A forradalom győzelme

A Múltunk wikiből

A szemben álló felek frontja október 30-án a következőképpen alakult:

József főherceg miniszterelnöke, Hadik János az esti órákban nagy nehezen összehozta az új kormányt, melyben a miniszteri tárcákon és az államtitkári állásokon a mérsékelt ellenzék tagjai osztozkodtak.

Hadik a parlamentben többséggel rendelkezett, ennek az adott helyzetben azonban aligha volt jelentősége, mert az új kormány a tömegekre, a nép rokonszenvére nem számíthatott.

A tényleges erő, amire a kormány támaszkodni kívánt, a Budapesten összevont katonaság és a karhatalom volt. A Budapesten levő katonai alakulatok létszámát egyes források 18 ezerre, mások ennél jóval többre becsülik. A rend fenntartására, esetleges megmozdulások elfojtására 81, e célra külön kiképzett karhatalmi század és 37 géppuskás szakasz állt rendelkezésre. A karhatalomhoz igen megbízhatónak vélt egységek is tartoztak: így a leendő altisztekből összeállított honvéd tanezred és a feltétlen engedelmesség szellemében nevelt bosnyák zászlóaljak.

Ennyi katona, ilyen nagy létszámú karhatalom békeidőben bőven elegendő lett volna bármiféle forradalmi megmozdulás elfojtására. Egy négyéves háború után azonban, amikor a Monarchia már minden eresztékében recsegett és ropogott, a helyzet másképpen állt. A vég nélküli nélkülözésekbe beleunt katonák (elhelyezésük rossz, élelmezésük elégtelen, ruházatuk hiányos volt) fogékonnyá váltak a forradalmi eszmék iránt, annál is inkább, mivel a sűrű kirendelések következtében újra és újra kapcsolatba kerültek a lakossággal, méghozzá annak legelégedetlenebb és egyben legaktívabb részével. Hasonló, a Nemzeti Tanáccsal rokonszenvező hangulat alakult ki a tartalékos tisztek körében, akiket nagy számmal osztottak be a karhatalmi alakulatokhoz is. Az aktív tisztek többsége és a felsőbb vezetés kész volt a tömegmozgalmak elleni fellépésre. A felsőbb vezetés jó része azonban idegen nemzetiségű parancsnokokból állt. Más viszonyok között a hatalmon levők számára a magyarul még csak beszélni sem tudó tisztek jelenléte előnyt jelentett volna. A városparancsnokságnál és más katonai parancsnokságoknál levő német, cseh és délszláv törzstisztek azonban 1918 októberében már nem azon gondolkodtak, mit tehetnének a magyarországi forradalom megelőzése, illetve elfojtása érdekében, hanem inkább azon, hogyan kerülhetnének vissza szűkebb hazájukba, hogyan menthetnék át magukat a jövő számára.

Semmit sem javított a helyzeten, hogy október 26-án Lukachich Géza személyében fiatal, erőskezűnek vélt tábornokot neveztek ki budapesti katonai parancsnokká, akinek nevét a katonaszökevényekre kirótt halálos ítéletek tették gyűlöltté és rettegetté. Az új parancsnok olyan beosztásba került, amellyel az események felgyorsulása következtében alaposabban már nem tudott megismerkedni.

Tovább rontotta a megalakuló kormány kilátásait a rendőrség már ismertetett magatartása, többségének csatlakozása a Nemzeti Tanácshoz. A rendőrség átállása azért volt döntő jelentőségű, mert egy esetleges kormányellenes megmozdulás elfojtására a rendőrség lett volna elsősorban hivatott.

A hatalmon levők egyre rosszabbra forduló helyzete, az új kormány elszigetelődése egyben a Nemzeti Tanács növekvő erejét és az itt tömörülő forradalmi erők előretörését is jelezte. Október 30-án már a lakosság nagy többsége a Nemzeti Tanács mögött sorakozott fel. A Nemzeti Tanácsot támogatta a szervezett munkásság, melynek egy része fegyveresen várt a jeladásra. (A fegyverrel rendelkező munkások számát az egykorú források 30 ezerre becsülik.) Itt tömörültek a szökött katonák, akik számára a rendszerváltozás élet vagy halál kérdése volt. (Sándor László főkapitánynak későbbi, a Tisza-perben tett vallomása szerint a szökött katonák száma 40–50 ezer körül mozgott.) A több tízezres létszámból fakadt, hogy a szökött katonák a végén már nemcsak szervezetlenül avatkoztak be az események menetébe, hanem a Katonatanács irányításával szervezetten is.

A forradalomra készülő erők táborában fontos szerepet töltöttek be a tengerészek. A részben szabadságon, részben szökésben levő vagy megbízhatatlanként Budapestre hozott matrózokat a szerb nemzetiségű Horváth (Horvatsanovics) Sándor szervezte, aki ezt megelőzően a cattarói és a pécsi felkelésekben vett részt.

Október 30-án a Nemzeti Tanács felhívására a telefonkezelőnők is bejelentették csatlakozásukat. A telefonos kisasszonyok csatlakozása (a telefonközpontokban már két éve folyt a szervezkedés) azt jelentette, hogy a Nemzeti Tanács a telefonbeszélgetések lehallgatása révén egyrészt előre értesülhetett a kormány és a katonai parancsnokságok terveiről, másrészt a döntő pillanatban megbéníthatta e szervek egymás közti érintkezését.

A helyőrségből és a katonai alakulatokból az egykorú források szerint 80–90 század állt október 30-án a Katonatanács rendelkezésére. Egyes történészek ezeket az adatokat túlzottaknak tartják, de a lényeg az, hogy a vázolt helyzetben, az adott hangulat mellett (figyelembe véve a munkásság várható megmozdulását, a nyíltan még nem csatlakozott katonaság jóindulatú semlegességét, a rendőrség átállását stb.), e századok töredéke is kétségkívül elegendő volt ahhoz, hogy sikerrel robbantson ki fegyveres felkelést.

Október 30-án a délelőtti órákban a budapesti utca képe látszólag nyugodt volt. A gyárakban megindult a munka, csupán a déli ebédszünetben került sor rögtönzött gyűlésekre. E gyűléseken a szociáldemokrata párt szónokai a „Wekerle&ndsah;Tisza maffia” ellen foglaltak állást, és munkástanács megalakítását javasolták.

A munkástanács felállítására vonatkozó javaslat a pártvezetőség részéről a baloldalnak tett engedményt jelentett, hisz az október 13-i pártkongresszuson még az volt a hivatalos nézet, hogy egy ilyen szerv tulajdonképpen felesleges, mert a párt bizalmi testülete alapjában véve azonos a munkástanáccsal. Arra nézve, hogy a mindezek után mégiscsak felállításra kerülő új szervnek mi is lesz a feladata, a határozati javaslat és a hozzá fűzött kommentár egyelőre csak annyit közölt, hogy a munkástanács az eddigi szervezetek kiegészítésére és összefogására fog szolgálni, „a harcban álló munkásságnak belső szervező kapcsolata lesz, és mint ilyen a Nemzeti Tanács mellett fog működni”.[1] Az előre elkészített határozati javaslat a gyár bizalmi testületét utasította a munkástanács tagjainak megválasztására.

Viszonylagos nyugalom után az utca a délutáni órákban megélénkül, tüntető csoportokat látni, röpcédulákat osztogatnak. Az egyik röpcédula, mely a laktanyákba már a kora reggeli órákban eljutott, a Katonatanács üzenetét tartalmazza: „Katonák! … a Nemzeti Tanács és a Katonatanács fölold benneteket a régi eskü alól. Ezentúl a Katonatanács parancsainak tartoztok engedelmeskedni. … A Katonatanács azt parancsolja, gyertek!”[2] Más röpcédulákon (ezek a Népszava nyomdájában készültek) magyarul és német fordításban Várnai Zseni Katonafiamnak című, gyújtó hatású verse olvasható. Lelkes tisztek sorra járják a kávéházakat és a vendéglőket, mindenkit csatlakozásra szólítanak. Az Astoria Szálloda elől szerény tüntető menet indul a Rákóczi út irányába; mire a körúton és az Andrássy úton át a Gizella térre ér, mindent elsöprő áradattá nő. Itt, a Károlyi-párt központja előtt katonák, tisztek, matrózok gyülekeznek, ember ember hátán szorong. Ide tartanak a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott postások és zárt menetben, négyes sorokban a rendőrök is. A Gizella térről a tömeg 9 óra után a Körúton és az Andrássy úton át újra az Astoriához vonul piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt, forradalmi dalokat énekelve.

A Múzeum körúton ekkor már leáll a közlekedés, a kocsik és a villamosok az egyre sűrűbbé váló sokezres tömegbe szorulnak. A Nemzeti Tanács vezetői a Gizella téren és az Astoria-szálló előtt az egyre izgatottabbá váló, tetteket követelő tömeg megnyugtatására törekednek. A szónokok arról beszélnek, hogy nincs szükség erőszakra, felesleges vérontásra, a hatalom egy-két napon belül enélkül is a Nemzeti Tanács kezében lesz Amikor híre jön, hogy a tömeg a letartóztatott katonák kiszabadítására indul, azonnal bejelentik: a foglyokat a hadosztálybíróság Conti utcai fogházából már szabadon engedték. A tiszteket, akik csákójukról már eltávolították a sapkarózsákat, újra és újra felesketik. A tömeg tapsol, éljenez, de ismételt felszólítás ellenére sem oszlik fel. A kocsik tetejéről vagy lámpaoszlopokra kapaszkodva alkalmi szónokok beszélnek. Egyszerű katonák, munkások ösztönöznek cselekvésre, leszámolásra, és nagyobb sikert aratnak, mint az erkélyen megjelenő hivatásos szónokok.

Az Astoria ezen az éjszakán a forradalom központja. Nemcsak azért, mert itt, a szálló első emeletén találhatók a Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának és Irodájának zsúfolásig telt helyiségei, hanem azért is, mert az esti órákban ide teszik át főhadiszállásukat a Katonatanács és a forradalmi baloldal képviselői.

A Nemzeti Tanácsnak és a Katonatanácsnak már korábban jelentették, hogy a katonai parancsnokság utasítást adott egyes megbízhatatlan alakulatok Budapestről való elszállítására. Szántó, aki ezen az éjszakán „a forradalom vezérkari főnökeként” magához ragadja a felkelés irányítását, a szálloda erkélyéről rövid beszéd kíséretében arra hívja fel a tüntetőket: induljanak a pályaudvarra, akadályozzák meg a menetszázadok elszállítását. Vagy 10 ezer ember indul el erre a Rákóczi úton, Korvin Ottónak és a Katonatanács néhány tisztjének vezetésével. A pályaudvar csekély létszámú őrsége kísérletet sem tesz az ellenállásra. A lezárt kapukat benyomják, a pályaudvaron levő katonák csatlakoznak, a tömeg feltöri a fegyvert és muníciót szállító vagonokat. A felkeléshez csatlakozó katonák, fegyveres civilektől kísérve, ezután visszafelé indulnak. A Nemzeti Színháznál egy részük a Körútra kanyarodik, hogy az Üllői úti laktanyában levő katonákat csatlakozásra bírja, és az ott fogva tartottakat kiszabadítsa.

A Nemzeti Tanács vezetői ekkor közbelépnek, az események menetének más irányt próbálnak adni, megkísérlik a kibontakozó felkelés leállítását. Arra a hírre, hogy a felkeléshez csatlakozó fegyveresek és az Üllői útnál felsorakozó karhatalom közt minden pillanatban várható az összecsapás, Károlyi-párti politikusok (Fényes László, Lovászy Márton, Ábrahám Dezső), továbbá Landler Jenő, Pogány József és a Katonatanács elnöke, Csernyák Imre a helyszínre sietnek. A laktanya ellen vonuló tömeget nagy nehezen rábeszélik a visszafordulásra. De az események árját már nem lehet feltartóztatni. Miközben a Körúton elejét veszik az összeütközésnek, az Astoriához érkező katonaság megtámadja és elfoglalja a közvetlen közelben levő városparancsnokságot. Az őrség nem áll ellen, az udvaron álló karhatalmi zászlóalj a felkelőkhöz csatlakozik. Várkonyi Albert tábornokot, a városparancsnokot elfogják, és az Astoriába kísérik. A térparancsnokság bevétele után Szántó Béla két szakasz katonának a telefonközpontok elfoglalására ad parancsot. Hajnali 1/2 3-kor a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott rendőrtisztviselők birtokukba veszik a főkapitányságot. 4 órakor a tengerészek – eleget téve ígéretüknek – két monitorral a Lánchíd és az Erzsébet-híd között horgonyoznak. A Budapest felé haladó vonatok Landler utasítására leállnak, nehogy a katonai parancsnokság vidékről erősítéseket hozhasson. A Katonatanács a kora reggeli órákban egy karhatalmi zászlóalj beérkezése után csapatokat küld a hidak és a pályaudvarok biztosítására. Két szakasz megszállja az Osztrák–Magyar Bank épületét. A főposta őrsége maga kéri, hogy a Nemzeti Tanács küldjön megbízottat a hivatal átvételére.

Lukachich, Budapest katonai parancsnoka tehetetlenül áll a sikeresen kibontakozó fegyveres felkeléssel szemben.

Amikor éjjel 1/2 2-kor a városparancsnokság elfoglalását jelentik, Lukachich parancsot ad a készültségben álló bosnyák katonáknak, hogy két század azonnal induljon, és foglalja azt vissza. A kiküldött katonák azonban – látva, hogy ellenállásba ütköznek – megtagadják a parancs teljesítését, és felbomolva, kisebb csoportokban visszatérnek.

Miután Lukachich 2 órától már csak kiküldöttek és küldöncök útján tud intézkedni, 1/2 3-kor a parancsnokságon szolgálatot teljesítő Hodula Károly tábornoknak ad utasítást, hogy foglalja vissza a térparancsnokságot, valamint a józsefvárosi telefonközpontot.

A kiküldött tábornok a parancsot nem teljesíti, mert a kijelölt alakulatok nem engedelmeskednek, a feladat elvégzésére egyszerűen nem vállalkoznak.

Miután József főherceg ekkor már visszakozóban van (éppen Károlyival tárgyal telefonon), Lukachich kora reggel védekezésre kap utasítást. A budai oldal, a Vár és környéke ekkor még ellenőrzése alatt áll, több laktanya még nem csatlakozott a felkelőkhöz, a hadügyminisztérium Bécsből azonnali segítséget ígér; de ki tudja, lesz-e valami a segítségből, megérkeznek-e idejében vagy egyáltalán az ígért alakulatok?

Jelentős mozzanat ebben a helyzetben, hogy a Népszava nyomdájában a hajnali órákban egy fiatal újságíró, Gyetvai János javaslatára röpcédulák készülnek. „Kitört a forradalom” – így kezdődik a nevezetes felhívás, mely vázolva az éjszaka eseményeit, csatasorba szólítja a munkásokat. „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. … Szüntessétek be a munkát! … Ki az utcára !”[3]

A röpcédulákat kora reggel önként jelentkezők viszik az üzemekbe.

Október 31-én nem indul meg a munka, a munkások forradalmi dalokat énekelve a belvárosba vonulnak.

Miközben az utcák megelevenednek, a forradalom fegyveres alakulatai benyomulnak a még bezárt laktanyákba, és a katonák további ezreit bírják csatlakozásra.

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli. A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A kormány tagjai az esti órákban leteszik az esküt József főherceg kezébe. Ezt követően – már fent a Várban, a miniszterelnökségen – összeül az első minisztertanács, amelyen Károlyi a következő pontokba foglalja össze programját: „Függetlenségi törvények alkotása. Választójog. (Törvényhatóságokban és községekben is.) Azonnali katonai és polgári amnesztia. Idegen internáltak azonnali elbocsátása. Sajtószabadság. Esküdtszék. Gyülekezési és egyesülési jog. A háború és béke feletti döntés az országgyűlés joga. Munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítása. A nép nagy tömegeit földhöz juttató radikális birtokpolitika. Magyar külügyminiszter azonnali kinevezése, illetve a miniszterelnöknek a magyar külügyminisztérium vezetésével való megbízása. Törvényjavaslat elkészítése az önálló magyar külügyminisztérium felállításáról.” Károlyi ezekhez a pontokhoz még azt is hozzátette, hogy a mai „túlizgatott hangulatra, és az általánosan mutatkozó köztársasági áramlatra való tekintettel a perszonáluniónak a kormányprogramban való nyilvános említése veszedelmes lehet … de őfelsége számára kijelentjük, hogy őfelsége nekünk királyunk és nincs kifogásunk az ellen, hogy kívülünk más országoknak is uralkodója legyen, de Magyarország teljes függetlenségének sérelme nélkül…”[4]

Az utca október 31-én mámoros örömmel ünnepli a forradalom győzelmét. A főútvonalakon katonai teherautók, rekvirált személyautók, társzekerek dübörögnek, zsúfolva a forradalmat éltető és a levegőbe lövöldöző katonákkal, civilekkel. Nemcsak a sapkarózsákat távolítják el, levágják a tisztek rangjelzését is. A letépett rozetták helyére őszirózsa vagy nemzeti színű szalag kerül. A villamosközlekedés leáll, zárva tartanak az üzletek, zárva vannak a hivatalok is. A börtönök és a fogházak előtt fegyveres katonák jelennek meg, és a Nemzeti Tanács utasítására hivatkozva kiszabadítják a politikai foglyokat.

Ugyanakkor riasztó hírek is érkeznek arról, és részben igaznak is bizonyulnak, hogy katonák és civilek széthordják a katonai raktárak készleteit, megtámadják a pályaudvarokat, feltörik az áruval telt vagonokat. A karhatalom és a rendőrség közbelép, s ez számos áldozatot követel.

Tisza István Hermina úti villájában a délutáni órákban fegyveres katonák jelennek meg, elzavarják a villa őrzésére kirendelt csendőröket és Tiszát rövid szóváltás után agyonlövik.

A budapesti események nyomán az izgatott hangulatú vidéki városokban egyes helyeken már 31-én a délutáni és az esti órákban heves tüntetések robbannak ki. A munkások sztrájkba lépnek, munkások, diákok, polgárok vonulnak [fel az utcákon a Nemzeti Tanácsot éltetve.

A forradalom hírét a Budapestről érkező katonák hozzák. A Magyarországon éppen áthaladó szerelvények, a frontra irányított vagy onnan jövő alakulatok legénysége gyorsan csatlakozik: a forradalom úgy terjed, ahogy a lövöldöző katonákkal telt vonatok befutnak az állomásokra. A katonák és a velük tartó lakosság feltöri az áruval, felszereléssel megrakott tehervagonokat, széthordja a katonai raktárak készleteit. A csendőrség tehetetlen. A népharag elől a reakciós tisztviselők, polgármesterek, rendőrkapitányok sok helyütt be sem várva leváltásukat, elmenekülnek. A megrémült törvényhatóságok sietve bejelentik csatlakozásukat a Nemzeti Tanácshoz, melynek helyi szervei mindenütt megalakulnak.

A forradalom a városokból továbbgyűrűzik a falvakba. A falusi szegénység megrohanja a földbirtokosok kastélyait, feltöri a magtárakat, elhajtja az állatokat. A háborúban meggazdagodott falusi kereskedők és vendéglősök üzleteit kifosztják, a háború alatt hatalmukkal visszaélő jegyzőket, szolgabírákat elkergetik, egyes helyeken a plébánost is megtámadják, és a plébánia épületét sem kímélik. A parasztság megmozdulásai az egész országra kiterjednek, igen hevesek az Alföldön, még inkább a nemzetiségi vidékeken.

November 1-én Budapesten a Tisza Kálmán téren nagygyűlés követeli a köztársaság azonnali kikiáltását, és több nagyüzem munkássága hoz egyidejűleg ilyen értelmű határozatot.

A Budapestről, még inkább a vidékről érkező nyugtalanító hírek hatására a kormány a délelőtti minisztertanácson – mérlegelve a köztársasági mozgalmat, az ország vigasztalan állapotát és az izgatott közhangulatot – úgy dönt, hogy felmentését kéri az előző napon letett eskü alól. Egyben bejelenti lemondását arra az esetre, ha kérését nem teljesítenek. A király némi huzavona után, több izgatott hangú telefonbeszélgetés eredményeként beleegyezik a lemondásba.

A kormány tagjai új esküt tesznek, most már a Nemzeti Tanácsnak, Hock János kezébe, aki a tanács elnöki tisztét Károlyitól átveszi. Az államforma kérdésében a minisztertanács álláspontja az, hogy arról hat héten belül alkotmányozó gyűlés döntsön, és az általános, titkon választójog alapján válasszák meg.

A minisztertanács november 1-én még egy fontos döntést hoz: felhatalmazza a hadügyminisztert, hogy rendelje el a magyar csapatok azonnali fegyverletételét. Linder a kormány elhatározását proklamációban tudatja a lakossággal, és még az éjszaka folyamán eljuttatja az erre vonatkozó rendeletet a hadsereg-főparancsnoksághoz, valamint a különböző hadseregcsoport-parancsnokságokhoz.

Az ellenforradalom által, ha nem is ekkor, de később hevesen bírált fegyverletételi parancs célja: rábírni a még mindig vonakodó és alkudozó hadsereg-főparancsnokságot a fegyverszünet haladéktalan megkötésére. A kormány úgy véli, hogy a további harc, az értelmetlen vérontás azonnali beszüntetése a megnyugvás, a felkavart szenvedélyek lecsillapításának legfontosabb feltétele. A fegyverletételre vonatkozó határozat ugyanakkor távolabbi célokat is követ: megakadályozni, hogy a fegyveresen hazatérő katonák a már amúgy is megingott „belső rendet teljesen felborítsák”, és ezzel a forradalmat nem kívánt irányba tereljék. Megakadályozni egyben azt is, hogy egyes még ép alakulatokat, melyek azonban ellenforradalmi beállítottságú tisztek vezetése alatt állnak, a kormány megdöntésére lehessen felhasználni. A kormány végül úgy gondolja, hogy a békeszándék, az addigi háborús politikával való szakítás azonnali kinyilvánítása az új Magyarország számára külpolitikailag is jó hatású lesz.

A hadsereg-főparancsnokság a magyar csapatok fegyverletételére vonatkozó parancsot nem hajtja végre. A parancs kiadása és Linder állandó sürgetése azonban hozzájárul ahhoz, hogy a hadsereg-főparancsnokság, mely ugyancsak fél a front teljes felbomlásának következményeitől, a vezetése alól kicsúszott katonák fegyveres hazatérésétől, november 3-án hajnalban 1 óra 30-kor, vagyis még a fegyverszünet aláírása előtt, maga rendeli el az ellenségeskedések azonnali beszüntetését általában –, tehát nemcsak a magyar alakulatokra vonatkozóan. (A hadsereg-főparancsnokság fegyverletételi parancsa és a délután 6 órakor aláírt fegyverszüneti szerződés kikötése – hogy az csak 24 órával az elfogadás bejelentése után lép életbe – együttesen azt eredményezik, hogy a november 3-án és 4-én lezajló hadmozdulatok eredményeként az osztrák–magyar hadsereg jelentős része, mintegy 300 ezer ember – többségében német-osztrák alakulatok – hadifogságba kerül. Függetlenül attól, hogy ezen alakulatok hadifogságba juttatása mennyiben volt szándékos és mennyiben nem, az kétségtelen, hogy a felbomlóban levő hadsereg, több százezer „megbízhatatlan” katona hazatérésének megakadályozása az adott helyzetben a forradalommal szemben álló s a fennálló rendet védelmező erők hadállásait erősítette.)

A királynak tett eskü visszavonásával és az új eskü letételével a kormány feladta addigi, a perszonálunió szükségességét valló álláspontját, s rálépett az Ausztriától való teljes elszakadás útjára.

A forradalom magyarországi győzelmével és e határozattal a Monarchia felbomlása és összeomlása teljessé vált, elenyésztek a Habsburg-ház fennmaradásához, a dinasztia átmentéséhez fűzött remények.

Lábjegyzetek

  1. Megalakult a Munkástanács. Népszava, 1918. október 31.
  2. Sztanykovszky Tibor, A katonatanácsról. (Nagy idők tanúi emlékeznek (1918–1919) Budapest, 1958. 89).
  3. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, (1917. november 7.—1919. március 21.) Budapest, 1956. 293.
  4. Ugyanott, 299.


A politikai helyzet alakulása Magyarországon. A forradalom győzelme.
A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése. Tartalomjegyzék