A gazdasági bomlás

A Múltunk wikiből
1918. július 9.—október 11.
Salzburgban német–osztrák-magyar tárgyalások a közép-európai vámunióról.
1918. szeptember 27.–november 4.
Alexander Bernhard Spitzmüller a közös pénzügyminiszter.

A Monarchia újabb kudarcát nem a hadászati terv hibáiban vagy a hirtelen kedvezőtlenné vált időjárási viszonyokban kell keresnünk. Azzal a harci szellemmel és hátországgal, amellyel a Monarchia 1918-ban rendelkezett, ütőképes hadsereget felállítani és eredményes hadműveleteket folytatni már lehetetlen volt.

1918-ban a Monarchia gazdasága a bomlás tüneteit mutatta. A katasztrofális élelmezési helyzeten Ukrajna kifosztása alig változtatott. A zsákmány nagyobb részét amúgyis Németország biztosította magának. 1918 áprilisában mindennapos jelenség volt Ausztriában az éhhalál. Magyarországon is súlyosbodott a helyzet. A közélelmezési miniszter szerint 1918 februárjában 200 ezer sertés hiányzott a minimális szükséglet fedezéséhez. Így „nemcsak Ausztriának segítségére nem lehetünk, de még az ország lakossága szükségletének és a hadsereg ellátása iránt vállalt kötelezettségünknek sem tudunk eleget tenni”.[1] A kormány elhatározta közélelmezési kormánybizottságok létesítését és a fejadag leszállítását. Három héttel később arról tájékoztatott a földművelésügyi miniszter, hogy „a hadsereg élelmezése az utóbbi időben válságos helyzetbe jutott”.[2] A kormány újabb rekvirálásokat rendelt el. Két hónappal később pedig elhatározta, hogy az új termés zár alá vételénél és lefoglalásánál mozgósítja a rendőrségen és a pénzügyőrségen kívül a katonaságot is. Az új termés betakarítása előtti hetekben a lakosság ellátottsága olyan hiányos volt, hogy több helyütt éhhalálról jelentettek. Az új termés is csak átmeneti enyhülést eredményezett, hiszen az 1918. évi gabonatermés a szükségletnek csak 53%-át fedezte. A burgonyatermés az 1914. évi 22 millió mázsáról 1918-ban 9 millió mázsára esett vissza.

1918 elején a Monarchia ipara alig tudta a fronton harcoló seregeket a legszükségesebb hadi, ruházati és egyéb anyaggal ellátni. Az ukrajnai szállítmányok ezen a téren sem jelentettek érdemleges pótlást. „A németek – mondotta a kereskedelemügyi miniszter a kormány tanácskozásán – a legtöbb cikknél túlzott és teljesíthetetlen igényekkel léptek fel, sőt nem egy esetben a 100:0 részesedési aránynak javukra való megállapítását követelték.” Amit a Monarchiának mégis sikerült kicsikarnia, az főleg Ausztriába került. „Osztrák részről azon határozott kijelentés történt – mondotta a miniszter –, hogy Ausztria az oroszországi, illetve ukrajnai nyersanyagok felosztási alapjául csupán az ipari teljesítőképesség elvét ismerheti el.” A magyar kereskedelemügyi miniszter csupán azzal vigasztalhatta magát, hogy a „a Fekete-tengeren, illetve a dunai úton érkező mindennemű textilanyag szétosztási helyéül Budapest jelöltetett ki, s ezzel a magyar főváros ezen tömegcikkekre nézve mintegy a Kelet kapujává, a Dél-Oroszország és a Nyugat összekötő kapcsává tétetett”.[3]

Az ipari termelés súlyos helyzetén a központosítás fokozásával próbáltak enyhíteni. Újabb központokat hoztak létre, majd felállították a Központokat és Bizottságokat Ellenőrző Hivatalt. Kísérleteztek különböző pótanyagokkal. Így például a szénhiány pótlására a tőzegtermeléssel. Hasonlóan súlyos volt az államháztartás pénzügyi helyzete is. 1918 elején 886 millió korona hiány mutatkozott az évi költségvetési előirányzatból. „Ez a nagyon komoly helyzet – mondotta a pénzügyminiszter – parancsolólag követeli, hogy az összes ágazatokban a legszigorúbb takarékosság elve tartassék szem előtt.”[4]

A legkilátástalanabb helyzetbe a szegényebb rétegek kerültek. A megélhetési index az 1913. évit 100-nak véve 1918-ban már 858. Még ha a bérek emelkedését két-háromszorosára vesszük is, ez már mélyen a létminimum alatt volt. Hallatlanul súlyos helyzetben voltak – különösen az olasz fronton – a katonák is.

A Monarchia gazdaságának bomlása a Németországhoz való szoros csatlakozás irányvonalát erősítette. A Mitteleuropa vámuniónak egyre több híve akadt. 1918 júniusában megkezdődtek az előkészületek Németország és a Monarchia ilyen irányú tárgyalására. Károlyi, majd Apponyi tiltakozott, Tisza is ellenezte a vámuniót, a németek azonban erőteljesen szorgalmazták; július elején Salzburgban megkezdődtek a tárgyalások, de a Monarchia képviselői tartózkodtak a végleges döntéstől.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 394.
  2. Ugyanott 401.
  3. Ugyanott 410–411.
  4. Ugyanott 397.

Irodalom

A Monarchia gazdasági helyzetét Gustav GratzRichard Schüller, Die äußere Wirtschaftspolitik Österreich–Ungarns. Mitteleuropäische Pläne (Wien, 1925) és Der Wirtschaftliche Zusammenbruch Österreich–Ungarns (Wien, 1930) című munkái elemzik. A német részről erőszakolt vámúniós tervekre lásd Irinyi Károly, Mitteleuropa-tervek és az osztrák–magyar politikai közgondolkodás (Budapest, 1973) című monográfiáját.


Összeomlás és forradalom
A katonai döntés terve és kudarca Tartalomjegyzék Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény