A gazdálkodás keretei

A Múltunk wikiből

A szórt birtokrendszer gazdálkodásának megszervezése, termelésének hasznosítása komoly irányító munkát igényelt. Korszakunk első felében, a XII. században a feudális tulajdonviszonyok mindhárom – királyi, egyházi és világi magán – kategóriája számára a födesúri mezőgazdasági munkaszervezet a jellemző. Ezt a latin nyelvű oklevelek praedium szóval jelöték, magyar neve udvar, illetve lak lehetett. A praedium általában a teljes gazdaságot jelentette födjével és felszerelésével együtt.

A praedium voltaképpen földesúri házi gazdaság, korai, primitív allódium volt, amelyben a termelés a földesúri tulajdonban levő földön folyt. A praedium, mint a gazdálkodás legfőbb kerete, korszakunkban a feudális tulajdonviszonyok mindhárom kategóriájában meghatározó jelentőségű volt. Ez külön igazolást elsősorban a világi magánbirtokosok esetében nem igényel, hiszen egyházaknak tett praedium-adományait, mint Lampert comesé Bozóknak, Márton comesé Csatárnak, Farkasé Garamszentbenedeknek stb., kielégítően bizonyítják a világi előkelők gazdálkodásának praedium-jellegét.

Az egyházi birtok praedium-szervezetét kétségtelenül tanúsítják a különböző korú pannonhalmi birtokösszeírások. A pannonhalmi apátság 1002-ben villákat kapott adományba, a praedium-szervezet e falvakon belül, azokra rátelepülve, tehát speciálisan az egyház szervező munkájának eredményeképpen létesült. A későbbi adatokból egyértelműen erre következtethetünk. Az 1002. évi villákat az apátság javainak 1093. évi és 1237 körüli összeírásában részben már praediumnak hívják, sőt az 1093. évi birtokfelsorolás több esetben megjegyzi, hogy ezeket a praediumokat falunak nevezik. Hasonló tanulságot szolgáltat a tihanyi apátság ingatlanai feletti szemle is. Az 1055. évi tihanyi oklevél csak villa és locus (hely) megjelöléssel illette a településeket. A tihanyi javak 1211. évi összeírásában viszont már találkozunk praediumokkal.

A legkevesebb ismerettel a királyi birtokok praedium-gazdálkodásáról rendelkezünk. Régóta ismeretes a királyi födtulajdon várakhoz kapcsolódó, várbirtoknak nevezhető része. A várszervezet főleg a korai időszakban, a XI–XII. században elsősorban katonai feladatokat látott el. Ugyanakkor azonban csak pár évtizede derült fény arra, hogy a királyi curiának (curtisnak) a korabeli forrásanyagban kétféle jelentése van. A király tartózkodási helyét jelentő udvar értelme mellett a királyi udvar (curia regalis) másik jelentése a praedium-gazdálkodás szervezetére utal. Már az 1002. évi pannonhalmi alapítólevél említ curtist, amit a pannonhalmi apátság I. István király adományából nyert el. Ez arra mutat, hogy a királyi birtokok eladományozása elsősorban – és még sokáig, egészen a XII. század végéig – a király primitív allodiális gazdálkodásának föd- és emberanyagából történt. Későbbi adatok ezt megerősítik. 1075-ben I. Géza király Garamszentbenedeknek adta az udvardiak födjét, ahol a királynak curiája volt, s amelyet I. László király sororjával együtt, akit Lampert feleségül vett, a comesnes adott. Lampert comes a praediumot összes tartozékával együtt nyerte el. A XII. századi királyok is folytatták a királyi praediumok, a királyi udvari gazdasági szervezet eladományozását. II. Béla király és felesége, Ilona királyné a Mecsőd nevű praediumot két molnárral a dömösi prépostságnak adta. Eufrozina királyné, II. Géza király neje a székesfehérvári kereszteseket nyilván praediumokkal látta el. Egy szerémségi királyi udvarhelyet az 1150–1151. évi támadáskor a bizánci hadak dúltak fel. A királyi curiák a XII. század második felében eltűnnek szemünk elől. Bizonyos, hogy az államalapítástól kezdődően sok évtizeden át folytak az udvar födjét apasztó királyi birtokadományozások, megritkítva a királyi curiák számát. Ugyanakkor a curialis comes feltűnése mind országos, mind megyei vonatkozásban arra mutat, hogy a királyi udvari (curia-) szervezet jelentős rekvizítiumai létezhettek még ekkor, amelyeket megyei szinten a curialis comes foghatott össze. Eszerint a curialis comes a várszervezeten kívül álló királyi népek feletti fennhatóságot gyakorolta.

A praediumnak mondott gazdasági telepek nagysága igen változó volt. Márton comesnek a csatári monostor számára adott Csatár nevű praediumán négy ekét számoltak össze 12 mansióval, továbbá még 27 embert, akik az apát parancsa szerint voltak kötelesek szolgálni az egyháznak. A csatári praedium a XII. században a legnagyobbak közül való, népességét tekintve a nagy lélekszámú falvakkal vetekedett. Amikor 1165 körül Farkas adományt tett a garamszentbenedeki apátság javára, eladományozta a Zsitva melletti Szelepcsény praediumát 16 libertinus-mansióval és 12 ekéhez való föddel, ott levő curiáját az almáskerttel együtt, ahol az odaérkező apát megpihenhet. Farkas Garamszentbenedeknek adta továbbá az ugyancsak Szelepcsény nevű kisebb praediumát hat szolga-mansióval és hét szántó szolgát négy eke föddel. Ezek a praediumok a közepes nagyságúak közé tartozhattak. Az egészen kicsiny gazdasági telepekre jó példát nyújt Miske comes fiának, Istvánnak 1164. évi végrendelete, amely szerint tizenegy praediumán együttvéve is csak 32 szolgát (mancipium) vettek számba. Egy praediumra tehát átlag három szolgacsalád jutott, de természetesen találkozunk a végrendeletben négy, illetve csak két szolgaháztartást magában foglaló praediummal is.

Noha a praedium egésze felett a födesúr rendelkezett tulajdonjoggal, mégis a praedium egésze inkább kétféle gazdálkodási és kétféle járadékrendszer egységét jelenti. A föld egy, a födesúr számára fenntartott részén allodiális gazdálkodás folyt, amely az alávetett népesség munkajáradékán alapult, másik része pedig a födet bizonyos önállósággal használó és a födesúrnak természetben adózó népelemek kezén volt. Ez utóbbi tűnt a forrásokban az alávetett népelemek „saját” födjének. E kettősség jól tükröződik egy 1181. évi oklevélben. Eszerint a veszprémi egyháznak saját lovain szolgáló négy szabad személy földet kért az egyháztól, de nem Papkeszi falu népének földjéből kapott, hanem olyan földet nyert el, amely az egyház sajátja, és az egyház ekéjéhez tartozik.

E kettősségnek megfelelően a praediumon a termelést a szolganépek két csoportja végezte. Egyik csoportjukat ház és föld nélküli, házasságkötésből kizárt, az antik rabszolgához igen közel álló szolgák, másik csoportjukat pedig a házas-földes szolgák képezték. Ha jogi értelemben lényeges különbség nincs is közöttük, mindkettőjük helyzete erősen vagy még erősebben kiszolgáltatott, annál nagyobb a gazdasági különbség. A semmivel sem rendelkező szolga robotmunkát végzett: személyi szolgálatot teljesített, és ura saját használatra fenntartott földjén dolgozott. Az ő csoportjukat kötelezhette az úr bármilyen munka, tetszése szerinti szolgálat elvégzésére. A fejlődés útját a házzal-földdel rendelkező szolgák jelentették. Földjük ugyan uruktól kapott föld, de termését eredendően maguknak takarították be, elsősorban ekéik voltak, azokat is valamikor az úr adta használatra, miként az 1075. évi garamszentbenedeki oklevélben olvashatunk arról, hogy az apát embereket ekékkel helyezett az apátság hosszú, széles és nagy födjeire. A házzal-föddel rendelkező szolgák persze a föld elnyerése és házuk felépítése, családalapításuk után is szolgák maradtak, földesuruk nemcsak „földjük” termésének egy részére, de munkaerejüknek és munkaeszközüknek közvetlenül a maga gazdasága számára történő felhasználására is igényt tartott. A lényegi gazdasági különbség a házzal-föddel rendelkező, illetve nem rendelkező szolga között az, hogy míg az utóbbi csak munkajáradékkal tartozott, addig az előbbi terményjáradékot is szolgáltatott.

A gyakorlat, a termelési eredmény győzhette meg a födbirtokosokat arról, hogy a belső, házi-, teljesen jogfosztott és vagyontalan szolgák által végzett födesúri termelésnél gazdaságosabb a szolgák födre ültetésével számukra kialakított „saját” födön folyó termelés, mivel a födbirtokost így „megillető” szolgáltatás semmivel sem kisebb az eredeti, tisztán primitív allodiális keretek között megmunkált födesúri föld bevételénél. Nem véletlen, hogy a XIII. század első évtizedeiben a födesúri kezelésben levő rész rovására egyre inkább meghatározóvá vált az alávetett népek önálló gazdálkodása a födesúri födön. Az ekkor kivetett járadékokat – akár a födművelésből, akár az állattenyésztésből – csak úgy tudták e népek uruknak beszolgáltatni, ha önálló gazdasággal, föddel és házzal rendelkeztek. Ugyanakkor az alávetett népek önálló gazdálkodásra való áttérésének folyamata nem azonos ütemben ment végbe a különböző feudális birtoktípusokon.

A XIII. század első felében leginkább az egyházi birtokok népei rendelkeztek „saját”, a födesúr tulajdonát képező, de a saját használatukban levő föddel. A födközösségi birtoklási formának megfelelően ez a föld gyakran más elemek födjével közös. Persze, még az egyházi birtokon sem szabad a praedium, a födesúri kezelésben levő allodiális gazdálkodás teljes felszámolására gondolnunk ekkor. II. Endre király 1208-ban jóváhagyta a Pot comes és rokonai által alapított lébényi monostor számára az alapítók részéről tett adományokat, egyebek mellett Lébényben hatekényi földön 11 szolgacsaládot. Bizonyosra vehető, hogy ezek a lébényi praedium, az apátsági házi gazdaság munkajáradékra kötelezett népelemei voltak. Amikor 1210 táján Leusták és felesége Perecse praediumot hat szántóvetővel és két ekével Pannonhalmának adományozta, az apátság házi kezelésű földesúri allódium birtokába jutott. Kétségtelenül egyházi praediumra kell gondolnunk, amikor 1235-ben István zágrábi püspök a püspökség ekéjéhez tartozó földet adott át Pongrác éneklőkanonoknak.

Szerencsés esetekben éppen az egyházi praediumoknál a praedium-gazdaság felbomlását is módunkban van megfigyelni. Farkas 1165-ben Kisszelepcsény praediumát hat, lovon szolgáló servus-mansióval, négyekényi föddel és szántóvető (arator) szolga-háznépekkel a garamszentbenedeki apátságnak adományozta. Nyolcvan évvel később, 1247-ben nemcsak hogy falunak (villa) nevezik Kisszelepcsényt praedium helyett, hanem a lovas szolgák helyett lovas jobbágyok szerepelnek, illetve a XII. században meghatározatlan, tehát az apát tetszése szerint igénybe vehető szolgálataik nyolc évtized múltával tételesen rögzített kötelezettségekké változtak, amelyek pénz- és terményszolgáltatást, valamint saját lovaikon teljesített küldöncszolgálatot jelentettek. Amíg az Albeus-féle összeírás szerint a pannonhalmi apátság praediumain élő népességre viszonylag jelentős teher hárult az apátság allodiális, saját kezelésű birtokain, addig pár évvel később, 1240-ben IV. Bélának a pannonhalmi apátság népeinek terheit újraszabályozó oklevele sokban más képet mutat. Ez csökkentette a mezőgazdasági, aratási, szénakaszálási robotot, az „enő”-nek nevezett közös szántást eltörölte, megnövelte azonban a pannonhalmi egyház termelési rendjében a termékjáradék súlyát.

Az egyházi birtokhoz hasonlóan a praedium-gazdaság felbomlását mutatják a királyi birtokra vonatkozó, a XIII. század első évtizedeiből való adatok. A kép tisztaságát itt zavarja, hogy mind az udvari, mind a várszervezet praediumainak egy része királyaink bőkezűsége folytán idegen kezekbe került. Így például 1228. évi adat szerint Chernech falu, amely királyi curia volt, s amelyhez tíz falu tartozott, adományozás folytán nemeseké lett. Ennek ellenére számos adat bizonyítja, hogy a királyi birtokok népelemeinek kezén levő „saját” födek megszaporodtak a XII. századhoz képest. Természetesen nem minden királyi birtokon élő háznépnek sikerült saját födet kihasítania az udvar, illetve a vár birtokállagából. 1232-ben II. Endre a váradi püspöknek adományozott a várhoz tartozó hat halász-mansiót, akiknek még annyi födjük sem volt, amennyit házuk elfoglalhatott volna. A XIII. század első felében már bomlásnak indult, de még mindig funkcionáló királyi praediumok szolgáltató elemeit elsősorban az ilyen „saját” föddel nem rendelkező népek alkothatták.

Lényegében az egyházi és a királyi birtok gazdasági szervezetében megfigyelhető, az önálló gazdaságok kialakulása felé mutató tendencia jellemző a világi birtokra is. Ezt önmagában az a körülmény mutatja, hogy amilyen mértékben csökkent a legfeljebb csak egy házzal rendelkező servusok száma a XIII. századi magánbirtokon, oly mértékben növekedett a házzal és föddel egyaránt bíró, önálló háztartást vivő libertinusoké. Nem szabad azonban azonosságjelet tenni a világi nagy- és kisbirtok gazdasági munkaszervezete közé a XIII. század első évtizedeiben. 1208-ban Lébényben és a határához tartozó kis villában 49 libertinus élt. Ezeket az egyház tulajdonába kerülve lovas-fogatos szolgálat végzésére kötelezték, míg a lébényi praedium teendőit a szintén Lébényben hat ekéhez adott 11 szolga-háznép látta el. Az egyházat alapító Győr-nembeliek lébényi birtokán tehát már a XIII. század elején többségben voltak az önálló gazdasággal rendelkező libertinusok. Még jobban kitűnik ez korszakunk egyik leghatalmasabb világi birtokosának, Csák nembeli Miklósnak a népeit vizsgálva. 1237. évi végrendelete szerint 24 birtokán, amelyek részint a Dunántúlon, részint a Tiszántúlon, tehát egymástól igen nagy távolságra terültek el, hat erdőőr és három kikiáltó mellett 145 libertinus-háznép élt, vagyis népeinek túlnyomó többsége önálló háztartással rendelkező népelem volt. Bizonyosra vehető, hogy ez Miklós comes tudatos birtokalakító tevékenységének eredménye. A világi nagybirtok tehát már a XIII. század első felében felismerte azt az előnyt, amelyet a terményjáradékra épülő önálló paraszti gazdaság jelentett a munkajáradékon alapuló praedium-gazdasággal szemben, s gazdálkodását már ekkor jórészt nem – vagy nem túlnyomóan – praediumra alapozta.

Másként állt a helyzet a világi birtokosok közbülső helyet elfoglaló és alsó csoportjánál. Ezek körében a XIII. század első felében még virágzott, illetve bizonyos körökben ekkor kezdett kiteljesedni a praediumos munkaszervezet. A közepes nagyságú praediumok közé számított az a Golombuk praedium, amelynek felét 1231-ben tulajdonosa a feleségére hagyta. Ekkor a praedium fele két ekéhez való ökröt, hat szőlőt, ötven disznót, valamint húsz servust és szolgálónőt (ancillát) foglalt magában. Bizonyára egészen kicsiny lehetett az 1222. évi Aranybullában ismételten előforduló szerviensi praedium. Ezen a praediumon ott élhetett a szerviens is, födjét egy–két szolgacsalád művelte. Ilyen kicsiny praediumokról érthetően nemigen maradt adatunk. A XIV. század második felében folyt per anyagából tudunk visszakövetkeztetni arra, miként keletkezett az Ugocsa megyei Benedekháza. A XIII. század közeped táján Suk Tekeháza határában levő födjére költözött, ott szállást készített, csekély földjét néhány szolga-háznép művelhette. A teleppé alakuló praedium Suk fiának, Benedeknek a nevét vette fel. Az ország másik felében, a Vas megyei Beled praediumon a lakóhelynek nevet adó Beled fiai 1238-ban házakat és templomot birtokoltak. A szatmári Mak (később Makföde) praedium nevét 1274. évi tulajdonosának apjától vette. Ezeknek a kicsiny praediumoknak a szolgaanyagára egy 1260. évi adat vet fényt. Isótelkét Pósa megszerezte Isótól, s egy szolga-háznéppel, azaz egy anyával és két gyermekével feleségének adta hozomány gyanánt.

Az adatok arra vallanak tehát, hogy a XIII. század első felében megkezdődött a praediumon alapuló gazdasági szervezet erőteljes felbomlása, és a XII. századi előzményekre épülve meggyorsult az önálló paraszti gazdaságok kialakulásának folyamata. Természetesen ezekben az évtizedekben még nincs arról szó, hogy a jobbágytelkek rendszere épült volna ki. A XIII. század első felében sűrűsödő önálló paraszti gazdaságok még nem jobbágytelkek több okból sem. Az alávetett népek e korbeli „saját” födje födesúri tulajdon, és fölötte a födesúr korlátlan hatalommal rendelkezett, a födet és a rajta levő népeket tetszése szerint eladományozhatta. Ezzel szemben áll a jobbágytelkek eszmei födesúri tulajdona, amely rendes körülmények között nem teszi lehetővé a paraszt telkétől való megfosztását. A XIII. század első felében még nem jött létre szétválaszthatatlan kapcsolat a föld és az önálló háztartást, gazdaságot vivő használója között; nem lehet tehát szó a „saját” föld örökléséről sem, szemben a jobbágytelek örököhetőségével. És nem elhanyagolható az sem, hogy korszakunkban a „saját” föld rendszere még nem a falubeli belsőségek és a határbeli tartozékok kettősségén épült fel, ellentétben a jobbágytelekkel.

Nyomatékkal kell hangsúlyozni, hogy a saját munkaeszköz tulajdona, a „saját” föld megmunkálása a jobbágytelki gazdálkodást készíti elő, s már a XIII. század első évtizedeiben félreismerhetetlen jegyek mutatnak a telekrendszer kialakulása felé. 1214-ben egy comes felesége mosoni várjobbágyoktól 14 curia-helyet (loca curiarium) vásárolt, melyet „lechnu”-nak neveznek, az ott levő összes hozzá tartozó hasznosságokkal együtt. Tekintettel arra, hogy az ország nyugati határán levő területről van szó, továbbá hogy a curia-helyet az oklevél „lechnu”-nak nevezi, amely a német Lehen szóból származik, bizonyosra vehető, hogy itt németjogú telepítés eredményeképpen létesített lakóhely jobbágytelkeiről van szó. Amilyen mértékben háttérbe szorult a praedium-gazdaság térvesztésével a curiának a födesúri birtokközpontra vonatkozó jelentése, úgy nyert teret a curia, illetve a curia-hely fogalma jobbágytelek értelemben. Más szavak is kifejezték a XIII. század első felében a jobbágytelek fogalmát. 1230-ban egy aranyműves felesége és fia a falubeliek hozzájárulásával eladták birtokukat, amely többek között a következő egységekből állt: egy ekealja föd, az osztatlan földből két falubelit megillető rész, két térség két malom építésére, továbbá két-két mansio, az egyik a Szent Móric-egyház előtt, a másik a folyó hosszában. 1245-ből származó adat szerint egy monostor Locsmánd faluban tartozékok gyanánt gyümöcsöst és szántófödet magában foglaló mansust nyert el. Ezekben a példákban a mansiónak (mansusnak) nem a jól ismert jelentésével (család, háznép) találkozunk, hanem olyan értelmével, amely a jobbágytelek fogalmának felel meg. A curia, curia-hely és a mansio (mansus) mellett a XIII. század első felében a telek fogalmának egy harmadik, később ilyen értelemben általánossá váló nyelvi megfelelője is felbukkan, a sessio. Amikor 1227-ben egy oklevélben hét sessióról olvasunk, bizonnyal már jobbágytelket kell a szón érteni. A szórványosan felbukkanó adatok tehát jelzik, hogy a gazdasági szervezetnek a XIII. század második felétől egyre inkább általánossá váló formája a paraszti telekszervezet lesz.

A praedium, a födesúr házi kezelésű, primitív allodiális munkaszervezete a természeti gazdálkodás viszonyain, a nagyszámú szolganépességen és azok munkajáradékán alapult. Bomlása végső fokon a természeti gazdálkodás bomlásának is mutatója. A termelőerők és a társadalmi viszonyok fejlődése, a munkaeszközök, azaz a termelési technika tökéletesedése felesleg képződéséhez vezetett. A felesleg egy részére, kezdeti fokon talán a felesleg egészére, a födesúr szolgáltatás, termékjáradék címén igényt tartott. A felesleg másik része azonban cserealapként értékesítésre kínálkozott, hozzájárulva az árutermelés bázisának kiszélesedéséhez, a pénzviszonyok fejlődéséhez.


Gazdaság
Tulajdonviszonyok Tartalomjegyzék Kézművesek