A földesúri major és a paraszti tanya

A Múltunk wikiből

A növénytermelésben és az állattartásban a földesúri birtoküzem fontos szerepet betöltő része volt a major. A földesúri major a saját kezelésben tartott birtok pusztáin keletkezett, és többféle módon hasznosították.

A jobbágyfalvak közelében levőket, ha elegendő roboterő állt rendelkezésre, vagy pedig – meglehetősen gyakran – konvenciós cselédek munkájával, szántóföldi művelésre fogták. Ebben az esetben a major a jellegzetes mezőgazdasági nagyüzem külső része, amelyet a birtokon folyó termelés intenzitásának megfelelő technikával, munkamegosztásban műveltek. Ilyen majorok voltak Moson, Sopron, Győr, Pozsony és Nyitra megyében.

Az Alföldön a földesúri major a rideg, félrideg – a kevesebb munkaerővel végezhető, művelhető extenzív – állattartás helye. Az allodiális majorok, puszták népessége a pásztorokból került ki. Az állattartó majorok, pusztai szállások inkább a korábbi századokra voltak jellemzőek, mintsem az 1830-as, 1840-es évekre.

A saját kezelésben tartott pusztai major a kialakulóban levő nagyüzemi gazdálkodás jellegzetes létesítménye. Jogi helyzetéből és gazdasági funkciójából következően sem azonos a paraszti – és a mezőgazdasági termelés és állattartás szempontjából szintén igen lényeges funkciójú &nash; tanyákkal. A majorban folytatott gazdálkodás formai és tartalmi vonatkozásban egyaránt más volt, mint a paraszti tanyás gazdálkodás.

A földesúr saját kezelésben tartott birtokán levő major hasznosításának másik módja a puszta bérbeadása egy tagban, vállalkozónak. Fejér és Veszprém megyében birkatenyésztők bérelték a feltöretlen pusztán levő majorokat, és csupán a házi szükségletek fedezésére elegendő területeken folytattak földművelést. Ugyanez volt a gyakorlat Békés, Csanád, Csongrád földesúri, Bács és Torontál megyék kincstári pusztáin. Ezekben a megyékben a bérlők a pusztán – egy tagban vagy megosztva – hizlalásra szánt szarvasmarhákat legeltették. A földművelés ezekben a megyékben még kisebb mértékű volt, mint a Dunántúlon és Felső-Magyarország északnyugati megyéiben. Legföljebb téli takarmányozásra használtak szénát a bérlők, az állatállomány szükségleteinek megfelelően.

A bérlő birkásgazda, a sőrés szállásai nem szoros értelemben vett tanyák, és csak némileg, külső formáikban hasonlók a mezővárosok határán már a 18. században létező állatteleltető szállásokhoz.

A saját kezelésben tartott birtok pusztai majorságait – leginkább az Alföldön – a földesurakkal szerződésben levő mezővárosok, falvak közösségei, vagy gazdag parasztok bérelték hosszabb-rövidebb időre, és előbb legelőnek, majd a gabonaértékesítési lehetőségek jelentős megnövekedésével a mezővárosok a bérleti díj minél busásabb hasznot hajtó gyümölcsöztetése érdekében a puszták egyre nagyobb kiterjedésű részét törték fel, fogták szántóföldi művelésre, és a pusztákon rendezkedtek be tanyás gazdálkodásra. Ez nem jelentette azt, hogy ott falusi településforma jött létre (ez majd a 19. század második és a 20. század első felére lesz jellemző), hanem csupán azt, hogy a 18. századból ismert, szétszórtan elhelyezett gazdasági épületek, a szállások megszaporodtak, és ugyanakkor – éppen a gabonaeladás kedvező lehetőségeivel összefüggésben – átalakulnak ideiglenes lakóhelyül szolgáló tanyákká, amelyeken összpontosítva helyet kapnak a gazdasági épületek, a mag cséplésére szolgáló szérű stb.

Az igazi tanyás gazdálkodás ezeken a területeken és a mezővárosok saját, távolabbi határövezeteiben alakult ki, helyenként már a 17., túlnyomórészt a 18. században, hogy azután a 19. század fordulójától elkezdődjék az eredetileg állattartásra szolgáló funkciójuk megváltozása. A 19. század első felében az egyre nagyobb arányú gabonatermeléssel párhuzamosan a szállások állatteleltető jellege fokozatosan háttérbe szorult ugyan, de sohasem szűnt meg, csupán a falusi vagy mezővárosi ház mezőgazdasági üzemhelyének szerepét vette át. Elkezdődött a városi lakóhely és a határbeli üzemhely elválása. A várostól vagy a földesúrtól bérelt pusztán a bérlők külön-külön egy tagban vették ki illetőségüket. Itt semmiféle művelési kényszer nem volt. Az előző századokból visszamaradt közös használat maradványait az 1840-es években igyekeztek megszüntetni.

A tanyás gazdálkodásnak a helyi adottságoktól függően több típusa alakult ki.

A Tiszántúl és a Duna–Tisza közének déli részén (Békés, Csongrád, Bács megyében) gabonatermelés, a Duna–Tisza köze középső részén (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös, Kalocsa) gabonatermeléssel vegyes szántóföldi kertes gazdálkodás, a jászkun pusztákon és Debrecen határában állattartás volt a tanyák elsődleges funkciója. A földművelés kisebb szerephez jutott.

Az 1840-es években már jelentős volt az állandóan tanyán élők száma. Összetételük a tanyás gazdálkodás jellegétől függött.

A túlnyomóan földművelő gazdálkodást folytató területeken a majorosok, a kertészek, a gazdák nőtlen fiai laktak a tanyán. Ezekben a régiókban gyorsan nőtt a tanyák száma. Ahol gyümölcs- és szőlőgazdálkodás volt a termelés fő ágazata, ott a gazda is a tanyára költözött. Ezeken a helyeken a legélesebb a városi lakóhely (ház) és az üzemhely (tanya) elkülönülése, de az elválás véglegessé 1848 előtt még Szegeden sem lett, ahol pedig a lakosság jelentős része lakott állandóan a tanyán.

A lakóház és tanya szétválásának legtöbb esetben a belső (városi) és a külső (határbeli) telekjárandóság jogi egysége állta útját. A mezővárosi, falusi közösségek is tiltották az adófizető gazda tanyára költözését, többek között a communitás adóbevételeinek csökkenésétől is félve.

A tanyás gazdálkodásban 1848 előtt az állattartó szállástól a gabonatermelő, monokultúrás földművelésen át a munkaigényes kertgazdálkodásig minden mezőgazdasági ágazat megtalálható. Ugyanakkor funkcionális szempontból az 1848 előtti évtizedekben jól megkülönböztethető egymástól a földesúri major és a tanya. A kettő közötti különbség elmosódása majd 1848 után következik be.

A paraszti tanyás gazdálkodás létrejöttének feltétele aránylag nagy kiterjedésű határ, amely lehetővé teszi a szántóföld, a legelő és a rét területének elkülönítését (Debrecen, Szarvas, Gyula, Szeged, jászkun városok). Jogilag fontos feltétel a jobbágyénál szabadabb, állandóbb birtok- és öröklési jog (kiváltságos szabad kerületek, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös, Szeged esetében a szabad paraszti, illetve a mezővárosi, városi birtokjog). Szarvas, Nyíregyháza, Gyula, Makó, Békéscsaba esetében a földesurakkal kötött szerződés tette lehetővé az úrbéres jobbágyokénál szabadabb birtoklást. Földesúri falvak és mezővárosok esetében pedig ezenkívül a jobbágyi és földesúri földek területi elkülönítése is (Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely); s ehhez csatlakozóan a határ egészén vagy annak egy részén a szántóföld egy tagban és kellő nagyságban való kiosztása, a tanyai földek mentesítése a legeltetési szolgálattól.

Mindezek a feltételek az Alföldön sem voltak meg együtt, és főleg nem mindenütt. A tanyás gazdálkodás sok helyen nem terjedt ki a gazdasági egységek egészére.

Néhány esetben az 1836:VI. és XII. tc. 13. és 14. §-ai alapján végrehajtott tagosítások és legelőelkülönítések gyorsították a tanyásodás folyamatát, és új irányú fejlődést jeleztek. Az 1840-es évek végén a tanyás gazdálkodás területe hét megyében (Bács-Bodrog, Békés, Bihar, Csanád, Csongrád, Pest-Pilis-Solt, Szabolcs) és a két szabad kerületben hozzávetőlegesen két és fél millió kat. holdra becsülhető (mintegy 14 375 km2). E megyék egész területe 23 650 km2 lévén, a tanyás gazdaságok itt a. terület hozzávetőlegesen 60%-át foglalták el.

A művelés extenzív vagy munkaigényes módja – láttuk – tájegységenként és a művelt mezőgazdasági ágazat jellegétől, a lakosság jogi helyzetétől, sűrűségétől, a természeti adottságoktól függően többé-kevésbé egymástól eltérően alakult. A táji típusok kialakulásában fontos szerepet játszottak: a piaci helyzet, a közlekedési és a szállítási viszonyok. Ez is magyarázza, hogy a gabona, gyümölcs, szőlő termelésére; leginkább a Duna–Tisza közének, Kalocsa környékének paraszti üzemei rendezkedtek be. A legelőgazdálkodás ugyan ezeken a területeken is fennmaradt, de a más irányba mutató fejlődés tendenciái már 1848 előtt világosan felismerhetők. A Tisza szabályozása előtt szállítási szempontból hátrányosabb helyzetű Jászság, Kunság, Hajdú kerület a legextenzívebb állattenyésztés központjai, amelyek – Debrecent és környékét kivéve – csak a közvetlen szükségletek céljaira termeltek gabonát. Debrecen környékén az 1840-es évekre már nagyobb arányú kukoricatermelés folyt, amely megvetette a paraszti árusertés-hizlalás alapjait.

Irodalom

A földesúri major és a paraszti tanya jellemzőiről európai összehasonlító vizsgálódás alapján érdekes következtetésekre jutott Hofer Tamás, Kísérlet a magyar tanyarendszer összehasonlító vizsgálatára (In: Paraszttársadalom III.). Alapvető munkák Hoffmann Tamás, A magyar tanya és a hagyományos mezőgazdaság üzemszervezetének felbomlása Európában (Ethnographia, 1967. 1) és Balogh István, Az alföldi tanyásgazdálkodás az 1830–1840-es években (Agrártörténeti Szemle, 1962. 3–4., továbbiakban: Balogh 1962). Hasznosak és a tanyarendszer árnyaltabb előadását teszik lehetővé: Bárth János, Duna melléki pusztai tartozéktelepülések a 18–19. században (In: Paraszttársadalom III.); Égető Melinda, Zenta környéki szállások (ugyanott); Molnár Balázs, A tanyarendszer néprajzi vizsgálatának kérdései /A tiszántúli Sárrét példáján (ugyanott). A mezővárosok tanyáira: Bellon Tibor, A karcagi tanács gazdasági irányító szerepe a 18–19. században (ugyanott II.); Orosz, Szilágyi tanulmányai. A saját kezelésben tartott földesúri üzem majorság és a paraszti tanya közötti különbségről Balogh 1962 szól.


A mezőgazdaságRuzsás Lajos
A szőlő- és bortermelés Tartalomjegyzék A mezőgazdasági növekedés és fejlődés útja 1848 előtt