A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

A Múltunk wikiből
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.

Az augusztus 31-i királyi leirat[1] kibocsátásával az udvari körök nyilván azt akarták kierőszakolni, hogy a Batthyány-kormány utasítsa el az uralkodó tárgyalási ajánlatát s ezzel teremtsen olyan látszatot, mintha a két fél közötti kívánatos együttműködést nem az udvar, hanem a magyar kormány borította volna fel. Ha ugyanis az udvar valóban újabb tárgyalásokba óhajtott volna kezdeni, akkor tárgyalási alapul bizonyára nem tűzött volna ki olyan követeléseket, amelyeket még a legmérsékeltebb magyar liberálisok sem fogadhattak el. És ha az udvar valóban újabb tárgyalásokba óhajtott volna kezdeni, akkor ezt az augusztus 31-i királyi leirat kibocsátása nélkül is megtehette volna. Hiszen a leirat kibocsátásakor a magyar kormány két tagja, Batthyány és Deák már harmadnapja éppen Bécsben tartózkodott és éppen tárgyalások végett tartózkodott Bécsben, anélkül azonban, hogy az uralkodó érdemleges eszmecserére méltatta volna őket.

Ami annál is beszédesebb tény, mivel Batthyányék ekkor a végveszély tudatában már minden korábbinál nagyobb engedmények tételére is elszánták magukat. Ha tehát a magyar kormányt az osztráknak alárendelni továbbra sem voltak is hajlandóak, Horvátország számára – a korábbi álláspontjával végre gyökeresen szakító kormány augusztus 27-i döntése[2] értelmében – immár a lehető legkiterjedtebb autonómiát készültek felkínálni, sőt most, fölelevenítve egy Kossuth által már jó néhány éve megpendített, a forradalom kitörése óta azonban eddig egyelőre általa sem emlegetett gondolatot, szükség esetén akár Horvátország Magyarországtól való teljes különválását is készek voltak már megajánlani.[3] Maga Batthyány meg azt tervezte, hogy ha ez sem lesz elegendő, akkor fel fogja áldozni a magyar had- és pénzügyigazgatás márciusban oly nehezen kiharcolt önállóságát is, s hozzá fog járulni közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium létesítéséhez.[4]

Csakhogy az udvari köröket, amelyekben Lombardia visszafoglalása óta szilárd meggyőződéssé lett, hogy ezekután a magyar forradalom felszámolása is pusztán idő kérdése, többé ekkora engedmények kilátásba helyezésével sem lehetett tárgyalásos kiegyenlítésre bírni. S kivált nem lehetett kielégíteni őket a Batthyány-kormány részéről Horvátország javára előirányozott lépésekkel, hiszen az udvar mind ez ideig azt hangoztatta ugyan, hogy oltalmazni kívánja a horvát nemzeti érdekeket, a valóságban viszont egyáltalán nem arra törekedett, hogy a horvátoknak (vagy a birodalom bármely más népének) a korábbinál nagyobb mozgási szabadságot biztosítson, hanem éppen arra, hogy a birodalom március óta nagyobb mozgási szabadságot követelő vagy máris ilyen nagyobb mozgási szabadság birtokába jutott népeit újfent a birodalmi egység feltétlen tiszteletben tartásának az ösvényére terelje. De az udvari köröket természetesen nem lehetett kielégíteni a közös osztrák–magyar had- és pénzügyminisztérium megszervezésére vonatkozó ajánlattal sem, hiszen az udvar nem azért tűzte ki céljául a Magyarország számára márciusban kicsikart had- és pénzügyigazgatási önállóság felszámolását, hogy most ennek fejében a birodalom egészének had- és pénzügyigazgatásába engedjen beleszólást a magyar liberálisoknak, hanem hogy a birodalom kormányzatát teljes egészében a maga rendíthetetlen híveire ruházza ismét.

Ezért volt hát, hogy az uralkodó Batthyányékat előterjesztéseik meghallgatása után semmiféle érdemi válaszban nem részesítette, hanem ehelyett osztrák hadügyminiszteréhez, Latourhoz utasította őket, Latour pedig kertelés nélkül a szemükbe mondta, hogy a kialakult áldatlan helyzeten egyedül a magyar had- és pénzügyminisztériumnak a megfelelő osztrák szakminisztériumokba történő beleolvasztása segíthetne.[5] Ami azután tárgyalófeleivel azonnal megértethette, hogy legjobb lesz, ha teljesen felhagynak azokkal a reményekkel, amelyek Pestről távoztukkor haloványan még pislákoltak bennük.

Batthyány és Deák bécsi kálváriajárásával egyidejűleg azonban igen fontos fejleményekre került sor Pesten is. Az Egyenlőségi Társulat tagjai, akik eleve is bizonyosra vették, hogy az udvar semmi áron sem lesz eltántorítható Magyarország közeli fegyveres megrohanására irányuló terveitől, a katonaállítási törvényjavaslat képviselőházi vitájának utolsó napján, augusztus 23-án, tartott rendkívüli közgyűlésükön kimondották, hogy bár a képviselőház egyszer már véghatározatot hozott a katonaállítás mikéntjéről, ők továbbra sem fogják feladni a harcot, amíg el nem érik, hogy az újoncokat mégis kivétel nélkül honvédzászlóaljakba szervezzék, s Vasvári indítványára abban egyeztek meg, hogy először – tömeges aláíratása végett – országszerte körözni fognak egy, az országgyűlés elé terjesztendő petíciót, amely a honatyákat a katonaállítás tárgyában szótöbbséggel elfogadott törvényszöveg utólagos megmásítására fogja felhívni, azután pedig – a következő pesti országos vásár alkalmával – szeptember 8-án nagy népgyűlést rendeznek majd a Rákoson, s a nép nevében innen is hasonló felszólítást fognak intézni a törvényhozáshoz.[6] És augusztus utolsó hetében a társulat tagjai teljes erővel hozzá is láttak az aláírásgyűjtéshez meg a népgyűlésre való toborzáshoz – abban a reményben, hogy a közvélemény nyomása most már hatni is fog a képviselők többségére.

Közben pedig tovább fokozta erőfeszítéseit Kossuth is, aki szintén arra számított, hogy Batthyányék üres kézzel fognak megtérni Bécsből. Élve tehát azzal az alkalommal, hogy a képviselőház most éppen az általa beterjesztett költségvetési tervezettel foglalkozott, mindenekelőtt keresztülvitte, hogy a ház megszavazzon egy, a költségvetési javaslat keretei közül kiemelt külön törvényjavaslatot, amely a kormányt feljogosította a július 11-én már megajánlottnál is nagyobb összegű, 61 millió forintnyi hitel igénybevételére és megengedte, hogy ha a szóban forgó 61 millió az ország közjövedelmeiből nem tellenék ki, akkor a hiányzó összeg előteremtéséről a kormány nemesfémfedezet nélküli papírpénz kibocsátásával gondoskodjék. Majd figyelmét a honvédelem – hatáskörébe egyébként nem tartozó – kérdéseire összpontosította, s Szemerét, aki ekkor egy személyben helyettesítette mind Batthyányt, mind az augusztus 26-a óta ismét a délvidéki táborban időző Mészárost, s aki a helyzetet ekkortájt nagyjából hozzá hasonlóan ítélte meg, rávette arra, hogy 29-én egy körrendeletben minden további nélkül utasítsa a törvényhatóságokat az újoncösszeírásnak az országgyűlés által már elfogadott, de még szentesítetlen katonaállítási törvény alapján történő azonnali megkezdésére.[7] Ezzel pedig – ha egyelőre még mindig nyitva maradt is az a kérdés, hogy az újoncokból végül mind egy szálig honvédek lesznek-e – a forradalom tábora mindenképpen megtette a döntő lépést az ellenforradalom közvetlenül küszöbön álló támadásának méltó elfogadására.

Irodalom

  1. Az uralkodónak a nádorhoz intézett augusztus 31-i kéziratát közli Pap Dénes, Okmánytár I.
  2. A magyar kormány augusztus 27-i minisztertanácsi ülésének jegyzőkönyvét lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XII.
  3. Kossuth Horvátország különválását illető korábbi elgondolásait megvilágítja Kosáry Domokos, Kossuth Lajos a reformkorban (Budapest, 1946).
  4. Batthyánynak a magyar had- és pénzügyminisztérium feláldozására vonatkozó terveit híven ismerteti Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története I.
  5. Az augusztus 29-én egyfelől Batthyány és Deák, másfelől Latour között lezajlott megbeszélésről annak a beszámolónak az alapján alkothatunk képet, amelyet három nap múlva maga Latour adott róla minisztertársainak; vesd össze Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv, Österreicihische Ministerrats-Protokoll 1848. szeptember 1/Vorträge (MRA) 1848: 2064.
  6. Az Egyenlőségi Társulat augusztus 23-i kezdeményezéseiről bővebben szól Spira György, Pest a negyvennyolcas forradalom szeptemberi fordulatának kezdetén (In: Tanulmányok Budapest Múltjából XIX.).
  7. Szemere augusztus 29-i körrendeletét közli Pap Dénes, Okmánytár I.


A kirobbanás küszöbén
Az udvar közvetlen felkészülése a Magyarország elleni támadásra Tartalomjegyzék