A háború és a politikai ellenzék

A Múltunk wikiből
1914. március 23.
Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond és társaik amerikai útjának kezdete.

Az ultimátum átadását, majd a hadüzenetet a parlamenti ellenzéki pártok is helyesléssel fogadták. A függetlenségi párt Apponyi vezette jobbszárnya, továbbá Andrássy csoportja, csakúgy mint a katolikus Néppárt, a háborús válság alatt is a Monarchia erélyes, a végső lépést is magába foglaló fellépését sürgették és követelték. A hadüzenet bejelentésekor az ellenzéki pártok nevében Apponyi szólalt fel a képviselőházban. „Ennek a leszámolásnak megkezdésére – mondotta – mi is csak egy szóval felelhetünk: Hát végre!”[1] A burzsoá-földbirokos ellenzék Treuga Deit kötött a kormánnyal a háború közös érdekei alapján.

A polgárság középrétegeit is képviselő függetlenségi párti balszárny, a JusthKárolyi-csoport háborús válság időszakában követett politikája a korábbiakból következett. A trónörökös meggyilkolását megelőző hetekben Károlyi Mihály Párizsban volt, a német szövetséget lázító külpolitikájához keresett támogatást és kapcsolatokat. Majd éppen a trónörökös meggyilkolásának napján hasonló céllal észak-amerikai körútra indult. A trónörökös meggyilkolása utáni napokban a függetlenségi balszárny napilapja, a Magyarország – mint korábban is – bírálta a Monarchia külpolitikáját. „Az oktalan, szerencsétlen külpolitika a dinasztia ellenségévé tette a körülöttünk fekvő egész világot.”[2] Július 4-én megjelent a távol levő Károlyi „Patt” című vezércikke, amelyben ismét kiállt a hivatalos külpolitika német orientációja ellen. A lap az ultimátum átadásakor is kifejezésre juttatta egyet nem értését a háborúval. Tiltakozás helyett azonban a belenyugvást, a megalkuvást sugallta. A háború kitörése után a Magyarország hangja is beilleszkedett a háborús kórusba. Augusztus 2-i száma már „szent dolognak” tartja a harcot. Károlyi a háború kitörésekor érkezett vissza Európába. Franciaországban mint ellenséges ország állampolgárát egy időre internálták. Kunfi, aki Károlyival együtt volt az Amerikai Egyesült Államokban, a semleges Hollandiában szállt partra, így azonnal tovább utazhatott, és már augusztusban hazaért. Károlyi, miután internálását a francia hatóságok feloldották, október 1-én érkezett haza, amikor már javában dúlt a háború. Akkor ö sem törte meg a háborút támogatók egységét; A novemberi képviselőházi ülésen ő olvasta fel a függetlenségi párt háborút támogató deklarációját.

Hasonlóképpen járt el a megkezdett háborúval kapcsolatban a Nagyatádi Szabó István által vezetett parasztpárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is. Andrássy és Apponyi, amikor a szövetkezett ellenzék nevében beszéltek, e pártokat is képviselték. A háború támogatásának jegyében fogalmazódtak későbbi képviselőházi felszólalásaik.

A viszonylag leghaladóbb polgári irányzatot Magyarországon a háború előtt a polgári radikálisok csoportja képviselte. Szembefordultak a növekvő militarizmussal és az imperialista politikával. Jászi Oszkár arra számított, hogy az államok közötti gazdasági integráció törvényszerűsége fog győzedelmeskedni, s az ennek érvényesülését keresztező militarista csoportok kezét a munkásság lefogja. A háborús válság napjaiban Jászi – mint a polgári radikálisok általában – felemelte szavát a készülő háború ellen: „Nem igaz, hogy a dolgozó vagy gondolkozó Magyarország soraiban a szerb háborúnak hívei volnának. A feudális vagy bankérdekeltségeken kívül – egy-két jóhiszemű különvéleményt leszámítva – az ország közvéleménye a béke pártján áll.”[3] A háború kitörése után a polgári radikális sajtó is hangot váltott, s a háború mellett szólott.

A polgári radikálisok háborús állásfoglalásában döntő szerepet játszott, hogy a magyar vezető réteg politikájával, bármennyire élesen támadták több vonatkozásban, néhány alapvető kérdésben azonosultak: Magyarország területi és politikai egységének megóvását, a nemzetiségek feletti hegemónia megtartását – bár liberálisabb formában – a radikálisok sem vitatták el. A már megindult háborúban ennek kockára kerülését látták, ezen az alapon támogatták azt.

A trónörökös meggyilkolását követő napokban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt – a Monarchia többi szocialista pártjához hasonlóan – az Internacionálé korábbi határozatainak szellemében lépett fel, bátran szembehelyezkedett a háborús uszítással és hisztériával. A Népszava június végén, bár elítélte a szocialista mozgalomtól idegen egyéni terrort, rámutatott: „A szarajevói merényletet az osztrák–magyar imperializmus idézte föl. Bosznia okkupációjával indult el az az imperiális politika, amelynek egyelőre utolsó állomása Ferenc Ferdinánd trönörökös szarajevói meggyilkolása… Az osztrák–magyar imperializmus legelső sorban álló harcosa a trónörökös volt, és benne az imperializmust akarta halálra szánni a merénylő revolvergolyója… Felelet ez arra a nemzeti elnyomásra, amely rettentő súllyal nehezedik Dél-Magyarországra, Horvátország, Bosznia és Ausztria szerbjeire.”[4] Másnap ugyancsak vezércikk foglalkozott a boszniai eseményekkel, elítélve a boszniai szerbek elleni pogromokat, s a statárium kihirdetését is. „A szocializmus nem kábul el a vérszagtól és nem felejti el, hogy az emberélet az emberiség legdrágább kincse.”[5]

A Monarchia ultimátumának átadása után a Népszava vezércikke „szégyenfára szögezendő bűnösöknek” bélyegezte a végzet felidézőit, és a burzsoá sajtó kórusával szemben bátran hangsúlyozta: „ezt az ultimátumot küldték és nem küldtük”. A Belgrádnak átadott diktátum „rettentő veszedelmek megindítója a Monarchia népei felé, mert valósággal teljesíthetetlen kívánságokat követel Szerbiától és követeléseit parancs formájában, 48 órához kötött ultimátum alakjában formálja meg”.[6]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt háború elleni bátor elvi megnyilatkozása azonban az ultimátum átadása utáni napokban sem járt karöltve a tömegek mozgósításával, majd július 25-ét követően törés következett be állásfoglalásában. Július 25-én megszakadt a diplomáciai viszony a Monarchia és Szerbia között, majd 28-án megtörtént a hadüzenet, és megkezdődtek a fegyveres összecsapások a szerb határon. Ezekben a napokban a szociáldemokrata párt vezetősége, mivel a kivételes törvény jogot adott a kormánynak arra, hogy a háború elleni fellépést a szocialista sajtó betiltásával, a nyomda elkobzásával és a párt feloszlatásával torolja meg, megváltoztatta a sajtó hangját. A Népszava ez után nem lázít a háború ellen, de cikkei nyilvánvalóvá teszik, hogy a kényszernek enged, a háborút nem helyesli, de engedelmeskedik. A július 26-i szám vezércikke még mindig tiltakozó jellegű: „Ma a szociáldemokrata hang az egyetlen az országban, amely még az utolsó pillanatban is tiltakozását kiáltja ki a háború ellen”[7] A lap másnap is kifejezi óhaját a konfliktus vérontás nélküli megoldására. 28-án annak a reményének ad kifejezést, hogy a két ország konfliktusából nem lesz világháború. A július 29-i szám közli a hadüzenet és a szociáldemokrata párt vezetőségének felhívását a szervezett munkásokhoz: a sajtót és a szakszervezeteket ”fönn kell tartanunk minden áron”.[8]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt a Monarchia és Szerbia háborújának kitörésekor az Internacionálé határozataiban is kifejtett forradalmi taktika helyett a legalitás átmentésének taktikáját képviselte. A konfliktus világháborúvá szélesedése után, amikor a Monarchia már fő imperialista ellenfelével, a cári Oroszországgal állott szemben, és a német szociáldemokrácia is az igazolás bélyegét ütötte rá az imperialista háborúra., a magyarországi szociáldemokrácia sajtója is, hasonlóan a burzsoá sajtóhoz, soviniszta hangon írt.

Ezt a politikát nem menti és egymagában nem is indokolja az, hogy a II. Internacionálé legtöbb pártja ugyanígy járt el, csődbe juttatva a munkásság nemzetközi összefogásának szervezetét, az Internacionálét. Voltak szocialista pártok és csoportok, amelyek kitartottak az internacionalizmus elvei és politikája mellett, így a bolsevikok pártja, a bolgár „tesznyákok”, a szerb szocialisták és mások. A reformizmus eluralkodása a magyarázata annak, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nem állta ki a nagy történelmi próbát.

A háború kezdetén a nemzetiségek hivatalos vezetői, a nemzetiségi burzsoáziák pártjainak képviselői, valamint a görögkeleti szerb és román egyházak főpapjai is lojális szellemben nyilatkoztak. A magyarországi görögkeleti szerb egyház püspökei a merénylet után felkérték Tiszát, hogy tolmácsolja lojalitásukat az uralkodó előtt. Hasonló nyilatkozatokra szerb és román főpapok részéről a háború kitörése után is sor került. A képviselőházban különösen a szlovák Ferdinand Juriga szorgoskodott a kormány iránti hűség deklarálásában.

Ámbár ezek a nyilatkozatok nem fejezték ki valamennyi nemzetiség néptömegeinek gondolkodását, főleg a szlovák és a horvát népesség körében sikerült háborús hangulatot támasztani. A szerb lakosság – különösen az értelmiség – hangulatát viszont jól tükrözi a belügyminiszter augusztus végi beszámolója: „A szerb királyság külpolitikai viszonyai erősen megnövelték a Pancsova és környékbeli lakosság nemzeti önérzetét. A város szerb lakossága… intelligenciájával és sajtójával az élen egyetlen cél következetes szolgálatában áll, és ez az: ápolni a nemzeti önérzetet, a szerb királyságban élő fajtestvérekhez tartozásuk tudatát…”[9]

A nemzetiségi vezetők hivatalos nyilatkozatai nem fejezték ki teljesen a nemzetiségi burzsoáziák politikai véleményét, bár igaz, hogy a háború támogatása mellett tett kijelentések nem hatósági nyomásra születtek. A nemzetiségi burzsoázia köreiben valóban reménykedtek, hogy a háború támogatásával „kiérdemlik” a kívánt jogokat. Más csoportok inkább arra számítottak, hogy a Monarchia veresége esetén a nemzeti terület elválásával biztosíthatják érdekeiket. Ez a program rövidesen meg is fogalmazódott az emigrált politikusok köreiben. E vonatkozásban a cseh emigránsok, a horvát Supilo és Trumbić közismert tevékenysége mellett utalhatunk Octavian Goga külföldi tevékenységére, valamint szlovák és olasz (fiumei) vezetők ilyen irányú fellépésére. Ezek a programok azonban nem tekinthetők még általában a hazai nemzetiségi burzsoáziák programjának.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXVI. Budapest, 1917. 192.
  2. A dinasztia politikája. Magyarország, 1914. július 1.
  3. Háború vagy béke. Világ, 1914. július 19.
  4. Népjogok vagy bombák útján. Népszava, 1914. június 30.
  5. Statárium, népöldöklés, háború. Ugyanott, 1914. július 1.
  6. Ultimátumot küldtek Szerbiának! Ugyanott, 1914. július 24.
  7. Kitört a háború! Ugyanott, 1914. július 26.
  8. A szervezett munkásokhoz! Ugyanott, 1914. július 29.
  9. Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918. Összeállította Iványi Emma (továbbiakban: Minisztertanácsi jegyzőkönyvek). Budapest, 1960. 86–87.


A júliusi válság és a háború kitörése
A világháború kezdete Tartalomjegyzék