A háború költségei és az ország erőfeszítése

A Múltunk wikiből
1600
február 2. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (XX. tc.: katonákat ne szállásoljanak nemesek és egyházi személyek házaiba.)
1601
január 25. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (Harminchat törvénycikk közül harminckettő a háborúval foglalkozik.)
szeptember 10. Ferdinánd főherceg Kanizsát ostromolja. (November 17-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
szeptember 20. Székesfehérvár visszavétele a töröktől.
1602
február 22. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, képviseletében Mátyás főherceg jelenik meg. (IX. tc.: a személyes felkelés helyett jobbágykatonák tartását vállalja.)
augusztus 12. Székesfehérvár török ostroma. (Augusztus 29-én a vár elesik.)
október 6. Pest visszavétele a töröktől. A szövetségesek Budát ostromolják. (November 9-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
október 13. Megkezdődik Pest török ostroma. (November 3-án felhagynak az ostrommal.)

Az elhúzódó háború nagy összegeket emésztett fel; a Habsburg-udvar kiadásai évenként átlagosan 6 millió forint fölé emelkedtek. Ebben benne volt a végvárak katonaságának 1,5–2 millió forintra tehető költsége, továbbá a Magyarországon működő császári haderő külföldi és magyarországi zsoldosainak tartása, végül a szükséges nehézfegyverek, hadiszerek, lőpor beszerzése. Az államháztartás a hadikiadásokat a szokásos jövedelmekből nem tudta fedezni. A saját országai belső anyagi tartalékainak kiaknázásán kívül egyéb pénzforrásokat is igénybe kellett venni. Elsősorban a Német Birodalomtól kértek segítséget, hiszen a magyarországi helyzet alakulása a német fejedelmek és a német rendek számára lehetett közömbös. A háború megindulásakor, 1593-ban, a regensburgi birodalmi gyűlés 80 „római hónap”-ot szavazott meg pénzben, ebből 20 hónap gyors-, 60 pedig tartós segély volt, ennek kifizetése a következő 5 évben vált esedékessé. Rudolf császár kívánságára a birodalmi gyűlés 1598-ban újabb 60 hónap tartós segélyt szavazott meg, amelyet 3 év alatt kellett beszolgáltatni; majd 1603-ban – hosszú alkudozás után – 4 évre szólóan további 80 „római hónap”-ra vállalt kötelezettséget. A „római hónap”-ot ebben az időben 60 ezer forinttal számították, így a három regensburgi gyűlésen megszavazott segély, a 220 „római hónap” papíron összesen 13,2 millió forintot tett ki. Ez tekintélyes összeg volt, de késedelmesen és hiányosan fizették be, s a költségeket nem is fedezte.[1] 1598-ban a Haditanács nyíltan megírta,[2] hogy a külföldi segélyek soha nem folynak be maradéktalanul; ha katonákat ígérnek, ezer lovasból és gyalogosból alig 500 vagy még kevesebb áll rendelkezésre. Ezért a magyarországi pénzadó vagy véradó (katonaság kiállítása) sokkal megbízhatóbbnak látszik. 1604-ben az előző évben megajánlott 80 „római hónap” ellenére olyan nagy volt a hiány, hogy augusztusban 10 ezer forint kölcsönt kellett felvenni, mert a királyi kincstár üresen állott.

A pénzügyek intézésében fontos feladatokat látott el Zacharias Geizkofler, akinek családját rokonság fűzte egyes bankárházakhoz, és jól ismervén a birodalmi pénzügyeket, a hiányok pótlására jelentős összegeket tudott előteremteni. 1598-tól mint birodalmi fillérmester (Pfennigmeister) irányította a török segély beszedését. 1597-től 1600-ig egyúttal a legfőbb élelmezési mester (Oberster Proviantmeister) hivatalát is viselte, és a Magyarországon tartózkodó hadseregek ellátásáról is gondoskodnia kellett. 1595-ben a birodalmi segélyből 609 520 forint 21 krajcár folyt be, és majdnem ugyanekkora összegre (597 711 forint 7 krajcár) volt szükség más forrásokból. Geizkofler a hiány egy részét hosszú lejáratú kamatozó kölcsönökkel fedezte, nagyobb részét pedig rövid lejáratú váltókölcsönökkel, amelyeket különféle kereskedőtőkésektől, pénzemberektől vett fel, köztük a bécsi Henckel-, Castell-, az augsburgi Zobek- és a prágai Meisel-háztól. Váltóra a szokásos 5%-nál alacsonyabb kamat mellett (0,5–3,5%), többnyire pedig kamatmentesen jutott pénzhez.

Geizkofler az előlegeket, kölcsönöket jórészt összeköttetései révén a saját kockázatára szerezte úgy, hogy majd a birodalmi segélyből téríti vissza. Ki tudta használni a Német Birodalomban, Ausztriában és Magyarországon forgalomban levő különböző pénznemek átváltása révén nyerhető előnyöket. A bankárházak a kölcsönöket ausztriai, illetve magyarországi pénzfajtákban adták; visszatérítésük pedig a birodalmi segély bevételeiből történt a beszedőhelyeken, Augsburgban, Regensburgban, Nürnbergben, Strassburgban stb., az ott használatos pénznemben. A különbözet 2–3 krajcárt tett ki forintonként, és ez a haszon a hitelezőknek jutott. De a pénznemek közötti árfolyam-különbözetet a kincstár is kihasználhatta a saját javára, ha a Reichshilfe befizetéseit maga váltotta át Ausztriában és Magyarországon forgalomban levő pénzekre.

Jelentősen hozzájárult a háború költségeihez a Szentszék is. A pápa, mint említettük, 1594-től rendszeresen havi 30 ezer forintot adott. Mivel ismerte a császári pénzkezelés hibáit, külön sereget szerelt fel és látott el. 1597-ben 8 ezer főnyi gyalogcsapatot küldött, amely részt vett Győr sikertelen ostromában. A Szentszék 10 év alatt több mint 3 millió aranyforintot küldött a török háborúra.[3] Időnként segítséget nyújtottak a spanyol király, az itáliai hercegek és városok is. Volt év, amikor több mint 1 milliót adtak; ez számottevő, de nem rendszeres hozzájárulás volt a háború költségeihez.

Az osztrák örökös tartományok határszéli váraik megerősítésére és katonák tartására évről évre jelentős összegeket költöttek. Ezenkívül részt vállaltak a magyarországi háború költségeiből is: fizették az egyes várak őrségét, fedezték a zsoldosok fogadását, vagy maguk küldtek csapatokat. Az osztrák tartományok (Belső-Ausztria nélkül) 10 év alatt 1,58 millió forintot fizettek, ez megfelelt 13 ezer lovas és 13 500 gyalogos egyévi zsoldjának.[4] Belső-Ausztria az 1577-ben megszervezett grazi Haditanács alá tartozott, és országainak évről évre külön előirányzata volt a hadikiadásokra. Stájerország évente 211–227 ezer, Karintia általában 90 ezer, Krajna 80 ezer forintot irányzott elő. Morvaország, Szilézia és Csehország szintén hozzájárult a magyarországi hadműveletek költségeihez; volt olyan év, amikor felkelést is megszavaztak.[5]

A különféle pénzforrásokból egészében tekintélyes összeg folyt be, de jó része nem jutott el a csapatokhoz. Ezt közvetlenül megfigyelte a német származású Nikolaus Gablmann, egykori csepregi iskolamester, akit Padovában folytatott jogi tanulmányai után az udvar haditudósítóként küldött a magyarországi hadszíntérre. Gablmann a pénzbevételek felhasználásának rendszerét kifogásolta, s rámutatott a hadfogás körüli visszaélésekre: egyesek zsebre vágják a pénzt, a katonákat pedig zsold nélkül hagyják, így a fizetetlen csapatok az ország népén élősködnek. Szerinte abból a pénzből, amit néhány ezredes és főtiszt kézhez vesz, és nem a háború céljára használ fel, 8 ezer katonát lehetne tartani egész éven át.[6]

Magyarország nemcsak hadszíntér volt, amely – egykorú kifejezéssel – a „gonosz háború” pusztításait szenvedte, hanem az ország lakossága jelentős mértékben kivette részét a török háború, a hadakozás pénzbeli terhéből És a katonaállításból is.

1595-ben a porták száma meghaladta a 27 ezret, és bár adóból, taksából 400 ezer forintra számítottak, a ténylegesen befolyt összeg elmaradt az előirányzat mögött. Majd a háborúban elszenvedett kudarcok és területi veszteségek miatt a kivetett adónak egyre kisebb hányadát tudták beszedni.

Az 1596. évi pozsonyi országgyűlésen a rendek 15 forintra emelték az adót: 9 forintot a jobbágyok fizetnek, 6-ot pedig a birtokosok a saját pénzükből; háromszoros büntetés sújtja őket, ha ezt az utóbbi összeget is jobbágyaikra igyekeznének hárítani.[7] Az így megajánlott pénzből a király hadain kívül kell katonákat tartani; emellett megmaradt az állandó katonaság állításának kötelezettsége. Majd portánként 20 forintra emelkedett az adó, és ehhez külön 2 forint járult a várak fenntartására; a nemesség ebből 8, majd 10 forintot fizetett. Ez a vállalás csak a rendkívüli helyzetből következett, meghatározott időre szólt, és semmiképpen nem jelentette a nemesség egyik alapvető kiváltságának, az adómentességnek a feladását.

Amint a háború során évről évre jelentős számú katonaság jött az országba, egyre határozottabban lépett előtérbe az az igény, hogy az idegenek helyett a magyar katonaságnak kell nagyobb szerepet biztosítani. A rendek kikötötték, hogy az adóösszegeket magyar katonák fogadására kell fordítani. 1597-ben az országgyűlés úgy határozott, hogy pénzadó helyett véradóban róják le kötelezettségüket: minden 10 porta után 3 lovast és 3 gyalogost kell jól felszerelten hadba küldeni. A katonákat felerészben a földesúr fizeti, felerészben a jobbágy. Mindegyik vármegye a lovasok részére kapitányt, a gyalogosok részére pedig vajdát állít, és a csapatok külön zászló alatt vonulnak hadba. Íly módon lehetőség nyílott arra, hogy az ország önálló hadsereget állítson fel, bár a hadsereg felső vezetése továbbra is a Haditanács és a király által kinevezett parancsnokok kezében maradt volna. A lehetőség azon bukott meg, hogy az előirányzott számú katonaságot a vármegyék a valóságban nem állították ki. Az udvar szerint Alsó-Magyarországon 2 ezer katonát fegyvereztek fel, Felső-Magyarországon pedig 1500-at, holott összesen legalább 7 ezer lett volna kötelező. Az udvar kívánságára a rendek beleegyeztek abba, hogy 1598-ban újból pénzadót fizessenek az ország védelmére.

Az 1598. évi pozsonyi országgyűlésen a királyi előterjesztés minden porta után 24 forintot kért, amelyet egyenlő arányban fizessenek a jobbágyok és a nemesek. Az országgyűlés úgy döntött, hogy az eddigi adóegység, a porta helyett a házat vegyék alapul, és ezzel lényegesen szélesítsék az adózók körét. Csak a majorgazdaságokat, földesúri borkiméréseket, iskolákat, a falusi bírák, az aggok és alamizsnából élők házát mentesítették.A jobbágyokon kívül a kötelezettség kiterjedt a zsellérekre, az egyházi nemesekre, a pásztorkodásból élő népekre. A házak alapulvétele nem volt teljesen új kezdeményezés, Csehországban már előzőleg is a házat számították adóegységnek. Az országgyűlés házanként 1 forint adót írt elő két részletben, úgy azonban, hogy az év első felében az egész összeget le kell róni. A házak összeírását, az adó beszedését és elszámolását minden megyében hárman végzik: a király által kiküldött adórovó, az egyik szolgabíró és egy jómódú nemes. Elrendelték, hogy a befolyt pénzösszeget magyar katonák fogadására kell fordítani. A nemesek is részt vesznek a teher viselésében: az 1 forinthoz fél forintot adnak hozzá, és ebből az összegből jól felfegyverzett lovasokat kötelesek kiállítani. Ezek vármegyénként gyűlnek össze, de a táborban az országos főkapitányok parancsnoksága alatt állnak, és reájuk is a hadsereg általános fegyelme vonatkozik, mint a királyi zsoldosokra. A nemesek – úgy látszik – kevésbé tartották sérelmesnek, ha a reájuk kirótt adóból katonákat fogadnak, és nem pénzt szolgáltatnak be a kincstárba.

Az országgyűlésen az udvar szabályozni akarta a nemesek felkelését is. A király személyes részvételén kívül arra az esetre is előírni kívánta, ha a zsoldoshadak nem elegendők a török megállítására, vagy ha az valamely fontos várat fog ostrom alá. A rendek eleinte ragaszkodtak ahhoz a feltételhez, hogy a király maga vegyen részt a hadjáratban, de azután engedtek annak az érvnek, hogy a többi Habsburg-országban a nemesek adót fizetnek, és személyesen is felkelnek.

Bár a rendek az új adószisztémát próbaként csak egy évre tervezték, ettől kezdve 1604-ig bezárólag a ház lett az adóegység alapja. Összege 1,5-ről 2 forintra emelkedett, de csak a jobbágyok adója nőtt fél forinttal, a nemességé változatlanul fél forint maradt.

Az új adóalapra való áttérés nem járt az országos jövedelem növekedésével. 1598-ban 161 527 házat írtak össze, a jobbágyoktól tehát ugyanekora forintösszeget lehetett várni. A valóságban azonban a tényleges bevétel az előirányzat mögött maradt. Évről évre csökkent a házak száma, és maga az adóegység is bizonytalan volt, az összeírókat gyakran kijátszották.

Az adókötelezettség a főleg állattenyésztésből élő rác lakosságra is kiterjedt. Voltak azonban, akik nem ismerték el a magyar király fennhatóságát, és megtagadták az adófizetést. Büntetésből Pálffy Miklós hajdúkat és huszárokat küldött reájuk, eredménytelenül. Egyeseket azonban sikerült megnyernie, és ezek a többieket is közeledésre bírták. 1598 áprilisában Érsekújváron közel 40 Bács vármegyei helységgel megegyezés jött létre. A rácok nevében papjaik vagy világi elöljáróik megígérték, hogy a királynak hűséget fogadnak, és amint visszaköltözhetnek eredeti lakóhelyükre, újból vállalják a korábban előírt adót és szolgálatot, addig is azonban 1–1,5 forint fizetésére kötelezték magukat. Pálffy Miklós mint országos főkapitány egyezett meg velük, s egyúttal kérte az uralkodót, hogy intézzen parancsot a kanizsai, füleki, szendrői és ónódi várkapitányokhoz: ne fosztogassák a rácokat, mert csak így lehet bennük szövetségest találni a török ellen.[8]

Az adókból befolyt összeget a magyar katonaság fogadására kellett fordítani. Néha azt is megjelölték, hogy melyik országrészből hány katonát várnak. 1599-ben Alsó- és Felső-Magyarországról 7800 lovasra és gyalogosra számítottak, míg a nagyon elpusztult Dunántúlról és Szlavóniából 1800 katonát irányoztak elő. Zsoldosokat 6 hónapra fogadtak fel, ezenkívül többször sor került a nemesi felkelésre is, amelyet csak egy hónapi időre rendeltek el. A bizonytalan helyzetben azonban a nemesek nem szívesen hagyták el otthonukat, mert tartaniok kellett az ellenséges támadástól és a fizetetlen zsoldosok pusztításától.

A rendek ismételten kimondták, hogy az ország adójából magyar katonákat kell fizetni, sőt azt is kikötötték, hogy külföldieket ebből a pénzből ne tartsanak. Ha van az országnak külön magyar hadereje, védekezni lehet a török ellen, és esetleg külföldi hadakra sem lesz szükség: a sok keserű tapasztalat után lemondanának a külföldi segítségről.[9] 1600-ban erélyesen kérték, hogy a király vessen véget a katonák fosztogatásainak; különben úgy határoznak, hogy az ilyeneket, bármilyen nemzetiségűek legyenek és bárhol szolgáljanak, a vármegyék fegyveresen támadják meg és űzzék ki. Mátyás főherceg megdöbbent a bejelentésre, és azt válaszolta, hogy ez a rendek számára is pusztulást jelentene, mert az ellenség nyomban kihasználná a számára kedvező belső ellentétet a védelem nélkül maradt ország teljes tönkretételére; a külföldiek pedig ilyen nyilvánvaló sérelem után nem fogják életüket Magyarországért kockára tenni.

A magyar katonák fogadására, magyar hadsereg állítására irányuló ismételt törekvések azt is kifejezték, hogy a rendek nélkülözhetőnek tekintik az országba hozott idegen katonaságot. Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós több mint 10 ezres létszámú haderő szervezését irányozták elő a magyarországi adójövedelmekből.

Hadra fogható emberek tömegeit pedig Magyarországon részben maga az elhúzódó háború „termelte ki”, amely – főleg abban az övezetben, ahol évről évre megújultak a harcok – sokaknak feldúlta otthonát, elpusztította földjét, tönkretette létalapját. Voltak közöttük nemesek, de sokkal nagyobb számban parasztok.[10] Katonáskodásra alkalmas elemeik csapatokba verődtek: „szabad hajdú”-nak álltak.[11] Behatoltak török területekre, megostromoltak palánkokat, így jutottak fegyverhez, lőszerhez. A török uralom alatti területen a fiatal „ráják” közül sokan szintén hajdúk lettek, és még a védettebb helyeken is veszélyeztették a törökök biztonságát.[12] Az országgyűlés többször hozott törvényeket a szabad hajdúk, a kóborló katonák és felfogadóik, tartóik ellen, a szabad hajdúkat kiírtással fenyegetve meg. Ugyanakkor azt is felismerték, hogy a hajdúkat mint katonákat a hadvezetés is használni tudja, ha egy–egy hadjáratra zsoldba fogadja őket. Az ország népe a hajdúk révén is bekapcsolódott a háborúba, és hadseregbe szervezésük ezen erő rendszeres felhasználására kínált lehetőséget.

Irodalom

A nyugati hadviselés csődjére: N. Gablmann, Militia Mansfeldiana Hungara (Frankfurt, 1597).

A hadi költségekre: E. Heischmann, Die Anfänge des stehenden Heeres in Österreich (Wien, 1925).

  1. A német birodalmi hozzájárulásra: J. Müller, Die Verdienste Zacharias Geizkoflers um die Beschaffung der Geldmittel für den Türkenkrieg Kaiser Rudolfs II. (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1900); J. Müller, Zacharias Geizkofler, 1560-1617. (Wien, 1938).
  2. Az Udvari Haditanács 1598. január 4-i jelentése a külföldi segítség értékéről: Magyar Országgyűlési Emlékek. Monumenta Comitialia Regni Hungariae, 1526–1606. IX.
  3. A pápa segítségére: Fraknói Vilmos, Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a Római Szentszékkel III (Budapest, 1903).
  4. Az osztrák rendek segítségére: W. Schulze, Landesdefension und Staatsbildung (WienKölnGraz, 1973).
  5. A Cseh Korona Országainak segítségére: J. Polišenský, Bohemia, the Turk and the Christian Commonwealth (Byzantinoslavica 1953); Die Böhmischen Landtagsverhandlungen und Landtagsbeschlüsse vom Jahre 1526 an bis auf die Neuzeit I—X (Prag, 1877–1900).
  6. Gablmann véleményére: N. Gablmann, Militia Mansfeldiana Hungara (Frankfurt, 1597).
  7. A magyarországi adók emelkedésére: Acsády Ignác, A jobbágyadózás 1577–1597-ben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XVI 8. Budapest, 1896); ugyanő, A magyar adózás története 1598–1604-ben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XX Budapest, 1906).
  8. Megegyezés a rácokkal, áttelepítés a török területekről: Takáts Sándor, Telepítés Esztergom vidékére a XVI. század végén (Századok 1903). I
  9. A külföldi segítségről: Magyari István, Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sajtó alá rendezte Katona Tamás, utószót írta Makkai László (Budapest, 19792).
  10. A háború pusztításaira: Salamon Ferenc, Magyarország a török hódítás korában (Budapest, 18852); Szakály Ferenc, Magyar adóztatás a török hódoltságban (Budapest, 1981); Sinkovics István, Élő és halott falvak (A Gróf Klebelsberg Kuno Magyar Történetkutató Intézet évkönyve IV); Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Budapest, 1958); Ila BálintKovacsics József, Veszprém megye helytörténeti lexikona (Budapest, 1964); Csipes Antal, Békés megye élete a XVI. században (Forráskiadványok a Békés megyei Levéltárból 7. Békéscsaba, 1975); Soós Imre, Heves megye községei 1867-ig (Eger, 1975); Szendrey IstvánNyakas Miklós, Derecske története (Debrecen, 1980).
  11. A szabad hajdúkról: Rácz István, A hajdúk a XVI. században (Acta Universitatis Debreceniensis Magyar történelmi tanulmányok 2. Debrecen, 1969).
  12. A török területeken is többen a szabad hajdúk közé állottak: Ibrahim Pecsevi leírása. Török történetírók III (Török-magyar kori történelmi emlékek. II. osztály V).


Az erőviszonyok kiegyenlítődése, a háború elhúzódása
Katonai erőviszonyok Tartalomjegyzék