A gepidák

A Múltunk wikiből
528
Sikertelen gepida próbálkozás “Pannonia Sirmiensis” megszerzésére; Vitigis, a későbbi gót király visszaveri őket.
536–537 fordulója
A bizánci-gót háborúban a gót erők kivonása után a gepidák megszállják Sirmiumot.
539
Összehangolt itáliai frank és Duna menti gepida támadás Bizánc ellen, Moesia Primát és Dacia ripensist gepidák szállják meg.

A gepidák előtörténetét egyetlen sornyi saját vagy legalábbis tárgyilagos forrásadat nem említi, ami keveset tudni róluk, azt elsősorban ellenségeik, a gótok és a langobardok krónikáiból kell kihámozni. Egy dolog biztos csupán: a gótokkal vagy közös vagy közeli rokon nyelvet beszéltek. Népnevük a szokásos öndicsérő: bőkezűek, adakozók, gazdagok (geben–gifdan).[1]

Az írott történelembe a 260-as években léptek be, a gótokkal egyidejűleg Dacia ellen intézett támadásaikkal. A Kárpát-medence északkeleti szögletében 269 körül vetették meg lábukat, Fastida királyuk vezetése alatt. A rómaiaktól kiürített Dacia uralmáért vívott harcokban a már gót néven nevezett Auha folyó menti nagy csatában alulmaradtak a Daciát megszálló erdőlakó (tervingi) gótokkal és keleti germán taifal szövetségeseikkel szemben (290) körül). Szállásterületük ezért továbbra is Erdély északnyugati peremén, a Felső-Tisza vidékén és a Szamos alsó folyásvidékén maradt.[2]

A hun támadás hírére nem mozdultak országukból; a 408 körüli években meghódoltak. Amikor a 440-es évek második felében ismét felbukkannak a történelemben, akkorra helyzetük nagyot változott. Királyukat, Ardarikot Attila valamennyi vazallus királynál többre becsülte, népük a hun hadsereg egyik legerősebb osztaga volt.[3]

Attila halála után Ardarik gepida király vezette az Attila-fiak elleni felkelést. Ardarik kardja és a szövetségesek Nedao folyó menti győzelme a Kárpát-medence keleti felének urává teszi a „karddal dühöngő” gepidákat.

Az osztrogótok elvonulása után a gepidák megszállták Pannonia Secunda (a mai Szerémség és Szlavónia) területét, mindez azonban nem sokat lendített gazdasági és katonai helyzetükön. 488-ban nem tudták megakadályozni a Nagy Theoderik vezetésével Pannonián átvonuló osztrogótok áttörését, 504-ben pedig az itáliai gótok kiszorítják őket a Dráva–Száva közéről.[4]

Nagy Theoderik halála után (526) balul végződött a gepidák kísérlete Pannonia Secunda visszaszerzésére. Csak a nagy bizánci–gót háború hozta meg a gepidák számára az annyira áhított Pannonia Secunda feletti ismételt uralmat (535–536 körül).[5]

Sirmium megszállása a gepida politika végzetes hibájának bizonyult. Nyilvánvaló, hogy erre csak a bizánci katonai sikerek eredményeként kerülhetett sor, a megvert gótok területei – egykori római birtokok – a jogfolytonosság és a hadijog alapján egyaránt a császáriakat illették. Justinianus és a bizánci politika nem felejtette el a gepidák illetéktelen beavatkozását, s csak az alkalomra várt, hogy kiűzze őket Sirmiumból. Egyelőre azonban a frank Theudeperttel szövetségben maguk a gepidák léptek fel támadólag. 539-ben a gepida hadak az Al-Duna és a Száva mentében véres háborút indítottak a keletrómai birodalom ellen. Nagy csatában megverték és megölték a keletrómai dunai haderő parancsnokát, Calluc magister militumot. Győzelmük nyomán jelentékeny római területet szálltak meg a Duna déli partján, a Singidunumtól (Belgrád) az Olt torkolatával szemben fekvő egész Partmenti Daciát (Dacia ripensis). I. Justinianus kénytelen volt de facto elismerni a gepidák hódításait.[6]

Elég volt azonban a gepidáktól haladéktalanul megvont évi segélyt, jelentős összeggel megtetézve, Audoin langobard királynak felajánlani ahhoz, hogy 546–547 között gyökeresen új politikai helyzet alakuljon ki. Bizánc, régi politikájához híven, egymásra uszított szövetségesei révén akarta célját elérni. A langobardok Sirmium városa kivételével megkapták a hajdani gót Pannoniát – mindössze a gepidákat kellett elűzniük ahhoz, hogy a tartományt a Száváig birtokba vegyék. Ehhez Justinianus jelentős katonai segítséget ígért. A keletrómaiaktól küldött herul segítség fegyverszünetre kényszerítette Turisind gepida királyt (547 körül). Az 551-ben kitört új háborúban a langobardok győzelmet arattak ellenségeik felett. Győzelmük azonban valójában a bizánciak győzelme volt, akik pedig fel sem tűntek a harctér közelében. A békeszerződésben a gepidák kénytelenek voltak feladni a Dunától délre fekvő területeiket, fájdalomdíjként viszont visszakapták az 539 óta megvont évi segélyt.[7] Az esemény óriási jelentőségű a justinianusi birodalom számára: három évtizedre sikerült lezárni a szlávok és a lovas népek támadásai elől a dunai frontot. Az első nagy szláv támadó csoportokat a gepidák segítették át a Dunán, korántsem csupán politikai meggondolásból: fejenként 1 arany statért szedtek a zsákmánnyal visszatérőktől. 550-ben a gepidák zúdították Thraciára a kutrigurokat is. 552 után a justinianusi kormányzat lázas sietséggel helyreállította az al-dunai erődrendszert.

A gepidák korai Kárpát-medencei településtörténete máig sincs kellőképpen tisztázva. Kezdetben a Felső-Tisza vidékén, a Nyírségben, az Érmelléken és a Szilágyságban lakhattak,[8], a IV. század második felétől azonban számolni lehet azzal, hogy a Körösig, egyes csoportjaik 380 táján talán a Marosig nyomultak előre. A Nedao menti csata után birtokukba vették a hunok országát, egészen az Olt torkolatáig.[9] A Kárpátoktól délre fekvő síkság azonban csupán katonai határzóna volt. A hunok feletti győzelmük után nyomultak be Erdély belsejébe is, 473–504, illetve 536 –567 között pedig harmadik települési tömbjük a Szerémség volt.[10][11]

Az anyaország, Gepidia szíve az V. század második felétől a gepida uralom pusztulásáig a Tiszántúl középső harmadában feküdt, a Körös (Grisia) és mellékfolyói (Miliare, Gilpil), valamint a Maros (Marisia) között. Északi és keleti határa a régészeti leletek tanúsága szerint a szarmata nagysánc volt, most ők költöztek a hajdan ellenük emelt sáncmű védelmébe. Korábbi országuk, a sánctól északra fekvő terület, az V. század utolsó harmadától kezdve lakatlan határvidékké (erdőzónává) vált. Már az V. század második felében sikeresen betelítették a nagyobb erdélyi folyók völgyeit egészen az Oltig. A VI. század elejétől azonban településterületük némileg visszahúzódik a földművelésre alkalmas Mezőföldre, főleg a Kis-Szamos és a Maros mentére.[12] Néhány erdélyi telepük őskori sáncokon, magaslati erődökön feküdt, többségük azonban nyílt falu volt. Az egykori római Napoca (Kolozsvár) falai között az V. század második felében egyik (vagy legfőbb) királyi székhelyük (regia) állt, egy közeli erdős teraszon rejtőzött királyaik titkos temetkezőhelye is (Apahida).

A gepida temetők magját fegyveres férfiak temetkezései alkotják, megfigyelhető a nők és a férfiak elkülönülése a temetők szárnyain vagy szakaszain. A sírokba keleti germán szokás szerint fegyveresen és teljes viseletben kerültek az elhunytak, gyakori mellettük az edénybe helyezett élelem. A gepidák közepes termetű, keleti és helyi elemekkel erősen keveredett, karcsú vagy éppen zömök emberek voltak.[13]

Irodalom

A gepidákról és langobardokról írott szakaszok A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében című könyvem rövidített változata ( Budapest 1974).

A gepida történet alapvető feldolgozása: Ludwig Schmidt, Ostgermanen 529–546. A részletekhez fontos: Wilhelm Ennslin, Theoderich 8. skk., 192. skk.

  1. Eredetmondájuk csúfolódó gót leírását, valamint történetüket 551-ig Jordanes művei tartalmazzák (Getica; Romana).
  2. Dacia 4. századi marosszentanna-csernyahovi kultúrája: Marosszentannáról: Kovács István, Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 2. 1912. 250–342; a Ploesti környéki nagy temetőről: Gh. Diaconu, Tirgsor (Bucuresti, 1965); Al-Duna vidéki nagy temetőkről: B. MitreaC. Preda, Necropole din secolul al IV.lea e. n. in Muntenia (Bucuresti, 1966). – Pontos ukrajnai párhuzamaikra lásd a terebélyes irodalomból: Csernyahovszkaja kultura. (MIA 82. Moszkva, 1960). Ugyanezt az egységet tapasztaljuk az erdélyi (Kovács István, Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 3. 1913. 264–389; K. Horedt, Dacia 1. 1957. 297–308) és az alföldi gepida anyagi és szellemi kultúra között (az utóbbihoz vesd össze D. Csallány, Archäologische Denkmäler der Gepiden im Mitteldonaubecken. Archaeologia Hungariae 38. Budapest 1961).
  3. Arról, hogy a gepidák Attila hadseregének jelentékeny elemét alkották lásd Jordanes, Getica 199 (MGR Auctores antiquissimi VIII. 109): Galliában... "eratque et Gepidarum agmini innumerabili".
  4. Sirmium első elfoglalásáról és a gót Theoderikkel vivott csatájukról Ennodiustól értesülünk (Ennodé Panegyricus dictus clementissimo regi Theodorico (MGR Auctores antiquissimi VII. c. VII. 205–207).
  5. A második sirmiumi gót-gepida háborúra Johannes Malalas Chronographiája tartalmaz fontos adatokat.
  6. A 6. század további eseményeire Marcellinus comes adatain túl alapvető forrás Prokopius, Bellum Gothicum (Ed. J. HauryGerhard Wirth. Lipsiae, 1963), valamint az alább tárgyalt langobard források.
  7. A langobard–gepida háborúk utolsó felvonásának fontos forrásai: Corippus, In laudem Iustini (MGH Auctores antiquissimi IIL), Menandros, Excerpta de legationibus, és Theophylaktos Simocattes, Historiae.
  8. A szilágysomlyói I. és II. kincsről összefoglalóan: Hampel, Alterthümer II. 15–39; III. 14–31. t. A második kincsről részletesen Fettich Nándor írt (A szilágysomlyó második kincs. Archaeologia Hungariae 8. Budapest 1932), újabban pedig László Gyula (A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest 1970. 23–25).
  9. Arról, hogy a gepida tömb a hunok szállásterületének elfoglalása után alakult ki: Jordanes, Getica 264 (MGH Auctores antiquissimi VII. 126): "Nam Gepidi Hunnorum sibi sedes viribus vindicantes".
  10. A szerémségi gepidák kitelepedéséről: Cassiodorus Variae V. 10 (MGH Auctores Antiquissimi XII. 149): "Verani saioni Theodericus rex"; V. 11: "Gipidis ad Gallias destinatis Theodericus rex" (a. 525/526). Magyarországi legkorábbi településterületük régészeti nyomairól: Bóna István, Archeológiai Értesítő 88. 1961. 201–207.
  11. A Szerémségről: Z. Vinski, Situla 2. Ljubljana, 1957.
  12. 6. század közepi településtörténetükről: Bóna István, Arch. rozhl. 20. 1968. 609–610. – Térképe (1. tábla) kiegészítésre szorul.
  13. A gepida régészeti leletek alapvető összefoglalása: D. Csallány, Archäologische Denkmäler der Gepiden im Mitteldonaubecken (Archaeologia Hungariae 38. Budapest 1961); a 10–15. lapon kevéssé szerencsés, kompilált történeti összefoglalással Erdélyről: Kurt Horedt, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens (Bucuresti, 1958). 87. skk.

A vizigótok 4. századi társadalmáról részletesen: E. A. Thompson, The Visigoths in the Time Vulfila (Oxford, 1966). 64 skk.

A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon
Pannonia osztrogót korszaka Tartalomjegyzék A langobardok
A gepidák gazdasága és társadalma