A drinápolyi béke

A Múltunk wikiből
1547
június 19. Béke Drinápolyban V. Károly császár és I. Szulejmán szultán között. A béke I. Ferdinánd országaira is kiterjed. (A magyar király évi 30 ezer aranyat fizet ajándék címén.)
1568
február 17. Béke Drinápolyban I. Miksa és II. Szelim között. (Évi 30 ezer magyar arany fejében Miksa birtokában maradnak a kezén levő területek.)

Miksa követei, a Portát már jól ismerő Verancsics Antal egri püspök és Teuffenbach Kristóf királyi tanácsos hét hónapig tárgyaltak Konstantinápolyban, amíg a békeokmány megszövegezéséhez eljutottak.[1] A szultán és főemberei indulatát az évi adó átnyújtásával és gazdag ajándékokkal (a háborús fizetőmester elszámolása szerint együttesen 97 232 forint 56 krajcár és 3 dénár értékben) igyekeztek szelídebbre hangolni. A kincseken kívül részletes utasításokat vittek magukkal, de a hosszúra nyúló alkudozások során így is több kérdésben ki kellett kérniük a bécsi udvar véleményét. Különösen két ponton volt nehéz a felek álláspontját közelíteni. Az egyik a legtöbb viszályt okozó várak lerombolásának igénye volt, melyet mindkét fél követelt, a másik a királyi és a török terület peremén élő, mindkét félnek adózó népesség felosztása, valamiféle pontosabb határ kijelölése volt. Az első kérdést végül elejtették, a másodikban halasztó döntés született.

A megállapodás 1568. február közepére jött létre, Miksa követei február 21-re szövegezték meg a békepontokat. Minderre már Drinápolyban került sor, ezért nevezik a megállapodást drinápolyi békének.

A békeszerződés az 1547 óta kötött egyezmények alapján állt, így megtartotta Miksa évi 30 ezer magyar dukátot (magyar aranyforintot) kitevő adókötelezettségét, melyet szemérmesen ajándéknak neveztek. A felek arra törekedtek, hogy elejét vegyék a hosszú, 900 km-es határvonalon minduntalan fellobbanó ellenségeskedéseknek. Megállapodtak az egymás területére be-becsapó török és magyar várőrségek, hajdúk, martalócok, uszkókok kölcsönös megbüntetéséről, s rendelkeztek a török emberkereskedők kitiltásáról, az emberrablók üldözéséről, a fogságba kerültek váltságdíj nélküli kiadásáról és az átpártolók kölcsönös kiszolgáltatásáról. Szigorúan megtiltottak mindenfajta párviadalt, mivel a bajvívás könnyen békebontáshoz vezethet.

A végvárakról rendelkező rész egyetlen erősség lerombolását sem írta elő, s a kölcsönösség alapján mindkét félnek megengedte, hogy saját területén új várakat építsen és a meglevőket kijavítsa. Megtiltotta viszont, hogy az ellenfél területén fogjanak építkezésbe.

Halasztó döntés született a „közös jobbágyok”, a tisztázatlan jogállású peremvidék mindkét félnek szolgáló népessége ügyében. A törökök a tárgyalások során pontos határjelek kitűzését, és a határvidéken élő népesség szétosztását kívánták, méghozzá az első foglalásaik után felfektetett adókönyv (Halul deftere) alapján. Miksa követei arra hivatkozva, hogy az adókönyvet nem ismerik, nem egyeztek bele ebbe a megoldásba. Sikerült elfogadtatniuk az udvar álláspontját, hogy a béke nyilvánosságra hozatala után a két fél által kiküldött bizottság állapítsa meg a határokat. Ennek megtörténtéig az adott helyzet fenntartásában egyeztek meg. Ez nemcsak a kétfelé adózás gyakorlatát kívánta államjogi szinten rögzíteni, hanem rá akarta szorítani a törököket a kettős adóztatás addigi módjának tiszteletben tartására. A kétfelé hódolt, határ menti falvak túlzott megterhelésének elkerülésére a király – mint már említettük – egy idő óta a szokványos kötelezettségek felét kívánta tőlük; követei most az ellen tiltakoztak, hogy a törökök az utóbbi években nem követték ezt az elvet, hanem eredeti követelésüket lényegesen megnövelték, előfordult, hogy tízszeresére emelték. A béke szövege csak a határsáv helyzetéével foglalkozott, a belső török terület helységeinek magyar adóztatását nem érintette; ennek jogosságát a török fél nem volt hajlandó elismerni, csak a gyakorlatban volt kénytelen eltűrni.

A határszakasz mindennemű vitás kérdésének eldöntésére vegyesbizottság kijelölését határozták el. Rendezték a Habsburg uralkodó diplomáciai képviseletét is: meghatalmazottainak (követek, ügyvivők) a Porta ugyanazokat a jogokat biztosította, mint a többi keresztény ország képviselőinek. Török részről nem merült fel igény arra, hogy a szultánnak állandó képviselete legyen Bécsben.

A királyság és Erdély kapcsolatát illetően kimondták, hogy a Habsburg király nem támad Erdélyre, valamint Moldvára és Havasalföldre, s János Zsigmond is megmarad országa határain belül; a két uralkodónak a Tisza és Erdély közti területre támasztott birtokigényeit pedig lehetőleg területcserékkel fogják rendezni.

A drinápolyi béke papíron új, békés szakaszt nyitott meg az ellenfelek és országrészeik kapcsolatában. Ez azonban egyúttal azt is jelentette, hogy belátható időn belül nincs remény a török kiűzésére, sőt a végeken kialakult védő-támadó harc folytatására sem. Ezt a magyarországi társadalom nem fogadta megnyugvással, és elégedetlenségét mindegyik osztály a maga módján fejezte ki.

Az uralkodó osztályban még mindig forrt az elkeseredés a török háborúkban nyújtott segítség elégtelensége vagy a rendek érdekeinek háttérbe szorítása miatt.[2] Az elégedetlenség főleg az északkeleti részeken volt erős, ahol a földrajzi helyzet lehetőséget nyitott a választásra a királyság és Erdély között. A béke megkötése még inkább megingatta a bizalmat a Habsburg-királyságban. Nagyratörő, romantikus tervek születtek az ország egyesítésére János Zsigmond uralma alatt, de e tervezetek minden reális alapot nélkülöztek. Híre járt, hogy egyes főurak – elsősorban Dobó Istvánt, Balassa Jánost, Báthori Miklós országbírót, Tahy Ferencet, Draskovich Györgyöt emlegették – váraikat erősítik, csapatokat gyűjtenek: arra készülnek, hogy csatlakozzanak az Erdélyből induló hadjárathoz. A nemesség elégedetlenségének nyilvánvaló jele volt az is, hogy egyesek – így Forgách Ferenc váradi püspök és Gyulaffy László veszprémi kapitány – Erdélybe költöztek, és másokat is erre buzdítottak. Miksát annyira nyugtalanították ezek a jelzések, hogy – nem érezvén magát biztonságban – nem tartotta meg az 1569 elejére összehívott országgyűlést, s várta az alkalmat, hogy lecsapjon a gyanúsítottakra.

A leszámolásra egy levél adott ürügyet, melyben Balassa János ajánlotta fel a Habsburg-uralommal elégedetlen birtokosok támogatását János Zsigmondnak. A levelet valójában egy szlavóniai származású nemes, a pénzért mindenre képes Kenderessy István hamisította (talán Miksa és Rueber János kassai főkapitány tudomásával), és ellátta Balassa hamis pecsétjével.

Miksa személyesen jelent meg az augusztusra halasztott pozsonyi országgyűlésen, s János Zsigmond és hívei készülő támadására, a háborús veszélyre hivatkozva újabb terhek vállalását kérte a rendektől. Két hónapig folyt a huzavona, az országgyűlés már a végéhez közeledett, amikor Miksa cselekedett. Balassa János és Dobó István már előzetesen igyekezett tisztázni magát a vádak alól, és az uralkodó megnyugtató válaszára mindkettő megjelent az országgyűlésen. Miksa a rendek szemére hányta, hogy közülük többen – János Zsigmonddal szövetkezve – nyílt lázadásra készülnek, s bejelentette, hogy három, bizonyítottan hűtlen főúron megtorolja a szervezkedést. Dobót és Balassát nyomban őrizetbe vétette, a távollevő Homonnai Gáspár ellen elfogató parancsot adott ki. Bizonyítékokat és bírói tárgyalást ígért, de a külön erre a célra kiküldött bizottság sem tudott terhelő leveleket felmutatni és tanúkat állítani. KenderessyBalassa-levelére” sem lehetett sokáig hivatkozni, mert kiderült, hogy hamisítvány. A legfőbb „bizonyíték” így megsemmisült; Forgách és Gyulaffy Erdélybe távozása sem utalt összeesküvésre, inkább a magyarországi uralkodó osztály növekvő elégedetlenségére. Homonnait egyébként sem sikerült elfogni, Balassa pedig megszökött a fogságból. Az összeesküvés vádja végül is összeomlott, mindhárom vádlott kegyelmet kapott. De írásban el kellett ismerniök bűnüket, és hűséget kellett fogadniok.

A király így mentesült annak a beismerésétől, hogy elfogásuk igazságtalan volt. Az ügyön csak Dobó veszített: két és fél évi raboskodás után szabadult, betegen és összetörten, s hamarosan meg is halt.

Irodalom

  1. Verancsics Antal és Chistoph Teuffenbach követségére, a béke megkötésére és szövegére: Verancsics Antal összes munkái V (Monumenta Hungariae Historica III. osztály VI);
  2. az uralkodó osztály körében mutatkozó elégedetlenségről: Károlyi Árpád, Dobó István és Balassa János összeesküvésének történetéhez, 1569–4572. (Századok 1899).


A három részre szakadás állandósul
Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár. Tartalomjegyzék Karácsony György felkelése