A fegyverszünet bonyodalmai

A Múltunk wikiből

Az első kérdés, amellyel a népkormány a forradalom győzelme után a külpolitika terén azonnal szembekerült, a fegyverszünet problémája volt. A már ismertetett padovai fegyverszüneti tárgyalások során a hadsereg-főparancsnokság a, balkáni fegyverszüneti tárgyalások céljából életre hívott és ekkor Újvidéken tartózkodó fegyverszüneti bizottságnak is engedélyt adott, hogy felvegye a kapcsolatot az ellenséggel. A balkáni hadseregcsoport parancsnokának, Kövess tábornagynak a meghatalmazásával Belgrádban jelentkező küldöttek némi várakozás után november 4-én kézhez vették Franchet d'Esperey Szalonikiból küldött előzetes feltételeit. Az előzetes feltételek, amelyek teljesítésétől függött, hogy megkezdődhetnek-e a további tárgyalások, az alábbi fontosabb követeléseket tartalmazták: a Duna, a Száva és a Drina vonalától északra álló csapatok egy 15 km-es övezeten belül leteszik a fegyvert, és kiürítik a megjelölt területet; az említett folyókon és az Adriai-tengeren található hajók hadizsákmányként átadandók; szabad összeköttetés és kapcsolat engedélyezendő a Monarchia területén működő Jugoszláv Nemzeti Tanáccsal; az első két követelésre a válaszadás határideje 24 óra; a válasz átadása után teljhatalmú megbízottat kell küldeni, mégpedig azonnal és olyan meghatalmazással ellátva, melyből kiderül, hogy a teljhatalmú megbízott mely kormány nevében kíván tárgyalni.

A Franchet-val való kapcsolat felvételét, bár a balkáni fegyverszüneti tárgyalás gondolata a hadsereg-főparancsnokságtól indult ki, a Károlyi-kormány helyeselte, és amennyire módjában állt, a maga részéről is szorgalmazta. A kormány állásfoglalása a tényleges helyzeten alapult. Az antant Keleti Hadserege október utolsó, november első napjaiban elérte a Száva és a Duna vonalát. Számolni kellett azzal, hogy az előnyomuló francia és szerb hadosztályok nem állnak meg az egykori Monarchia határán, hanem folytatva a megkezdett hadműveleteket, Magyarországon keresztülvonulva próbálnak csapást mérni a még hadban álló Németországra. Az is valószínűnek látszott, hogy a szerb hadsereg az adott helyzetben megkísérli az egykori Monarchia délszláv területeinek birtokbavételét.

A párizsi Legfelsőbb Haditanács és a szerb hadsereg-főparancsnokság napjainkban mind nagyobb számban nyilvánosságra kerülő dokumentumai az egykori feltételezések helytállóságáról tanúskodnak. A párizsi haditanácsnak és Franchet d'Esperey-nek egyaránt szándékában állt a Keleti Hadsereget Németország ellen bevetni.

A Párizsban zajló eseményekről a hadsereg-főparancsnokságot egyrészt Pašić, az ott tartózkodó miniszterelnök, másrészt Vesnić, a szerb követ tájékoztatta. Pašić november 2-án küldött táviratában azt tanácsolta, hogy tekintettel a küszöbön álló és a Balkánt figyelmen kívül hagyó fegyverszünetre, vegyék birtokukba amilyen gyorsan csak lehet Ausztria-Magyarország délszláv területeit. Vesnić egy későbbi üzenetben úgy tájékoztatta Mišić vajdát, a szerb vezérkari főnököt, hogy bármit határoz is az északi irányú terjeszkedést illetően, azt Párizsban jóváhagyják. A Párizsból érkező tájékoztatás nyomán a szerb hadsereg tovább folytatta előnyomulását. Az első és a második szerb hadsereg alakulatai november 5-én arra kaptak utasítást, hogy kezdjék meg a Szerémség, Szlavónia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia megszállását. A Bánátban a románokat megelőzve érjék el a Temesvár, Versec, Fehértemplom vonalat. Északi irányban nyomuljanak előre a Marosig. Vegyék birtokukba a Bácskát, a Bajától és Szabadkától délre eső területeket.

A Drina, a Száva és a Duna vonalánál álló antanthaderő jelentős erőt képviselt, annak ellenére, hogy Bulgária kapitulációja után az úgynevezett Keleti Hadsereg egy része – zömmel angol és görög hadosztályok – Törökország ellen fordult. Franchet november elején e frontszakaszon 6 szerb, 3 francia és 1 görög gyaloghadosztály, 1 szerb lovashadosztály és 1 francia lovasbrigád felett rendelkezett. Ezenkívül szükség esetén még 9 tartalék hadosztályra, továbbá a román hadsereg támogatására is számíthatott. A kifáradt és megritkult szerb hadsereg a felszabadult területeken jelentkező önkéntesekkel és a hadifogságból hazatérő katonákkal erősödött.

A Monarchia hadereje a Száva és a Duna mentén Kövess tábornagynak a magyar hadügyminisztériumhoz küldött egykorú jelentése szerint november 2-án mindössze 2 és 1/2 hadosztályból állt.

Az adott helyzet figyelembevétele mellett a Károlyi-kormány azért is a tárgyalások mellett volt, mert úgy vélte, hogy amennyiben a függetlenné váló Magyarország önállóan lép fel, úgy kedvezőbb feltételekre számíthat, és a külön fegyverszünet egyben az önálló államiság elismerését is jelenti.

A kormány terve először az volt, hogy Padovába küld fegyverszüneti delegációt. A közlekedési nehézségek miatt azonban ez kivihetetlen volt, és célszerűtlennek is látszott, mert a fegyverszünetet ott időközben – november 3-án – már megkötötték.

A minisztertanács ezért november 4-én úgy döntött, hogy a delegáció ne Padovába, hanem Belgrádba utazzon, Franchet tábornokhoz.

A kiküldendő delegációt az eredeti tervek szerint miniszteri szinten kívánták megszervezni. Amikor azonban Linder beszámolt a budapesti német főkonzullal folytatott tárgyalásairól, és utalt a németekkel szembeni fellépésről kínálkozó előnyökre („mi adhatjuk meg a hatalmas lökést a német imperializmus teljes bukásához … megadásra kényszerítjük őket … amit a békekonferencia bizonyára honorálni fog”), valamint a létfontosságú szénszállítás körüli bonyodalmakra és ellentétekre, melyeket „csak Belgrád útján lehet kiegyenlíteni”, a vélemény megváltozott. A minisztertanács, „tekintettel a döntő fontosságú kérdésekre”,[1] úgy döntött, hogy Franchet-hez Károlyi és Jászi vezetésével magas szintű politikai delegációt küld.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. november 4.


Győztesek és legyőzöttek. A Károlyi-kormány külpolitikája.
Súlyos helyzet. Indokolatlan remények. Tartalomjegyzék A belgrádi katonai egyezmény