A győztes forradalom társadalmi bázisa

A Múltunk wikiből

Hogy a román hadsereg intervenciós támadása előbb vagy utóbb bekövetkezik, az a már ismertetett előzmények folytán nem volt kétséges. A magyar forradalom léte hajszálon függött, és nem maradt más hátra, mint kihasználni a békés napok minden percét, egyrészt a megvalósítható szocialista vívmányok életbe léptetésére vagy legalább deklarálására, törvénybe foglalására, másrészt pedig a várt fegyveres intervencióval szembeszálló új hadsereg kiépítésére.

A hatalom békés átvételéből következett,hogy a proletárforradalom nem járt olyan rendzavarásokkal, mint 1918 novemberének első napjai. Az a rendszer, amelyet a nép gyűlölt, már a háborúval megbukott, a polgári demokráciával szembeni elégedetlensége más természetű volt, a kettős hatalom hónapjai sok feszültséget feloldottak. A nemzetiségek többsége elnyerte önrendelkezését, a katonák százezrei hazatértek. Az utcákon megjelentek a statárium plakátjai; tengerész- és munkáscsapatok tartották fenn a rendet, amelyek szilárd kormányt és a nép támogatását érezve maguk mögött, szükség esetén határozottabban léphettek fel, mint a polgári demokrácia vegyes karhatalma. A tanácskormány mindent, amit lehetett, odaadott az ínségeseknek, ezért nem került sor fosztogatásra sem.

A rend biztosítását nagyban elősegítette, hogy már a polgári forradalomban kiépült a munkások, katonák és parasztok tanácsainak az egész országot átfogó hálózata, s ezek kezében összpontosult – főleg március elejétől – a hatalom jó része. A tanácsok, a forradalom mindenesei, már ekkor ellenőrizték és ismerték a közigazgatást, a község, a karhatalom, az élelmiszerkészletek stb. állapotát; ez tette lehetővé, hogy március 22-én a budapesti események hírét véve, azonnal megtegyék a szükséges intézkedéseket, végrehajtsák a Tanácsköztársaság egymást gyors ütemben követő első rendeleteit.

A legtöbb városban és faluban a helyi tanács vagy pártszervezet március 22-én népgyűlésen tette közhírré a történelmi eseményeket. Ahol a helyi tanács alkalmasnak látszott az új feladatok megoldására, ott tovább működött az áprilisi tanácsválasztásokig. Ahol elégedetlenek voltak vele, összetétele nem felelt meg a szegénység megnőtt politikai súlyának, ott újat alakítottak, ideiglenes választással vagy egyszerűen népgyűlésen, közfelkiáltással. Március végéig mindenütt új tanácsot választottak, vagy kisebb-nagyobb kiegészítéssel megerősítették a régit.

Bár a forradalom győzelme sehol sem ütközött akadályba, társadalmi bázisa, híveinek aktivitása az ország különböző vidékein nagyon is eltérő volt. Ha Budapestet a forradalom szívének nevezzük, ez nem puszta frázis: a Tanácsköztársaság Budapesttel állt vagy bukott, a főváros lakossága számarányánál jóval nagyobb mértékben vette ki részét a forradalom harcaiból, nem is szólva a proletárok koncentráltságának, tömeges jelenlétének súlyáról. A kormány vezetőinek legtöbbje a fővárosi munkásság, illetve szocialista értelmiség soraiból került ki, így kezét állandóan az üzemi élet pulzusán tarthatta.

Vidéken a vezetés áttételesebb volt. Igaz, falun éppúgy a nép érdekeit fejezte ki, mint Budapesten, de a nép akaratát, hangulatát sokkal közvetettebben, tehát kevésbé jól érzékelte. Itt a forradalom ösztönös támogatása elsősorban a község közismert problémáinak megoldására, a javak igazságosabb elosztására, a tanács és a régi közigazgatás közti különbségtevésre terjedt ki, de az élelmiszer-begyűjtés támogatására vagy – a honvédelem népszerű jelszava ellenére – a katonai szolgálat vállalására már sokkal nehezebben. Ezek a bajok a nemzetiségi vidékeken fokozottan jelentkeztek.

Budapest lakosságának elég nagy része volt ugyan nem magyar származású, de ezek általában asszimilációra készen költöztek a magyar fővárosba, s anyanyelvüktől függetlenül a magyar nemzeti törekvéseket támogatták. Viszont őket nehezebben nyerte meg a soviniszta ellenforradalom, amely antiszemita jelszavaival azt is elérte, hogy a fővárosi kispolgárságnak és szabad foglalkozású értelmiségnek, sőt a háztulajdonosoknak is jóval több mint egyharmadát kitevő zsidóság, ha idővel el is távolodott a forradalomtól, de nem mert közeledni az ellenforradalomhoz. A fővárosi kispolgárság erős megosztottsága még inkább kidomborította a munkásság egységében rejlő erőt.

Az Alföldön a nagyobb városoknak a tanácshatalmat Örömmel fogadó lakossága mellett a Tiszántúl népe támogatta azt a leghatározottabban és leglelkesebben; mindenekelőtt a Viharsarok szegényparasztjai, munkásai. Itt volt a legcsekélyebb a papi befolyás, a legkisebb az eltérés az ösztönös forradalmiság és a helyi vezetőség tudatos törekvései között. A forradalommal rokonszenvezett a Duna–Tisza közének népe is, de Pest környékét és Kecskemétet leszámítva, kisebb volt az aktivitás, nagyobb a papok, tanyásgazdák hatása. Észak-Magyarország ipari vidékein – Salgótarján, Miskolc környékén – a munkásság hangulata dominált. Hevesben és a Jászságban viszont idővel érezhetővé vált a hatalmát vesztett ellenforradalom megmaradt ereje. A Dunántúlon volt a legerősebb az akkor még passzív ellenforradalom tábora: erősen érvényesült itt a klérus, a latifundiumok urainak befolyása és a polgárosuló gazdák ellenséges magatartása. A dunántúli munkásság legharcosabb osztagát, a Pécs-vidékit, a demarkációs vonal elzárta a déli–délkeleti megyék forradalmi érzelmű agrárproletárjaitól. Az ellenforradalommal szemben hamarosan defenzívába szorultak Nyugat-Magyarország (Sopron, Moson, Vas, Zala) forradalmi erői.

A proletárforradalom számára igen hátrányos volt, hogy változó területének legstabilabb része, hátországa, éppen a Dunántúl maradt. A Tanácsköztársaság egész történetére rányomja bélyegét Budapest és a Dunántúl antagonizmusa. Az első napokban azonban még a Dunántúlon is zavartalanul történt meg a hatalom átvétele.

Az első hetekben a kormányzótanács várakozó pozíciót foglalt el az ellenforradalom lehetséges támogatóival, a polgári politikusokkal szemben: megnyerésükre nem tett különösebb erőfeszítéseket, de nem is üldözte őket. Egyelőre csak Wekerlét és Kun Béla emlékezetes megveretésének két főbűnösét, két rendőrtisztet internáltak. A Berinkey-kormány polgári tagjainak többsége ünnepélyesen adta át hivatalát, az új rend támogatására szólítva fel minisztériuma munkatársait. A Magyar Nemzeti Tanács is összeült még egyszer, kimondta feloszlását, Landler és Vanczák barátságos beszédben méltatták a Nemzeti Tanács történelmi szerepét. Még a forradalom első napjaiban pártfeloszlatási határozatot hozott a radikális párt, a Lovászy-párt és a Károlyi-párt vezetősége.

Károlyi Mihályban a proletárdiktatúra hónapjai a szocializmus iránt érzett szimpátiát szocialista meggyőződéssé változtatták. Több nyilatkozatban szögezte le lojalitását a Tanácsköztársaság iránt, „öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire”,[1] mondta minisztereinek, akik búcsúztatására összejöttek. Kun kérésére Bécsbe utazott, majd visszatérve elvállalta a Hangya politikai biztosává történt kinevezését.

Még a forradalom nyilvánvaló ellenségei is siettek hűségnyilatkozatokkal biztosítani pozíciójukat vagy legalább személyes biztonságukat.

Lábjegyzet

  1. Népszava, 1919. március 25.


A tanácshatalom belső helyzete
Tartalomjegyzék A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái