A devalváció

A Múltunk wikiből
1809. december 19.
I. Ferenc pátense az örökös tartományokban elrendeli az ezüst kényszerbeváltását.
1810.
A birodalom területén 1436 millió ezüst forint értékű bankócédula van forgalomban.
Az infláció következtében 100 ezüst forintnak 550 bankó forint felel meg hivatalosan.
1810. február 26.
I. Ferenc pátense bejelenti 600 millió értékű szilárd váltópénz kibocsátását.
1810. április 2.
Napóleon császár és Mária Lujza osztrák főhercegnő házassága megpecsételi az alakuló francia–osztrák szövetséget.
1810. december 15.
Egy, I. Ferenc elnökletével megtartott udvari konferencia elhatározza, hogy a pénzügyi nehézségeket az inflálódott pénz devalvációjával oldja meg.
1811. február 20.
I. Ferenc kiadja a devalvációs pátenst. Március 15-től a papírpénzt névértékének ötödére leértékeli.
1811. június 22.
I. Ferenc augusztus 25-re összehívja az országgyűlést.
1811. augusztus 6.
I. Ferenc cenzúrarendelete eltiltja az alkotmányt bíráló művek megjelentetését.
1811. augusztus 29.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1811. szeptember 14.
Az országgyűlés feliratban tiltakozik a devalváció ellen.
1811. szeptember 30.
Az országgyűlés bizottságot küld ki, hogy az megtárgyalja a pénzügyi helyzetet a magyar kamara tanácsosaival.
1811. október 14.
Az országgyűlés pénzügyi bizottsága bejelenti, hogy az uralkodó 100 millió forint váltópénz fedezését kívánja évi közel 2 millió 800 ezer forint értékben, s 12 millió forint évi segélyt.
1811. november 4.
I. Ferenc kézirata ellenállása miatt megfenyegeti az országgyűlést.
1811. december 10.
Metternich államkancellár emlékirata felveti a magyar alkotmány felfüggesztésének gondolatát.
1813. április 16.
I. Ferenc 45 millió forint új papírpénzt bocsát ki.
1816. június 1.
I. Ferenc rendelete negyven százalékkal leértékeli az 1811-ben kibocsátott papírpénzt.
1822. augusztus 12.
I. Ferenc elrendeli, hogy a hadiadót papír helyett azonos névértékben ezüstben kell fizetni.

Miután a kormányzat a bevételeket fokozni nem tudta – hasonlóan más európai államokhoz –, már a század elejétől a bankócédulák mind nagyobb mérvű nyomásához folyamodott.[1] 1798-ban 91 millió, 1807-ben 792 millió, 1810-ben pedig 1436 millió ezüstforint értékű bankócédula volt forgalomban, azaz a bankjegyek mennyisége 12 év alatt mintegy megtizenhatszorozódott. A bankjegy mellett természetesen érvényben maradt az ércpénz is, ezeket az inflációs években is tovább verték, főleg a réz váltópénzt. A bankócédulák és az ércpénz értéke 1798-ban még azonos, 1799-től azonban a bankócédulák értéke előbb lassan, majd rohamosan romlott, úgyhogy a kormány kényszeráfolyamot léptetett életbe. Eszerint 100 ezüstforintnak 1891-ben 115 bankóforint felelt meg; 1808-ban 222, 1810 októberében 550 és 1811 márciusában 833. Ez persze csak a hivatalos névérték, a reálérték ennél rosszabb volt. Egyébként 1811-re az arany- és ezüstpénz úgyszólván teljesen kiszivárgott az országból, forgalomban csak a nagy mennyiségű papírpénz maradt.

A magyar nemesség az országgyűléseken több alkalommal hivatkozott arra; hogy mivel nem adta hozzájárulását a bankócédulák nyomásához, Magyarországnak az egész ügyhöz jogilag nincs köze, s a financiális válságból fakadó bajokért nem vállalhatja a felelősséget. Ezzel azonban nem tudta megakadályozni, hogy az infláció következményei Magyarországon is ne érvényesüljenek.

Az infláció természetesen legsúlyosabban a fix fizetésű tisztviselőket érintette, továbbá a városi szegénységet és általában a polgárságot. A városok, amelyek jelentős összegeket tezauráltak, illetve adtak ki kölcsönbe, főleg a megszorult nemesuraknak, az infláció során tőkéjük nagy részét elvesztették. A kereskedelem erősen visszaesett, az inflációs pénzt ugyanis hovatovább senki nem akarta elfogadni, a kereskedők szívesebben tartották áruban pénzüket, a kereskedelem volumene mindinkább csökkent.

Szerencsésebben jártak a mezőgazdasági termékeket piacra vivő nemesek és jómódú parasztok. Az állandó háborúskodás megnövelte a mezőgazdasági termékek árát, s az árak emelkedése még az inflációs pénzben való eladást is érdemessé tette. A búza ára 1811-ben tizenháromszorosa volt az 1800-es árnak, míg a pénz értékének romlása ugyanezen idő alatt csak 8,3-szoros.

A viszonylagos gabonakonjunktúra következtében beállt pénzbőség lehetővé tette, hogy a nemesség inflációs pénzben kifizesse adósságait. Egymás után épültek klasszicista stílusban az új nemesi udvarházak, s a korábban csak a főnemességre korlátozódó fényűzés megjelent a köznemesség körében is. A kortárs megfigyelők meglepetéssel regisztrálták a nemesi háztartásokban ekkor elterjedő ezüst étkészleteket, a régi egyszerű bútorokat felváltó empire szobaberendezéseket, az aranyórák és a női ékszerek divatját. Ahogy a statisztikus Csaplovics János följegyezte: a nemesség körében valóságos versenyfutás kezdődött, „mindenki többet akart mutatni, mint a másik, egy fokkal mindenki többnek akart látszani”. Persze – teszi hozzá – nem mindenki tudta a szükséges pénzt előteremteni, s míg egyes rétegek tobzódtak, mások szükséget szenvedtek.[jegyzet 1] A társadalom korábbi egyensúlya megbomlott.

Az egyre nehezebbé váló gazdasági helyzetben a kormánynak végül is tennie kellett valamit. Miután a politikai propaganda, a panaszkodók elleni eljárások és a politikai ellenzék elleni hadjárat érthetőleg semmilyen javulást nem hozott, 1806-tól a kormány fokozott takarékossággal próbálta útját állni az inflációnak.

Rainer főherceg, az uralkodó öccse, a hadsereg létszámának csökkentését javasolta, de tervét elvetették. O'Donnel kamarai elnök a katolikus egyház terjedelmes birtokainak állami vagyonná nyilvánításával és értékesítésével akarta az államadósságoktól is fulladozó kormány anyagi helyzetét szanálni, ehhez viszont Ferenc császár nem járult hozzá. Fölmerült egy általános 10 %-os vagyondézsma terve is, de leszavazták. Végül csak az ezüstnemű kényszeráron való beszolgáltatását rendelték el. Miután azonban a magyar országgyűlés ezt a rendelkezést nem hagyta jóvá, Magyarországon nem is lépett érvénybe, ami lehetővé tette, hogy az osztrák–cseh arisztokrácia is Magyarországra mentse ezüstneműjének egy részét.

A devalorizáció terve 1810 elején merült fel. O'Donnel elgondolása az volt, hogy nemesércre beváltható papírpénzt teremt.[2] Ennek mennyisége az akkori elméletnek megfelelően a fedezet háromszorosára terjedt volna. Váltócédulák (Einlösungsschein) formájában kereken 600 millió aranyforint értékű jelzálogkötvényt bocsátott ki, melynek az inflációs pénzhez való kurzusát az 1810. február 26-i pátens 1:3-ban rögzítette, azaz 100 váltócéduláért 300 forint bankót kellett fizetni. A jelzálogkötvényeket nagyjából fele-fele arányban osztották szét az örökös tartományok és Magyarország között. Mire azonban a korszerűtlen adminisztrációs gépezet az egymásnak nemegyszer ellentmondó rendeletek végrehajtását megkezdte volna, az újabb fegyverkezés folytán tovább emelkedő infláció az 1:3-as beváltási arányt teljesen irreálissá tette. Az inflációt csak növelte, hogy az 1809-es schönbrunni békében Napóleonnak átengedett területekről kitiltott papírpénz (tetézve a franciák által hamisított nagyszámú bankjeggyel) visszaözönlött az országba.

O'Donnel utóda, Wallis gróf 1811 elejére kidolgozott devalvációs terve jelzálogkötvény helyett megemelt adók és illetékek révén kívánta az új pénz stabilitását biztosítani. Az 1811. február 20-i pátens a pénz értékét egyötödére csökkentette. Ez azt jelentette, hogy az állami terheket, adót, vámot az eddigi összeg ötszörösével kellett megfizetni. Különösen súlyosan érintette ez Magyarországot, ahol a hadiadó új összegben való befizetése egyes vidékeken állataik eladására kényszerítette a parasztokat, terményeikért ugyanis nem kaptak ötszörös árat. Egyes megyékben nem is volt annyi bankjegy forgalomban, amennyi a hadiadó megfizetéséhez szükséges lett volna. Súlyosan érintette a parasztságot az is, hogy a kincstárral szemben fennálló követeléseit (a katonaság részére beszedett élelmiszerek, fuvarozások stb. ellenértékét) nem számíthatta be az adófizetésnél, és hogy a réz 6-krajcárosokat – elsősorban ebből állt a parasztság készpénzkészlete – forgalmon kívül helyezték.

Az is előfordult, hogy a paraszt a katonaság ellátásával kapcsolatos beszolgáltatásokra természetben vagy pénzben kölcsönt vett fel. Mivel a kincstár nem fizetett, a hitelezők a fizetési idő lejártakor megindították a végrehajtást. Ilyen módon a parasztok egy része mindenét elvesztette. Ehhez járult még az 1811. évi rossz termés; sok helyen a föld a vetőmagot sem adta vissza. Az 1811–1812. évi országgyűlés tiltakozott is a pátens rendelkezései ellen, de eredménytelenül. Ahogy Ferenc császár mondotta: a pénzügyi stabilizációért mindenkinek áldozatot kell hoznia.

Lábjegyzet

  1. Johann Csaplovics, Gemälde von Ungarn. I. Pest, 1829, 254–255

Irodalom

  1. A papírpénz kibocsátásának körülményeire lásd: J. Raudnitz, Das österreichische Staatspapiergeld und die priviligierte Nationalbank. I. 1762–1820 (Wien, 1917); Büky József, Ausztria papírpénz-kibocsátásának története a XVIII. század közepétől 1850-ig, különös tekintettel Magyarországra (Budapest, 1937); Gillemot Katalin, Javaslatok a Monarchia pénzügyeinek rendbehozására 1800 és 1811 között (In: Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése 60. fordulójának ünnepére. Budapest, 1937); A. Beer, Erzherzog Karl als Finanzpolitiker (Österreich-ungarische Revue, 1887).
  2. O'Donnel elgondolásaira: V. Hoffmann, Das Finanzsystem des Grafen O'Donnel (Wien, 1918). A devalvációra lásd Viktor Hoffmann, Die Devalvierung des österreichischen Papiergeldes im Jahre 1811 (MünchenLeipzig, 1923); Johanna Kraft, Die Finanzreform des Grafen Wallis und der Staatsbankrott von 1811 (Graz, 1927) és Paul Stiassny, Der österreichische Staatsbankrott von 1811 (WienLeipzig, 1912);


Magyarország a napóleoni háborúkban
Adórendszer, pénzügyi nehézségek Tartalomjegyzék Az udvar és a magyar nemesség ellentétének újraébredése