gondolkozásúak egymásra találtak, s túlnőve a szabadkőműves program reformizmusán, Pesten és Budán külön olvasóköröket alakítottak.[1] A rendőri jelentések kezdettől fogva kluboknak nevezték ezeket, amelyekben nemesek és nem nemesek együtt vannak. Az olvasókörbe jártak a legfontosabb külföldi lapok, s a tagok rendszeres érintkezése lehetővé tette az információk és vélemények kicserélését, egységes közös álláspont kialakítását. A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt[2] és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Ugyancsak velük találkozunk Abaffy Ferenc házában, ahol időről időre baráti beszélgetésre gyűltek egybe. Maga a házigazda, az 1790. évi országgyűlésen a reformerek egyik bátor képviselője, a megyei birtokos nemességből jött. A társaságban rendszeresen ott találjuk Hajnóczyt, Szentmarjayt és Koppit, az egyetem több tanárát és másokat.

De nemcsak Pesten, hanem a vidéki értelmiségi központokban is találunk ilyen társaságokat. Kassán a szabadkőműves-páholyokban is együtt dolgozó akadémiai tanárok, orvosok, ügyvédek, sőt kereskedők tömörültek; köztük volt Török Lajos gróf[3] tankerületi főigazgató, Kazinczy Ferenc,[4] több professzor és néhány megyei nemes. Nagyváradon a jogakadémia tanárai, a főszolgabíró, meg Kazinczy Dienes főjegyző, az író öccse, képeztek egy kisebb társaságot. Kőszegen, az ország nyugati szélén, a kerületi tábla néhány bírája, a piarista gimnázium igazgatója, egy ügyvéd és a patikus jártak össze. A „francia mérget” terjesztő „titkos klubokról” hallunk Kézsmárkon és Lőcsén is.

Ahogy ezek a szórványos adatok is mutatják, a társaságok tagjai korántsem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből ide került professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejusivadék egyaránt volt köztük. Ami összetartotta őket: az a meggyőződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás mértékét illetően voltak véleménykülönbségek köztük, ha ez kezdetben nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig összetartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, és kicseréljék gondolataikat.

A „klubok” fő programja éppen az volt, hogy ezt a világpolitikai tájékozódást előmozdítsák. Amíg lehetett, közösen járatták a Moniteurt, akik franciául tudtak, fordították a többieknek. Szentmarjay naponként összejött barátaival az újság elolvasására. Figyelemmel kísérték a forradalom idején keletkezett röpiratokat is, Paine híres könyvét az emberi jogokról vagy Rousseau Társadalmi szerződését, melyet Szentmarjay le is fordított magyarra. A fiatalabbak mohón olvasták a materialista filozófiai irodalmat, s köztük nem egy, a deizmuson túljutva, ateistának vallotta magát.

Az értelmiség „vigyázó szeme” tehát Párizs felé fordult, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születtek a radikális reformok. És míg a francia köztársaság katonái a Rajnánál csapást csapásra mértek a koalíciós seregekre, köztük Ferenc császár csapataira, benn az országban minden vesztett csata hírére győzelmi ünnepet ült a demokratikus értelmiség. Abaffy házánál gyűltek ilyenkor egybe. Megünnepelték a francia sikereket, augusztus 10-ét, a köztársaság születésnapját is, miközben forradalmi dalokat énekeltek, a Ca irát meg a Carmagnole-t. Egymást „citoyen”-nek szólították, a zsarnokok halálára ittak, várakozóan éltették a szabadságot és egyenlőséget, amit különböző módon képzeltek el, de amelynek eszményét mindnyájan a franciákban látták megtestesítve. És miközben az udvar a koalíciós háború minden „győzelmére” hálaadó istentiszteletet rendelt el, ők széles körben terjesztették Martinovics álnéven írt röpiratát, a Ferenc császárhoz írt nyílt levelet, amely maró gúnnyal tette nevetségessé a francia forradalom eltiprásáról ábrándozó uralkodó erőlködését. Szentmarjay, hogy testvéri érzéseit kimutassa, Vácra elébe ment az országba érkező francia hadifogoly szállítmányoknak, s csókkal üdvözölte őket. Szlávy János, egy francia fogságba esett magyar katona szájába adva a szavakat, röpiratban védte meg a köztársaságot a reakció rágalmai ellen, az ismeretlen versíró pedig „a fény terjesztőit” köszöntötte a franciákban.[jegyzet 1]

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a magyar demokraták belső fejlődésére is fényt vetnek. Az a Hajnóczy, aki 1792 elején még őszintén hitt abban, hogy mérsékelt reformokkal, a rendek és az uralkodó együttes jóakaratával lerakhatja az átalakulás alapjait, 1793-ban már a jakobinus alkotmányt fordította latinra és terjesztette baráti körében. 1792 végén a mágnások és püspökök féktelen önkényéről írt s törvényes keretek között, de az uralkodó hatalmát kívánta erősíteni, 1793. augusztus 10-én barátaival együtt már a francia köztársaság kikiáltásának évfordulóját ünnepelte meg. 1793. június végi levelében még a girondisták mellett állt, Vergniaud férfias helytállását dicsérte, pár hónappal később pedig Robespierre egészségére ürítette poharát. „Láng volt a lelke s a francia revolúcióban élt lelkestől-testestől” – írta róla Kazinczy.[jegyzet 2]

Persze nem mindenki tudott lépést tartani a francia fejlődéssel, s csak kevesen voltak, akik a szó igazi, francia értelmében vett jakobinizmusig eljutottak. Hajnóczyt már láttuk: 1798 őszére a polgári köztársaság híve volt, egyetértett a jakobinus elvekkel, de még mindig hitt abban, hogy Magyarországon a változás vér nélkül megtörténhet. Szentmarjay volt a legradikálisabb. Az ifjúság lendületével vetette magát a francia események sodrába; Saint-Justnek a girondisták elleni vádbeszédét fordította, nyíltan szidalmazta az uralkodókat és mindazokat, akik mellettük állnak.

A többség nem jutott el ilyen messzire, de a rendőri jelentések és a közvélemény jakobinusnak mondotta mindazokat, akik változtatni akartak a rendszeren, akiknek – ahogy egy korabeli levélben olvassuk – „az francia constitutio tetszik, és akik a francia háború előmenetelén örvendeznek és a mi udvarunk előmenetelének gátlásokat keresnek”.[jegyzet 3] Zömük a köztársaság híve volt, de ellenezték a forradalmi erőszakot. Abaffy és baráti körének nagy része pedig mindvégig az alkotmányos nemzeti királyság híve maradt.

Az ifjúság azonban már radikálisan republikánus. A pesti egyetem hallgatói a franciak iránti rokonszenvből „jakobinus módra” rövidre nyírattak hajukat, francia „jakobinus sapkát” viseltek, a helytartótanács nagy felháborodására. Az akadémiai ifjúság szabadságfákat állított, s a farsangi mulatságokon ők rémítgették guillotine-nal az aulikusokat és a reakciósokat. Céljuk már nem az alkotmány módosítása, hanem a teljes változás, a polgárság és mindenekelőtt a jobbágyság felszabadítása. Eszméik, céljaik még korántsem forrtak ki, de lelkes lendületük komoly tényezője az értelmiségi mozgalomnak. Legtöbbjükre illik az, amit a későbbi evangélikus szuperintendens, a göttingai diák Kis János írt önmagáról. Mindenfelé a francia forradalomról folyt a beszélgetés, diákok és professzorok, jóbarátok és ellenségek erről vitatkoztak, „némelyek ellene, s még többen mellette. Természet szerint én sem maradék részvétlen s idegen – írja –, hanem a fiatal kor egész hevével s tudatlanságával foglalatoskodam vele.” Barátaival együtt „a francia forradalomból reménylhető boldogságról” álmodozott, s a „köznép nyomorgatását tárgyazó gondolatok és tépelődések” kínozták.[jegyzet 4]

A francia forradalom eseményein föllelkesedett, a polgári átalakulás szükségességéről meggyőződött fiatal nemzedéket látunk,amely – sorai közt néhány nagy műveltségű idősebb emberrel – keresi a kibontakozás útját. Szemük Párizson van, de a hazai valóságban gyökereznek, s öntudatukat és elhivatottságukat megsokszorozza az a tudat, hogy ahogy Franciaországban az értelmiség járt elöl a forradalmi mozgalmakban, úgy nálunk is nekik kell kiharcolniok a szabadságot és az egyenlőséget.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 877.
  2. Ugyanott I. Budapest, 1952. 367.
  3. Benda, A magyar jakobinus mozgalom… Budapest, 1957. 48.
  4. Kis János szuperintendens emlékezései életéből. Budapest, 1890. 120., 183.

Irodalom

A demokratikus értelmiségre lásd: Benda 1957. 44. és a következő oldalak.

  1. Az olvasókörökkel több tanulmány is foglalkozik, így Léces Károly, A pesti magyar olvasó-kabinet megalapítása és könyvállománya (Magyar Könyvszemle, 1959. 4); Bíró Ferenc, A XVIII. századvégi magyar lesekabinétek történetéhez (Magyar Könyvszemle, 1961. 1) és H. Balázs 1967. 192–197.
  2. Berzeviczy Gergelyre: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus. 1763–1795 (Budapest, 1967, továbbiakban: H. Balázs 1967).
  3. Török Lajosra: József nádor iratai. Kiadta Domanovszky Sándor (Magyarország újabbkori történetének forrásai, továbbiakban: József nádor iratai) I. Budapest, 1925. 157.
  4. Kazinczyra: Szauder József, Kazinczy Ferenc a jakobinizmus felé vezető úton (Magyar Tudomány, 1959. 12) és Szauder József, Kazinczy útja a jakobinus mozgalom felé (Irodalomtörténeti Közlemények, 1959. 3–4).


A polgári forradalom magyar előfutárai
A patrióta nemesi ellenzék Tartalomjegyzék Az elégedetlenek egymásra találása