A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

A Múltunk wikiből
948
Bulcsú harka és Tormás herceg Bizáncba vonul; Bíborbanszületett Konstantin császár megkereszteli őket; ötéves békét kötnek.
953
Zombor gyula, a magyarok második méltósága Bizáncba vonul, megkeresztelkedik, és Hierotheosz görög püspököt Magyarországra hozza téríteni.

A magyar történelem felszínen zajló eseményeinek megítélése vezetett arra az elterjedt nézetre, hogy a kalandozások a 950 körüli években érték el csúcspontjukat, és 955-ben – az augsburgi csatával – a harcos életnek vége szakadt, hogy nyomában életforma-változás következzék be. A magyarság belső viszonyainak jobb megismerése viszont a bizánci források híradásaival összhangban mindinkább arra a meggyőződésre vezet, hogy Fajsz fejedelem a X. század közepén megkísérelte a békés életre való áttérést. A békés élet pedig nem azt jelentette, hogy a köznép a nomád állattartásról áttért a földművelésre, mert 955 előtt is művelt földet, és 955 után is folytatott félnomád állattartást. Mivel a kalandozók nem a mezőgazdasági termelést folytató köznépből kerültek ki, a kalandozások abbahagyása nem érintette közvetlenül a dolgozó tömegeket, és nem okozott életforma-változást. A zsákmány és az adó fogyatkozása 942-től, a bajor–magyar ellenségeskedés kezdetétől még nem volt komolyan érezhető, mert Fajsz fejedelem még élvezte az elődei által kiharcolt bizánci és olasz adót. Mindamellett a Németországból való fokozatos kiszorulás és I. Ottó birodalmának erősödése sejteni engedte, hogy a fejedelemség eltartását nem lehet tartósan a kalandozásokon kiharcolt jövedelmekre építeni.

Milyen belső és külső intézkedések figyelhetők meg, amelyek új politikára engednek következtetni?

Fajsz fejedelem örökletes és vezéri szálláshelyeit várakkal erősítette meg. A Fajsz nevet viselő udvarhelyek mellett épült Somogyvár, Veszprém, Gréc (Zágráb), Küküllővár és talán Hédervár előzménye, de a Duna menti Fajsz tőszomszédságában is ott feküdt Várad és Belvár (1061, ma Bóvár), melyek közül az egyik bizonyára visszavihető e korai időbe.

Várépítés két cél érdekében történhet: külső és belső ellenség ellen. A dunántúli várak építését teljes mértékben indokolja a Bajorországgal való viszony ellenségesre fordulása, de Fajsz idejében számolnunk kell azzal is, hogy a fejedelem az emelkedő hatalmú főméltóságokkal szemben is erődítette támaszpontjait. Fajsz az Árpád-házi hercegekkel látszólag kiegyezett a fejedelmi partvonalak és a hercegségek birtoklása felett: a pesti Duna-parton és Nyírségben Tas, a bodrogi Duna-parton és a Vág vidékén Taksony, a baranya-tolnai részeken pedig Tormás herceg váltotta szállásait. Ugyanakkor az egyeduralmat csorbította Zombor gyula és Bulcsú harka hatalma; az utóbbi a Rába, az előbbi a Maros és Bodrog vidékének ura volt. A várak építése velük szemben a fejedelmi hatalom erősítését is jelentette.[1]

Fajsz várépítései ugyanakkor a fejedelmi udvar ellátásában kitapintható változással is kapcsolatosak. Árpád, Kurszán és Szabolcs téli szállásait egy-egy romos antik nagyváros mellett tartotta, amelyet a szolgáló népek barbár berendezkedésének mintájára bizonyára kézművesekkel töltött meg. Fajsz is birtokolta Aquincumot és Arrabonát (Győrt), de kérdéses, hogy az új udvarhelyek mellett létesített kisebb várak mennyiben tudtak szolgáló népeket befogadni. A szolgáló népek, ha kezdetben rab szolgaként szolgáltak is, mindinkább olyan helyzetbe kerültek, hogy saját önellátó háztartással rendelkeztek, és ennek inkább megfelelt a váron kívüli agrár életmód.[2]

A mongol kánok a városokban koncentrált kézműveseken kívül rendelkeztek telepített idegen kézművesekkel, fegyvergyártó kovácsokkal is; településeiket a mesterségről nevezték el Bolatnak. Ilyenekkel a magyar vezérek berendezkedésénél is számolhatunk (például a Tárkány ‘kovács’-telepek esetében), és felmerül a kérdés, hogy Fajsz udvarhelyei mellett található foglalkozásnévvel jelzett települések nem ekkor létesültek-e. A kérdésben való állásfoglalást megnehezíti, hogy Fajsz szálláshelyei mellett a későbbi Árpádok is tartottak udvart, várai pedig az államalapításkor megyeszékhellyé váltak, s így jelenleg nem dönthető el teljes biztonsággal, hogy az itteni foglalkozásnévi helynevek az államalapítás kori udvari és vári berendezkedéskor, avagy ezt megelőzően keletkeztek, illetve közülük melyek vezethetők vissza Fajsz fejedelem korára.

A belső uralmat stabilizáló intézkedéseknél sokkal nyilvánvalóbb, hogy Fajsz idejében a magyar fejedelemség kísérletet tett a megtelepült népek közé való beilleszkedésre. A beilleszkedés egyedüli módja ekkor a keresztény hit felvétele volt. A kereszténységet két irányból lehetett felvenni, Rómából vagy Bizáncból. Az adott külpolitikai helyzetben, amikor a németekkel való viszony a mélyponton állt, csak a „bolgárutas” megoldás, a görög hit felvétele jöhetett szóba. A bizánci–magyar kapcsolatoknak nem voltak komoly árnyoldalai. Bizánc 895 után is számított magyar segítségre, a 934. évi nagy magyar hadjáratot kilencéves béke, a 943. évi felvonulást pedig ötéves béke követte, amelyet a magyar vezérek – már csak az adó miatt is – gondosan betartottak.

Az öt év leteltével, 948-ban ment Bizáncba az a nevezetes követség, amelyről Bíborbanszületett Konstantin császár, valamint Szkülitzész krónikája beszámol. A követséget Bulcsú harka vezette, és vele volt Tormás herceg. Olyanféle türk követküldési mód volt ez, mint amit Menandrosz 569-ben leír, amikor a türk kagán Tagma tarkánt küldte követségbe Bizáncba egy ifjú méltóságviselővel, Maniach fiával. Valószínű, hogy a magyaroknak egy görögül tudó szláv tolmácsuk is volt; ő adta vissza például a magyar törzsfő úr nevét a vojavoda szóval. Konstantin szövegének több morva vonatkozásából éppenséggel arra következtethetünk, hogy egy morva misszión nevelkedett bolgár pap volt a tolmács. Tőle eredhet a nagymorva fejedelemség széthullásának mondája, a morvák szerepének túlhangsúlyozása a honfoglalás leírásában, de az a közlés is, hogy a legyőzött morvák, nyilván a főemberek és a kíséret, a bolgárokhoz, magyarokhoz, fehér horvátokhoz és más népekhez menekültek.

Az időközben atyai trónját elfoglalt Konstantin császár nem csupán intellektuális érdeklődéssel fordult a magyarok felé – meggyőződve a szerződéseket betartó magyar fejedelemség stabilitásáról – be akarta vonni a magyarságot a görög rítusú keresztény népek családjába. Egy bizánci keresztény hitre tért magyar nép ugyanis olyan függő szövetségesévé válhatott volna a birodalomnak, amellyel a Bizánc számára mindenkor veszélyt jelentő gócokat, Bulgáriát és „Szkítiát” sakkban tarthatta volna.

Egy ilyenféle tervnek tudható be, hogy Konstantin császár Bulcsú harkának patríciusi címet adományozott, és Tormás herceget barát címmel tüntette ki, ami az idegen fejedelmeket megillető bizánci címek között a harmadik fokozatot képviselte. Még jelentősebb, hogy a császár megkeresztelte Bulcsút. Egy Szkülitzész-kézirat miniatúrája szerint egyháziak és világiak ünnepélyes csoportja előtt kiemelte a ruhátlan hadvezért egy bazilika keresztelőmedencéjéből. Valószínű, hogy Bulcsú példáját az ifjú Tormás is követte.

Konstantin császár művét 952-ben fejezte be, s mivel nem tesz említést újabb magyar követségről, azt kell hinnünk, hogy erre 953-ban került sor, amikor az ötéves szerződés ideje lejárt. Szkülitzész tartotta fenn annak emlékét, hogy Bulcsú után a gyula ment Bizáncba. Ő is megkeresztelkedett, sőt hozott magával egy Hierotheosz nevű görög szerzetest is, akit Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka (+956) a „türkök püspökévé” szentelt.[3]

Bulcsú és gyula külön-külön való megkeresztelkedéséből többen arra következtettek, hogy itt külön utakon járó törzsfők akcióiról van szó. Ha azonban azt vesszük figyelembe, hogy 948-ban a magyarok harmadik méltósága, a harka (harkász) ment Bizáncba, őt pedig 953-ban a fejedelem után a második méltóság, a gyula követte, ez inkább úgy értelmezendő, hogy Fajsz fejedelem és a vezérek tanácsa a bizánci kapcsolatot fokozatosan erősítette. Erre mutat a császár válasza is: másodízben püspököt küldött a magyaroknak. Szkülitzész nem tesz említést sem arról, hogy Bulcsút, sem arról, hogy a gyulát kísérte volna valaki, s így lehet, hogy a második követségnek is volt egy ifjú hercegi kísérője, talán éppen Tormás, aki a Duna jobb partján a Bizánc felé vivő útvonalat ellenőrizte.

Régebben az a nézet uralkodott, hogy a megkeresztelkedett gyula Erdély ura volt, s így a püspök hatóterülete elsősorban Erdélyre terjedt ki. A nomád vezérek folyóparti szállásterületének változékonysága azonban valószínűsíti a krónikás hagyományt, mely szerint a Gyuláknak 1002 előtt csak két-három nemzedéke élt Erdélyben. A helynevek szerint ősük, Tétény – talán még mint a harka méltóság viselője – a Felső-Dunántúlon, fia, Harka (Harhadi) a Duna–Tisza közén, végül egyik unokája, Zombor gyula a Maros és Fehér-Körös, valamint a Bodrog mentén tartotta szállását. Mivel a bizánci kereszténység tárgyi emlékei főként a Tisza vidékén kerületek elő, a megkeresztelkedett és 955 után is buzgó keresztény gyula lakhelyét itt kell keresnünk. Zombor gyula kiszombori szállásán, egy hatkaréjos, bizánci jellegű körtemplom közelében éppenséggel Konsztantinosz Romanosz császár aranypénzei (959–963), a Bodrog melletti Mezőzombor közelében, a tokaji kincsben pedig 964-gyel záruló bizánci aranypénzlelet került elő, ami összhangban van azzal a bizánci adattal, hogy a gyula a császártól sok pénzt is kapott.[4]

Hol volt a görög püspök székhelye?

Ha Hierotheosz Turkia püspöke lett, kérdéses, hogy székhelyét az őt behozó gyula vagy Turkia fejedelmének valamelyik udvarhelyén tartotta, avagy éppenséggel Pannonia régi püspöki székhelyét újította meg.

Korai bizánci építészeti emlékeket nemcsak Zombor gyula partvonalán (kiszombori kápolna, marosvári keresztelőtemplom) találunk, hanem Fajsz fejedelem Duna-balparti szakaszán is: Apostagon egy tizenkét karéjos görög templom állt a középkorban.[5] Számításba vehető Szávaszentdemeter, az antik Sirmium is, amely a IX. században Pannonia püspöki székének számított. A görög püspök itteni székhelyének feltevését támogatni látszik az a körülmény, hogy bizánci területen előkerült egy „Theophülaktosz Turkia püspöke” feliratú pecsét, amely hátoldalán Szent Demetert ábrázolja.[6] Noha Magyarországon számos Szent Demeternek szentelt egyház volt – például Szegeden is –, Szávaszentdemeter mellett szól, hogy itt a XI. században egy nagy görög monostor működött. E monostor kezdeteiről 1340-ben azt jegyezték fel, hogy egykor görög és szláv szerzetesek éltek benne.[7] A szlávok jelenléte magyarázatul szolgálhat az első görög keresztény missziónak a magyar nyelvben tükröződő szókincsére.

Mivel a görög püspök Magyarországon a görög nyelvvel semmit sem ért el, viszont a szlávokkal régóta szimbiózisban élő magyarok legtöbbje tudott valamit szláv nyelven, a görög püspök bolgár-szláv papi tolmácsokkal kezdhette el az igemagyarázatot. E görög vezetés alatt álló bolgár-szláv térítés emlékei lehetnek nyelvünk egyházi terminológiájának bolgár-szláv, illetve görögkeleti elemei: kereszt, karácsony, szent, pap, barát stb.[8]

Az udvarhelyeken és egy-egy szlávok lakta gócban megindulhatott a templomépítés, de hogy a görög szentek tiszteletére emelt egyházak (Szent Demeter, Szent Pantaleon, Szent Kozma és Damján, Szent György) mennyiben kapcsolhatók e legkorábbi térítési hullámhoz, mennyiben a XI–XII. századi görög befolyáshoz, és mennyiben a latin egyházba inkorporált görög kultusz visszatükröződései, az esetenként mérlegelendő. Központi helyzetüket figyelembe véve, a szegedi Szent Dömötör és a titeli Szent Bölcsesség (Hagia Sophia) patrocíniuma mellett Pécs XI. századi görög Pente ekklesia neve sejtet X. századi előzményeket.

A komoly lépésekkel meginduló görög térítést és egyben az első békés beilleszkedési kísérletet a keresztény Európába a német–magyar viszony alakulása hiúsította meg.

Irodalom

  1. Fajsz fejedelem váraira és a korabeli főemberek udvarhelyeire lásd Györffy György, Archeologiai Értesítő 97. 1970. 206. kk.
  2. A szolgáló népek kérdésére lásd Heckenast, Fejedelmi szolgálónépek. In: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. I. Konferencia. Somogyfajsz, 1997. Kézirat. Szerk. Stamler Imre. Dunaújváros, 1997. 93–103.; Györffy György, Történelmi Szemle 15. 1972. 261–320.
  3. A bizánci misszióra lásd De Administrando Imperio I. 178–179; Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 391–402; Studia Byzantina 326–340; Bizánc és a magyarság (Budapest, 1953). 53–55; Györffy György, Élet és Tudomány 27. 1972. 609–612; Róle de Byzance dans la conversion des Hongrois. Cultus et cognitio (Warszawa, 1976). 169–180;
  4. bizánci pénzekre lásd Kovács László, Acta Archaeologica Hungarica 35. 1983. 133–154.
  5. A körtemplomok kérdésére lásd Molnár Vera, A középkori Magyarország rotundái (Budapest,1972); vesd össze Dávid Katalin, Acta Historiae Artium 16. 1970. 201–230 és Marosi Ernő, Építés–Építészettudomány 5. 1974. 296–304, későbbi datálással.
  6. Magyarország görög püspökének pecsétjére lásd V. Laurent, Bulletin de Session Historique (Academie Roumaine) 23. 1942. 147–157.
  7. Szávaszentdemeter egyházaira lásd Györffy György, Studia Slavistica 5. 1959. 9–16; L. Popović, Arheološki Pregled (Beograd) 8. 1966. 136–137; 9. 1967. 131–138.
  8. Szláv jövevényszavaink kérdésére: Melich, Szláv jövevényszavaink I/2. 419; Bárczi, A magyar szókincs eredete2 91; Kniezsa, A magyar nyelv szláv jövevényszavai I. passim.


Békés beilleszkedési kísérlet és kudarca
Tartalomjegyzék Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata