A fejedelmi hatalom gyakorlata és elmélete

A Múltunk wikiből
1632
május 1. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Kimondja, hogy a parasztoktól mindenütt vegyék el a fegyvereket. Szabad járást enged a görög kereskedőknek. Megtiltja, hogy a székely jobbágyok földjüket eladják.)
1637
az év eleje IV. Murad szultán új athnáméval erősíti meg I. Rákóczi György fejedelemségét.
február 12. Brassó megtagadja I. Rákóczi György fejedelem kíséretének bebocsátását.
március 1. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (60 ezer forint bírságot vet ki Brassóra.)
március 14. IV. Murad szultán kivégezteti azokat a főtiszteket, akik Bethlen István megsegítését tanácsolták.
április 22. III. Ferdinánd segítséget ígér I. Rákóczi Györgynek a Porta esetleges bosszúja ellen.
október közepe Stockholmban Rákóczi György megbízottja a svéd államtanáccsal tárgyal egy esetleges szövetségről.
október 22. I. Rákóczi György a török ellen segítséget küld Matei Basarab havasalföldi vajdának.
1638
április 23. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Július 1-re bizottságot küld ki Désre a „makacs” szombatosok ügyében.)
április 1. Rákóczi György megbízottja Richelieu bíborossal tárgyal Párizsban.
május 23. Vallatások kezdődnek a szombatosok ellen Kolozsvárott és Marosvásárhelyen.
július 1. Désen I. Rákóczi György elnökletével több napos vallási vita kezdődik. (Az 1579. évi hitvallás szerint határozza meg az unitárius hittételeket.)
július 7. Megkezdődnek Désen a szombatosok elleni perek. (Előbb a társadalmilag alsóbb rendűek kerülnek sorra. Ítéletük: jószágvesztés és elzárás. Július 11-től perek az előkelőbbek ellen; július 15-től többnyire elzárásra szóló ítéletek.)
július 17. Torockai János kolozsvári ötvöst a dési bizottság ítélete szerint megkövezik.
augusztus I. Rákóczi György Sárospatakon betűöntő műhelyt létesít.
november 12. I. Rákóczi György fogadja XIII. Lajos francia király titkos követét. (A király szövetségkötés esetére katonai támogatást ígér.)
1639
május eleje I. Rákóczi György követe szövetségi tárgyalások céljából Párizsba érkezik.
1640
január 25. Rákóczi György Danckából (Gdansk) fegyvereket vásároltat.
augusztus 21. I. Rákóczi György idősebb fiát, Györgyöt beiktatják a váradi kapitányságba.
1641
Debrecenben Laskai János fordításában megjelenik Justus Lipsius Az állhatatosságról című könyve, Gyulafehérvárott Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony bibliai idézetgyűjteménye – Mózes és próféták címmel – a kálvinista vallás védelmére; erre egy név és hely nélkül nyomtatott gúnyirat válaszol: Nova Transsilvanica.
1642
február 19. II. Rákóczi Györgyöt a gyulafehérvári országgyűlés I. Rákóczi György utódjává választja. III. Ferdinánd és I. Ibrahim biztosai Szőnyben megújítják, és húsz esztendőre meghosszabbítják az 1627. évi szőnyi békét.
június 20. I. Rákóczi György fejedelem erdélyi országház építését rendeli el Gyulafehérvárott.
1643
február 3. II. Rákóczi György házassága a Báthori fejedelmi család utolsó tagjával, Zsófiával.
április 24. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Elrendeli, hogy a „szökött” jobbágyokat még akkor is ki kell adni, ha időközben nemességet nyertek.)
1648
március 16. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Kimondja, hogy a székely tulajdon halálos ítélet esetén sem száll a kincstárra.)
október 11. Meghal I. Rákóczi György Gyulafehérvárott. Idősebbik fia, az 1642-ben megválasztott II. Rákóczi György lép trónra.

I. Rákóczi György igyekezett Bethlen monopólium-rendszerét is fenntartani, állami külkereskedelmet folytatni, s ha ez a gazdasági depresszió időszakában a korábbinál kevesebbet hozott is, a kicsinyességig menő szigorral ellenőrzött fiskális és magánuradalmak termelése, a végletekig erőltetett robotmunkával folytatott majorkodás, a gondosan műveltetett só-, vas-, higany- és aranybányák bevételeivel együtt nemcsak az erdélyi államháztartás szilárd alapjait biztosította, hanem jelentős megtakarítást is lehetővé tett. A fejedelmi várak gabonával, borral, hússal évekre előre el voltak látva, a sárospataki tárházban sok százezer dukát és tallér halmozódott fel.[1] Amit az erdélyi folyók, a Szamos és Maros hoznak, elviszi a „patak” – panaszolták az erdélyiek, s csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy legalább rend és közbiztonság van Erdélyben, nem mint a török és saját végváriak által dúlt, rablóktól fosztogatott királyi Magyarországon.

Hűséges tisztviselője, majd történetírója, Szalárdi János is úgy jellemzi őt mint elsősorban jó gazdát: „Minden dolgaiban … olly szorgalmatos gondviselő vala, kinek mását akárki is, még közönséges emberek között is, alig láthatta, s prefektust vagy udvarbírót is senkinek szorgalmatosabbat kívánni sem lehetne. Kinek noha mindenkor becsületes főember prefektusi volnának, és fiskális udvarbírái, kamaraispáni, harmincadosi, perceptori mind erős reverzálisokkal, hitlevelekkel, bőséges instrukciókkal volnának tiszteknek hasznosan való elkövetésére erős számadás alatt szorongattatva, mindazonáltal országos dolgai között is mindennap nem szűnik vala azokat levelei által is tisztökre szorgalmaztatni, és hogy levelek mindenütt való majorkodások, épületek felől való tudósításokkal szüntelenül jőne-menne, szorosan megkívánja vala. Mely miatt szekretáriusainak, kancellárián lakó deákinak (kik elég számosan valának gyakrabban) éjjel-nappal annyi munkájok vala és szorgalmaztatások, hogy gyakorta ételeket is alig végezhetnék csendesen.”[jegyzet 1][2] A Kancellárián folyó kemény munkát Szalárdi saját tapasztalatából ismerte, hiszen fiatalon a Kancellária írnokai közé került, az ország igazgatási központjának mindennapjait irányító Márkosfalvi Márton, majd Pathay Sámuel titkárok mellé, akiknek titkárhelyettesi minőségben ő lett az utóda 1641-ben. Bethlen alatt a Kancellária írnokainak száma általában tíz alatt volt, I. Rákóczi György viszont kétszer-háromszor annyit alkalmazott, mert a nem kevésbé igényes Bethlennél is többet követelt tőlük. Ő vezette be az iratok beérkezési és kiküldési keltezésének órányi pontosságú kötelezettségét, sőt rendeletei kézhezvételének visszajelzését is megkívánta. Várainak, uradalmainak tisztviselői nemcsak gazdasági jelentéseket küldtek be, hanem a politikai hírszerzés is feladatuk volt. Hogy mindig mindenfelől jól értesült lehessen, a fejedelem szigorúan ellenőrzött postaszolgálatot szervezett, melynek menetidői órára meg voltak szabva. Ha például a lovas posta nem járta meg a VáradGyulafehérvár utat 48 óra alatt mindössze 7 óra pihenővel, megbotoztatta a legényt.

Egész hivatali apparátusát Bethlentől örökölte, s noha jóval kevésbé volt toleráns, mint elődje, éppúgy tűrte a katolikus tanácsosokat, még a Kovacsóczy István kancellár és Erdélyi István tanácsúr mellé az 1629. évi, átmeneti habsburgiánus fordulat által tanácsba juttatott Haller Istvánt és Kornis Zsigmondot is. Kovacsóczy haláláig kancellár maradt, Erdélyi és Haller idővel az országgyűlés és az ítélőtábla elnökei lettek, Kornis Zsigmond meg az ország főgenerálisának címét kapta meg. Ugyanúgy megtartotta kincstartói tisztségét az unitárius (valójában szombatos) Mikó Ferenc, sőt eleinte még a Bethlennél kegyvesztett Péchi Simon véleményét is megkérdezte Rákóczi. Noha 1636-ig egész sora kihalt Bethlen tanácsurainak (Keresztesi Pál, Kapy András, Kovacsóczy, Mikó, Apafi György, Gyulaffy Sámuel), a fejedelem ez évben, mint láttuk, magával a Bethlen családdal is meghasonlott, helyükbe is már Bethlen alatt tisztségeket viselt embereket nevezett ki, Kékedi Zsigmond udvarmestert, valamint Toldalagi Mihály és Szalánczi István portai követeket. De tartózkodott attól, hogy minden tanácsúri helyet betöltsön; míg Bethlen uralmának tizenhat éve alatt 30 tanácsúrról tudunk, s némelyik évben kitelt belőlük a hagyományos 12, addig Rákóczi tizennyolc évéből mindössze 20 tanácsurat ismerünk, s 1630 után a korábbi évi 8 helyett csak évi 3 hely volt betöltve a tanácsban. A tanácsosokat Rákóczi nem is mindig hívta össze, nemegyszer írásban kérte a véleményüket. Annál jelentősebb így Bethlen ítélőmesterének és tanácsosának, a városi polgári származású Kassai Istvánnak a szerepe, aki 1644-ben bekövetkezett haláláig állandóan a fejedelmi udvarban tartózkodott, s feltétlen bizalmat élvezett. Kovacsóczy után már nem került sor kancellár kinevezésére, teendőit Kassai látta el ítélőmesteri címének megtartásával, míg az ő munkáját az ugyancsak ítélőmesternek kinevezett Cseffei László, Bethlen volt ösztöndíjasa végezte. Kassai mellett a legfényesebb pályát Bethlen volt apródja, Kemény János futotta. Rögtön a trónváltozáskor fogarasi főkapitány, Mikó halála után kincstárnok, Bornemisza Pál és Kassai István egyidejű halála után, mindkettőjüket helyettesítve, az ország főgenerálisa és ezzel a címmel egyúttal a Kancellária tényleges vezetője lett, de a tanácsba ő is csak az újabb fejedelemváltozáskor került be.

Amennyire ráhagyatkozott a politikában és a közigazgatásban Bethlen kipróbált embereire, úgy igyekezett saját kipróbált híveit helyezni a gazdasági és katonai pozíciókba. A fejedelmi birtokok élére már Bethlen állított prefektust Debreceni Tamás személyében, akit az erdélyi urak a kincstári jogok és jövedelmek szigorú érvényesítése miatt gyűlöltek, és a központosítás átmeneti válsága idején tisztségétől megfosztottak. Rákóczi királyságbeli birtokai prefektusának nyerte meg őt, az erdélyi fejedelmi javak prefektusává viszont Deli Farkast, majd 1639-ben a keménykezű jenei kapitányt, Szénási Pétert tette meg. Ifjabb Bethlen István korai halála után az ország legfontosabb végvárának, Váradnak főkapitányi tisztségét nem töltötte be, hanem vicekapitányokat tartott ott, míg 1640-ben trónörökös fiára, Györgyre nem bízhatta. A törökkel szembeni másik jelentős végvár, Jenő főkapitánya, a Bethlen alatt kiváló hadvezérként működő Petneházy István ugyancsak 1643-ban halt meg. Utódja, Bornemisza Pál 1634-ben visszavert egy erdélyi területen portyázó török csapatot, s emiatt le kellett őt váltani. Zólyomi bukása után azonban ő lett a fejedelem saját hadseregének parancsnoka, udvari főkapitány, 1644-ben pedig az öreg Kornis Zsigmonddal azonos rangban az ország generálisa, Kassaival és Keménnyel együtt a fejedelem egyik bizalmasa. Jenőt Szénási Péter, majd Weér György vette át. Sárospatakról hozott hívét, Rőthy Orbánt tette a fejedelem a Zólyomit is falai közé záró, a királyság felől érkezhető támadásokat felfogó Kővár kapitányává, Munkácson viszont meghagyta a Bethlentől örökölt vitéz kapitányt, Ballingh Jánost. Személyes biztonságát az udvari gyalogosok kapitánya, a tulajdonképpeni testőrparancsnok, Dévai Nagy Pál – egyben lugos-karánsebesi bán – őrizte, akit 1644-ben a nagy jövőjű Barcsai Ákos, Kemény egyedüli esélyes versenytársa követett tisztségében.

Erdély katonai erejének fenntartására Rákóczi nagy gondot fordított. Már mint magánföldesúr telepített magyarországi birtokaira hajdúkat, fejedelemként pedig gondja volt a bihari hajdútelepekre, és jó kapcsolatokat tartott fönn a Habsburg-uralom alatt élő szabolcsi hajdúkkal is. A katonai utánpótlás érdekében folytatta Bethlen székelypolitikáját is. Az 1614-re magát szinte felerészben jobbágyságra adó, ezért nem katonáskodó, viszont adómentességét fenntartó székelységet Bethlen adó alá vetette, hogy az adótól való szabadulás árán ezzel legalább egy részüket újra katonáskodásra bírja; így járt el Rákóczi is. Bethlen példáját követte szorgalmas várépítkezéseivel is, s elődjén is túltett a tüzérség fejlesztésével. Függetlenítve magát a felvidéki és erdélyi német városok addig szinte monopolhelyzetet élvező ágyúöntésétől, maga állított fel Sárospatakon és Gyulafehérvárt ágyúöntő műhelyeket, amelyekben uralkodása alatt legalább 300 ágyú készült, közel 1 millió forintos költséggel. Gyulafehérvárt egy-egy kéthavi öntési szakaszban több mint 450 mesterember dolgozott, a robotos segédmunkásokat nem is számítva. Kétségtelenül ez volt az addigi magyar történelem legnagyobb ipari üzeme. Rákóczi jelentős újítást kezdeményezett a magyar tüzérség történetében, amennyiben a korábbi sokféle kaliber helyett néhány bevált típust részesített előnyben.[3]

Kultúrpolitikájában már a Bethlenétől sokban eltérő, saját utakon járt. Az erdélyi vallási türelmi rendszert kénytelenségből tiszteletben tartotta, de Geleji Katona István erdélyi kálvinista püspök és az ő helyébe lépő Csudai György udvari prédikátor hatására – mint más vonatkozásban már láttuk – 1638-ban kegyetlenül felszámolta, megmaradt töredékében föld alá kényszerítette a szombatos felekezetet, a kálvinista egyházzal való „unióra”, hittételek és szertartások megváltoztatására kötelezte, és a magyar kálvinista püspök felügyelete alá helyezte a román görögkeleti püspököt és papjait. A katolikusokat nem zaklatta, de udvarában gyakran rendezett hitvitákat prédikátorai és az erdélyi jezsuiták között, amelyekbe ő maga és művelt felesége, Lorántffy Zsuzsanna is beleszóltak. Udvarában, Esterházyhoz hasonlóan, a vallás gyakorlása állt a középpontban, naponta négyszer rövid áhítatot tartott, esténként Bibliát olvasott, legkisebb fia, Ferenc halálának napján, kedden böjtölt. Az udvari élet Bethlen idejéhez képest elszürkült, a báloknak, baletteknek vége szakadt, csak nagy ritkán, külföldi vendégek látogatásakor volt tánc, egyébként ebédnél tanácsosaival, vacsoránál pedig prédikátoraival és az akadémia német professzoraival ült asztalhoz.

Bár igen takarékos, kortársai szerint egyenesen fösvény volt, sokat költött iskoláztatásra. Sárospatakra, Váradra és Debrecenbe ő állíttatta a harmadik professzort, az előbbi helyre nyomdát is tervezett, s a váradit 1640-ben meg is valósította. Erőteljesen szorgalmazta a nemesifjak taníttatását, külön tanfolyamokat szervezve számukra Sárospatakon és Gyulafehérvárt, egy-egy gazdag és a kor színvonalán álló, olvasásra mindenkinek nyitott könyvtárral. A várak erődítése mellett maga és egyháza számára is sokat épített. Sárospatakot, Pocsajt a királyságban, Fogarast, Örményest Erdélyben „fejedelmi friss épületekkel”[jegyzet 2] díszítette, Gyulafehérvárt külön országházat emelt. A késő reneszánsz ízlést követte, de az első ismert hazai, stílushű restaurálás is az ő nevéhez fűződik, amennyiben a kolozsvári Farkas utcai templom beszakadt gótikus boltozatát egy ehhez még értő kurlandi mesterrel állíttatta helyre. De az építkezésben is a józan gyakorlatiasság volt az alapelve, a Bethlen meghonosította olasz pártázatos tetőket mind lebontatta, és héjazat alá vétette, mert az erdélyi, nedves éghajlat miatt beáztak. Bethlentől abban is különbözött, hogy szenvedélyes vadász volt, egyik lakhelyéről a másikra vonulgatva, több száz kutyával és több száz kirendelt paraszt hajtóval hetente medvéket, vaddisznókat, farkasokat, szarvasokat, őzeket lövöldözött, hegyi patakokban gázolva pisztrángozott.

A fejedelmi hatalomról ugyanúgy vélekedett, mint Bethlen; a rendi szabadságok formai tiszteletben tartásával tudatosan abszolutista volt.[4] Nyilván egyetértett Vetési István mezőtúri prédikátorral, aki 1631-ben Lipsius Politicájának IV. könyvét a fejedelemhez intézett levelében kivonatolva, a következő tanácsokat adta neki: „A birodalomnak azért formája kévántatik, 1. hogy keménységgel legyen, 2. állhatatossággal, 3. hogy a fejedelemhez kapcsoltatott légyen … mert felette szép dícséretire és hasznára vagyon az fejedelemnek, mikor mindeneknél nyilván vagyon, hogy ő egyedül az, akitől az többi mindnyájan függenek.”[jegyzet 3] Valóban kemény, állhatatos egyeduralkodó volt, amit azonban fiához intézett intelmeiben, az első magyar nyelvű parainézisben[5] nagy önmérséklettel fogalmazott meg követendő például: „Szolgáiddal, mind naggyal és kicsinnyel magadat becsültessed, s ne társok, hanem urok légy; mindazonáltal azoknak is, kinek-kinek illendő becsületeket megadjad … Valakiket Úristen alád ad, akár ezután jobbágyid legyenek, azokon ne kegyetlenkedjél, úgy tartsad őket, mint embereket, azokot oltalmazni, építeni, többíteni istenes utakon igyekezzed.”[jegyzet 4] Jobbágyvédő szavai azonban csak cum grano salis értendők, birtokain a végső határig követelte meg a robotot, a mentességeket felszámolta.

Egészében véve Szalárdi ítéletével érthetünk egyet, aki Rákóczit Bethlen nyomdokait követő, de őt utol nem érő uralkodónak mondotta: „Minden dolgaiban, az egy nagy pompán és bőköltségű pompás nagy udvarban tartáson kívül, kiváltképpen egyideig Bethlen fejedelem magaviselésit az igazgatásban követni igyekezvén, semmit a haza megmaradására, épületire való jó dolgokban hátra nem hagy vala.”[jegyzet 5] Dicséretére válik, hogy ő maga is tudatában volt ennek, mert végrendeletében halotti zászlójáról így hagyatkozott: „Zászlóm az több fejedelemnél is tisztesebb, pompásabb ne legyen, hanem inkább az nekem illendőbb lészen, az nagy Bocskai Istvánénál, s annál inkább az szegény urunkénál [azaz Bethlen Gáborénál] alacsonyabb legyen.”[jegyzet 6]

Lábjegyzetek

  1. Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc. Budapest, 1980. 143–144
  2. Ugyanott 300
  3. Magyar gondolkodók, 17. század. Válogatta Tarnóc Márton, Budapest, 1979. 125, 127.
  4. Ugyanott 134–135.
  5. Szalárdi János magyar krónikája. Kiadta Szakály Ferenc, Budapest, 1980. 143.
  6. A két Rákóczi György családi levelezése. Kiadta Szilágyi Sándor, Budapest, 1875. 587.

Irodalom

  1. a pataki kincstárra, bányászatra, kézművességre: Szilágyi Sándor, A pénzügyi viszonyok történetéhez I. Rákóczi György idejében (Történelmi Tár 1894);
  2. az udvartartásról egy korai naplókönyvet közöl Abafi Lajos (Történelmi Tár 1883);
  3. Tüzérségére: Makkai László, I. Rákóczi György tüzérségének történetéhez (Hadtörténeti Közlemények 1954); Détshy Mihály, A sárospataki ágyúöntőház története (Budapest, 1971).
  4. a fejedelem saját rövid naplóját közli Koncz József (Erdélyi Múzeum 1900).
  5. A fiához szóló parainézis, valamint Vetési királytükre új kiadásban: Tarnóc Márton, Magyar gondolkodók, 17. század (Budapest, 1979).


I. Rákóczi György erdélyi hatalmi rendszere
A század legnagyobb birtokszerzője Tartalomjegyzék I. Rákóczi György és a román fejedelemségek