A felkelés bukása

A Múltunk wikiből
1683
augusztus 27. A nagyvezír Thökölyt a Bécs alatti táborba rendeli. Thököly nem tesz eleget a parancsnak.
szeptember 12. Sobieski János lengyel király, valamint Lotharingiai Károly vezetésével a szövetséges hadak felmentik Bécset.
november 16. A Sobieski elől hátráló Thököly Imre a váradi pasával átkel a Tiszán.
november–december Összeesküvés Munkácson Thököly ellen.
1684
január 12. I. Lipót ezen a napon kelt nyílt levélben az ország török alóli felszabadítására tesz ígéretet. A hűségére visszatérőknek amnesztiát hirdet.
március eleje Késmárkot Thököly hadai elfoglalják.
március 17. Kisszebent Thököly hadai ötnapos ostrom után elfoglalják.
március vége Thököly kiszorul Sáros vármegyéből.
április 11. Szövetségi tárgyalások kezdődnek I. Lipót és Apafi Mihály között.
június 13. Visegrádot a szövetséges haderő felszabadítja a török alól.
június 27. Vác felszabadul.
június 30. A szövetséges hadak visszafoglalják Pestet.
július 14. A Lotharingiai Károly főparancsnok vezette szövetséges sereg körülzárja Buda várát.
július 19. Megkezdődik a budai vár szövetséges ostroma. (November 3-án az ostrom eredménytelenül megszakad.)
július 22. A szövetséges hadak Érdnél szétverik Musztafa pasa seregét. Verőce vára felszabadul.
szeptember 17. A kurucok vereséget szenvednek Eperjes alatt. (Thököly Regéc várába menekül.)
szeptember 28. Bártfa négynapos ostrom után megadja magát a szövetséges seregnek.
október eleje Makovica megnyitja kapuit a szövetséges sereg előtt.
december 21. Thököly Imre a nagyvezír parancsára élelmiszert szállít Érsekújvárba.
1685
február 22. Erdélyi országgyűlés Fogarason. (Hűtlenségí pert indít Thököly Imre és híve, Barcsai Mihály ellen.)
augusztus 19. Érsekújvár hosszú ostrom után felszabadul a török alól.
szeptember 11. Eperjest két hónapi ostrom után elfoglalják a szövetséges csapatok.
szeptember 29. Tokajt kuruc őrsége feladja.
október eleje A kurucok feladják Kállót, Kisvárdát, Szerencset és a Felső-Tiszavidék kisebb várait.
október 15. Ahmed váradi pasa Váradon elfogatja Thököly Imrét. (Előbb Jenő várába, majd Belgrádba viszik.)
október 25. Kassa kéthetes ostrom után megadja magát a császáriaknak.
november 5. Szádvár és Regéc várának kuruc őrsége kaput nyit a császáriak előtt.
december Császári csapatok vonulnak Erdély nyugati és északi vármegyéibe téli szállásra.
1686
január 2. Thököly Imrét szabadon engedik.
február eleje Caraffa generális, felső-magyarországi főkapitány megsarcolj a Debrecent.
április 27. Negyvenhét napos hiábavaló ostrom után a császári csapatok elvonulnak a Zrínyi Ilona védte Munkács vára alól.

Mindaz, ami az 1683. szeptemberi bécsi fordulat, a török ottani döntő veresége után a kuruc táborban történt, a kapkodás, a fokozódó zűrzavar, a felbomlás lehangoló képét mutatta. A hatalmi viszonyok megingására, mint adott jelre, elemi sodrással törtek felszínre a korábban vaskézzel kordában tartott ellenzéki, rendi anarchikus erők, ami ellen Thököly már csak azért sem tudott elegendő erővel fellépni, mert a legfőbb hatalmi támaszául szolgáló kuruc hadseregben ugyancsak a bomlás ijesztő tünetei harapóztak el. A centralizáció korábban, így főleg 1682 nyarától kiépült vívmányai 1683 szeptembere után sorra veszendőbe mentek. Az 1683. őszi visszavonulás nyomán, amikor Sobieski kelet felé előretörő csapatai elől Thököly a Tiszán átkelve Debrecenig hátrált, s mindenki azt találgatta, hogy a fejedelem merrefelé hagyja el az országot, előbb Thököly és Zrínyi Ilona családi hatalmának központjában, Munkácson lepleztek le veszedelmes összeesküvést, amely a császáriak kezére akarta átjátszani a várat,[1] majd ennek felszámolása után a Sobieskivel kapcsolatban álló Homonnaiak ungvári várában alakult ki veszélyes ellenállási góc, amelyet Thököly csak hosszas ostrom után, 1684 júniusában tudott felszámolni.[2] Ezekben a hónapokban már tömegessé váltak a szökések és átpártolások, hónapról hónapra fogytak a kuruc hadak, megállás nélkül működött a Kamara konfiskációs gépezete – s mindez együttesen azt tükrözte, hogy a bécsi fordulat után hazánk történelmének a jövő irányába mutató fő színtere immár hosszú évekre a török elleni háború mezejére helyeződött át. Felső-Magyarországot pedig a szó szoros értelmében elárasztotta a fizetetlen és ellátatlan kuruc és labanc katonaság leírhatatlan garázdasága, amely megbénította az életet, s hovatovább értelmetlenné tett mindenfajta termelőmunkát.

Sajátos és jellemző látószögben állítja elénk mindazt a törést, ami Thököly fejedelmi hatalmában az 1683. szeptemberi bécsi fordulattal bekövetkezett, a fejedelem fiskális prefektusának, Draheim Vilmosnak egyéni sorsa. A német származású (ámbár magyarul hibátlanul tudó) hivatalnokot Thököly eredetileg Habsburg-alkalmazásból, a Szepesi Kamara előző személyzetéből fogadta a maga szolgálatába, s kezdetben nem is kellett csalatkoznia embere használhatóságában. Draheim az abszolutista államelmélet tanain nevelkedett, s ennek megfelelően nem ismert sem fáradtságot, sem kíméletet fejedelmi ura szolgálatában.[3] Emiatt aztán egyre inkább meg is gyűlt a baja a Thököly körül képződött katonai és politikai vezető csoport tagjaival, akik 1685 elején összefogtak ellene, s minden jel szerint mondvacsinált ürügyekkel börtönbe juttatták. Maga Draheim, aki később csak Thököly bukásával nyerte vissza személyes szabadságát, azzal magyarázta az „udvariak ódiumát”, hogy „pro placito”, azaz tetszésük szerint nem gazdálkodott nekik, hanem mindenben a fejedelemben megtestesülő államérdeket tartotta szem előtt. Sorsa mindenesetre (habár több részletét még ezután kell történetírásunknak tisztáznia) a maga módján híven kifejezte a központosító irányzat vereségét és az új vezető csoportból kiinduló anarchia felülkerekedését a bécsi fordulat után egyre komorabbá váló helyzetben.[4]

Mindeközben maga Thököly megrendítő, kétségbeesett levelekben fordult a pápához, a protestáns fejedelmi udvarokhoz, a francia királyhoz: drámai vonásokkal ecsetelte az Ausztriai Ház nemzetünkkel szembeni zsarnoki erőszakát, hirdette saját küzdelme jogosságát, miközben arra is tett néhány bátortalan és hiábavaló kísérletet, hogy a töröktől elszakadva, a Szent Liga szövetségi rendszeréhez csatlakozzék. Különleges helyzete, példázatnak is beillő sorsa, amellyel képletesen szólva az üllő és a kalapács közé szorult, akkor már egész Európa figyelmét magára vonta, miközben ügyében a különböző országok, fejedelmi udvarok, politikai pamfletek és újságok eltérően, ki-ki a maga érdekeinek és beállítottságának megfelelően foglalt állást.[5] De a bécsi fordulat a nemzetközi érdeklődés levegőjét is megritkította körülötte: Európa túlnyomó része előtt immár a kereszténység elárulójának tűnt.[6] Sorsát mintegy szimbolikusan is kifejezi az az epizód, ami Berlinben történt 1684 augusztusában: amikor Apafi követe audienciát kért a brandenburgi választófejedelemtől, a protestáns Frigyes Vilmostól, s tévedésből azt hitték róla, hogy Thököly embere, nem akarták bebocsátani a fejedelem elé, aki csak azután volt hajlandó szóba állni vele, miután kiderült, hogy nincs köze a kuruc fejedelemhez.

Thököly Imre és az első kuruc felkelés sorsa 1685 októberében pecsételődött meg, amikor a Váradra látogató kuruc fejedelmet az ottani pasa elfogatta, és rabláncon szállíttatta Nándorfehérvárra.[7] A háborús vereségei nyomán egyre szorultabb helyzetbe kerülő Porta Thökölyt tette meg sorozatos kudarcai bűnbakjává, s kiszolgáltatásával kívánt a Habsburgok kedvébe járni. Hiába látták be később tévedésüket, s kapta meg a selyemzsinórját Thököly elfogatásának értelmi szerzője, baklövésüket többé nem tudták jóvátenni: a kuruc seregek szétoszlottak, többségük immár Habsburg-zsoldban folytatva szolgálatát a török elleni harctereken. A maradék kurucság pedig részben a Munkács várába szorult Zrínyi Ilona oldalán, részben a temesi és al-dunai részeken újra hadat gyűjtő Thököly szavát követve, vívta tovább egyre kilátástalanabbá váló küzdelmét a minden fronton győzedelmes Habsburg-birodalmi és keresztény seregek ellen. A hazájából kiszorult s a török kénye-kedvére kiszolgáltatott Thökölynek olykor még dicstelen szerepeket is magára kellett vállalnia urai szolgálatában: 1688-ban például jelentős része volt az oszmán hódítók ellen kirobbant bulgáriai csiprováci népfelkelés elfojtásában.[8] A „kuruc király” alakja egyszer került még néhány hétre az ország történetének előterébe: 1690 augusztusában, mintegy 20 ezer főnyi sereg élén, behatolt Erdély területére, Zernyestnél győzelmet aratott a császári seregeken, megérte az engesztelhetetlen vetélytárs, Teleki Mihály halálát, s az országgyűlésen Erdély fejedelmévé választatta magát.[9] A kiszorítására küldött Habsburg-seregek elől azonban már 1690 októberében harc nélkül kihátrált a fejedelemségből, s az 1690-es években immár a Török Birodalom balkáni országaiban és tartományaiban élte tovább fogyó erővel és romló egészséggel a hontalan bujdosó tábori világát. Magánéletének nagy vigasztalására 1692-ben felesége, a császáriak fogságából kiváltott Zrínyi Ilona[10] csatlakozott hozzá pozsareváci szállásán. Az 1699. évi karlócai béke után a Porta a kisázsiai Nikomédiában jelölt ki mindkettőjüknek állandó szállást. Itt halt meg Zrínyi Ilona 1703. február 18-án, a kuruc fejedelem pedig negyvennyolc éves korában, 1705. szeptember 13-án. Utolsó kívánságainak egyike az volt, hogy halála után a testét Magyarország vagy Erdély valamelyik „kulcsos városában” helyezzék örök nyugalomra. Ez a kívánsága sem teljesülhetett. A török császár döntése rövid és megfellebbezhetetlen volt: „ahol meghalt, ott temettessék el”.[jegyzet 1] Több mint kétszáz évnek kellett eltelnie halála után; hogy maradványait szülőföldjére, Késmárk városába szállítsák.

Thököly Imre felkelése a török kapcsolatok felől tekintve egy százötven éven át tartó történelmi helyzet folytathatatlan záróakkordja volt, a „kuruc király” egyéni életútja pedig egy történelmi szakasz végpontja s egyben zsákutcája. De a Habsburg-viszonylat felől nézve, ez a felkelés egy küzdelemsorozat olyan közbülső fejezetét alkotta, amely maga is kiindulóponttá, hagyománnyá vált a harc későbbi folytatásához. Hiszen amilyen mértékben hanyatlott, majd bukott alá az első kuruc felkelés zászlaja, olyan mértékben derült ki, hogy a Habsburg-abszolutizmus csak a viszonyok kényszerítő nyomására, ideiglenesen hátrált meg az 1680-as évek fordulóján, s ment át újabb előnyomulásba, mihelyt erre a viszonyok alkalmassá váltak, már a nyolcvanas évek derekán. Így lett a Thököly-felkelés a maga török kapcsolataival ellentmondásos hagyománya, de mégiscsak szerves előzménye a majdan új körülmények között, változott és tisztultabb történelmi helyzetben kibontakozó Rákóczi-szabadságharcnak.

Lábjegyzetek

  1. Nagy Iván, Komáromi Jánosnak, Thököly secretariusának diáriumja. Pest, 1861. 87.

Irodalom

  1. A Thököly ellen irányuló 1683. őszi munkácsi összeesküvésre, melynek hátterében Báthori Zsófia volt udvari emberei és hívei álltak: Lehoczky Tivadar, Bereg vármegye monographiája I (Ungvár, 1881. 174).
  2. Ungvár körülzárására és hónapokig tartó ostromára: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre II (Budapest, 1899. 85–101).
  3. Draheim abszolutista nézeteire utal Benczédi László, A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái … (Századok, 1979);
  4. 1685 tavaszán történt letartóztatását ismerteti Maksay Ferenc, Thököly szepesi kamarája (A Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983). A Draheim-kérdésnek egyébként nagy terjedelmű s mindmáig feldolgozatlan anyaga van az Országos Levéltárban.
  5. Thököly 1683 utáni diplomáciai akcióira: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1976. 26–29, 339–40).
  6. A nemzetközi közvélemény zömének Thököly ellen fordulása: Ugyanott passim.
  7. Thököly októberi váradi fogságára és élete hátralevő két évtizedére: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre II (Budapest, 1889), valamint Thököly naplóinak és leveleskönyveinek fentebb felsorolt kiadásai.
  8. Az 1688. évi csiprováci bulgáriai felkelés Thököly általi leverésére vonatkozólag lásd K. Telbizov Thököly Imre 1688. évi bulgáriai szerepéről című tanulmányát, valamint Benda Kálmán Telbizov tanulmányához fűzött megjegyzését (A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983. 173–180).
  9. Thököly 1690. évi hadjáratára és rövid életű erdélyi fejedelemségére: Szádeczky Lajos, Thököly erdélyi fejedelemsége (Századok, 1898).
  10. Zrínyi Ilona életére, politikai szerepére, házasságára és kapcsolatára Thökölyvel, továbbá Munkács védelmére: Horváth Mihály, Zrínyi Ilona életrajza (Pest, 1869); Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 1976. 11–44); R. Várkonyi Ágnes, Zrínyi Ilona és a korabeli magyar politika (Thököly-emlékünnepség a fejedelem halálának 270. évfordulója alkalmából. Vaja, 1975). Thököly, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc kapcsolatára újabb alapvető feldolgozások: Köpeczi Béla, Döntés előtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja (Budapest, 1982); R. Várkonyi Ágnes, Kritika és emlékezet. Vázlat II. Rákóczi Ferenc Thököly-képeiről (A Thököly-felkelés és kora. Szerkesztette Benczédi László. Budapest, 1983. 215–255).


A Thököly-felkelés (1678–1685)
A török háború kiújulása Tartalomjegyzék