A fővezérség szerepe

A Múltunk wikiből

Az ellenforradalom úgynevezett nemzeti hadserege, amely a belpolitikai események alakulására döntő hatást gyakorolt, augusztus 9-én Horthy Miklós vezetésével indult el Szegedről a Dunántúlra. A közel 1000 főnyi, főleg ellenforradalmár tisztekből verbuválódott 2 gyalogzászlóaljból, 1 huszár- és 1 árkász-századból álló „hadsereg” főhadiszállását Siófokon szervezték meg. Ezzel egyidejűleg az a mintegy 2000 fős alakulat, amely addig az ausztriai Feldbachban állomásozott, báró Lehár Antal ezredes vezetésével megérkezett Nyugat-Dunántúlra.

A fővezérség az ellenforradalom egészének érdekeit szolgálta, s így rendkívül fontos funkciót töltött be azzal, hogy szervezetten, fegyveresen és brutálisan hajtotta végre a forradalom s a forradalmárok likvidálását. Politikai vonatkozásban, a hatalmi érdekek síkján azonban konfliktusba került a kormánnyal, valamint az ellenforradalom különböző csoportjaival, mivel a fegyveres erő birtokában magának követelte az új rendszer berendezkedésének irányítását.

Az augusztus 19-én a keresztényszocialista Haller István és Huszár Károly, a kisgazda Nagyatádi Szabó István, a liberális Lovászy Márton bevonásával újjáalakult és a korábbinál szélesebb bázisra támaszkodó, de rövid életű második Friedrich-kormány tehetetlenül tűrte a katonai csoport önállósulását. Horthyt, akit József főherceg erősített meg fővezéri posztján, nem sikerült a kormány alá rendelni.

A hadsereg rendfenntartó és ellenőrző tevékenysége a háború éveiben erősödött meg és szélesedett ki; a hadsereg-főparancsnokság és a polgári kormányzati szervek között már akkor jelentkezett bizonyos rivalizálás. A Horthy vezette fővezérség azonban nemcsak a régebbi funkciókat tartotta meg és terjesztette ki, nemcsak a terror funkcióját gyakorolta, hanem 1919–1920 folyamán közvetlenül is beavatkozott a kormány, valamint a közigazgatási hatóságok működésébe, irányító szerepet játszott a belpolitika egészében, diktált a kormánynak és a politikai pártoknak, s az új diktatórikus, fasiszta tendenciák képviselője volt.

Az ellenforradalom a proletárhatalom helyi szerveinek felszámolásával és az új államigazgatás kiépítésével a kormánybiztosokat bízta meg. A Friedrich-kormány az 1912:LXIII. tc. – a háborús kivételes hatalomról szóló törvény – alapján nevezett ki kormánybiztosokat a Dunántúlra.

Augusztus 12-től fokozatosan kiépült a kerületi kormánybiztosságok rendszere, majd felállították a dunántúli központi kormánybiztosságot. A kormánybiztosok zömmel a nagybirtokos arisztokrácia soraiból kerültek ki: Sigray Antal gróf, Pallavicini György őrgróf, Zichy István, Károlyi József, Ráday Gedeon grófok nevei fémjelzik e testületet. 1920. július végéig tulajdonképpen ők látták el a főispáni feladatokat. A sajátos viszonyok között a szervezet egészének működése az egyes személyek politikai beállítottságától és a „nemzeti hadsereghez” való viszonyától függött.

Bár a minisztertanács augusztus 28-i döntése megtiltotta, Horthy mégis kiépítette a kerületi katonai parancsnokságokat. Ezek, ugyancsak az 1912:LXIII. tc.-re hivatkozva, valamint élve tényleges hatalmukkal, utasították és ellenőrizték a kerületi polgári kormánybiztosokat, a közigazgatási hatóságoktól jelentéseket kértek, beavatkoztak az igazságszolgáltatásba, házkutatásokat tartottak, ellenőrizték a vasúton utazókat, a postán szállított könyveket és más sajtótermékeket. A kormány intenciói ellenére a fővezérség megtiltotta és megakadályozta a munkás- és a liberális polgári sajtó terjesztését.

A fővezérség, és nem a honvédelmi miniszter indított toborzást a Dunántúlon, kimondva, hogy „megbízhatatlan” munkásokat és földteleneket tilos bevonni a „nemzeti hadseregbe”. A fővezérség – a kormány jóváhagyása, a honvédelmi miniszter tudta nélkül – adóelőleg címén pénzt gyűjtött, lefoglalta a bankokban, a pénzintézetekben elhelyezett nagyobb összegeket, Ausztriában fegyvert és felszerelést vásárolt. A körletparancsnokságok katonai igazoló bizottságokat szerveztek, amelyek a honvédelmi minisztériumtól függetlenül folytattak le igazoló eljárásokat.

A kormány – tehetetlenségében – kénytelen volt tudomásul venni, utólag szentesíteni a fővezérség intézkedéseit. A kormány 2 belügyi, 1 csendőrségi és 1 külügyi küldötte révén tájékozódott a fővezérségen történtekről, viszont Horthy és vezérkari főnöke rendszeresen részt vettek a minisztertanács ülésein. A fővezérség, és nem a kormány szabályozta először – szeptember 14-én – a katonai és a polgári közigazgatási hatóságok viszonyát.

A Dunántúlon a hadsereg lett a hatalom tényleges birtokosa, ellátta a közigazgatás funkcióit is, noha ez ellen egyes közigazgatási vezetők politikai és presztízsokokból tiltakoztak. November derekától a hadsereg hatalma és befolyása a fővárosra, a Duna–Tisza közére is kiterjedt. De a fővezérség, a „nemzeti hadsereg” ezen túlmenően is aktívan politizált. Apparátusa társadalmi kapcsolatai segítségével is nyomást gyakorolt a kormány politikájára, követelte a statárium ismételt elrendelését a kommunisták és más baloldaliak ellen. Horthy körutazást tett a Dunántúlon, s ennek során a darutollasok tömeggyűléseken uszítottak minden baloldali vagy polgári demokratikus gondolat ellen, nyílt antiszemita propagandát folytattak. Horthy látványos felvonulása mellett Friedrich miniszterelnök ugyanekkor tett körútja csak szánalmas, a rákényszerített román felügyelettel nehezített zarándoklat volt. A szélsőjobboldal szócsöve, a Szózat című lap, találóan jellemezte a helyzetet: „A magyar polgárral szemben előtérbe nyomult a magyar katona. A politikussal szemben a katonai vezér… A hadseregnek… a magyar állam központi intézményévé kell emelkednie. Horthy Miklósra több vár, mint a nemzeti hadsereg vezérlete.”[1] Prónay Pál már 1919 augusztusában azt javasolta Horthynak, hogy a hadseregre támaszkodva Székesfehérvárott vagy Szombathelyen diktatórikusan vegye át az ország vezetését.[2]

Friedrich képtelen volt elhárítani az egyidejűleg kétfelől, az antant és a fővezérség oldaláról is rá nehezedő nyomást. 1919. augusztus 23-án József főherceg lemondott ugyan kormányzói tisztéről, majd a kormány is átalakult, de a változást az antant kevésnek tartotta; a fővezérség viszont sokallta a kormány legitimista irányú megerősödését.

A lassan kristályosodó politikai csoportokat növekvő aggodalommal töltötte el Horthynak és körének önállósulása, de az is, hogy a nagyhatalmak Friedrichet és harmadik kormányát is elfogadhatatlannak tekintették. Több kezdeményezés indult meg szélesebb körű, liberálisabb színezetű kormányzat létrehozására; ezeket kezdetben Bethlen István gróf is támogatta. Aggodalmat váltott ki ugyanis e körökben a hadsereg igénye a politikai hatalomra, valamint az országszerte tomboló fehérterror kegyetlensége, amely nemzetközileg olyan felháborodást váltott ki, hogy azt már a rendszer megszilárdulása szempontjából is veszélyesnek tartották. Az antant azonban nem támogatta e kezdeményezéseket, és így azok hamarosan elhaltak.

Lábjegyzetek

  1. Hadsereg és politika. Szózat, 1919. november 18.
  2. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum). Prónay Pál naplója. II. 200.


Az ellenforradalom győzelmeL. Nagy Zsuzsa
Az ellenforradalom kormányra kerülése Tartalomjegyzék A fehérterror