A hármas szövetség lazulása

A Múltunk wikiből
1896. január 3.
II. Vilmos német császár támogató távirata Krügerhez, a délafrikai búrok vezetőjéhez.
1896. március 1.
Olasz csapatok veresége Aduánál az abesszínokkal szemben.
1898. április 25.—december 10.
Spanyol–amerikai háború.
1898. szeptember 19.—november 4.
A fashodai incidens Franciaország és Anglia között.
1898. november 9.
II. Vilmos német császár damaszkuszi beszéde.
1898. november 21.
Francia–olasz kereskedelmi egyezmény.
1898. december 10.
Kuba függetlenségének kimondása.
1900. október 17.
Chlodwig Hohenlohe-Schillingfürst német kancellár lemond, utóda Bernhard Bülow.
1900. október 29.
Franciaország és Oroszország csatlakozása az október 16-i német-angol szerződéshez.
1900. december 14–16.
Francia–olasz titkos egyezmény Marokkóról és Tripoliszról.
1900. december 20.
Osztrák-magyar–olasz megállapodás.
1902. június 28.
A hármas szövetség meghosszabbítása.
1902. november 1.
Francia–olasz egyezmény.

Az Oroszországgal létrejött egyezmény nem kecsegtetett területi szerzeményekkel, de a Balkánon teljes biztonságot nyújtott, főként abban a tekintetben, hogy a cárizmus nem lovagolja meg a Törökország és közvetve a Monarchia ellen irányuló nemzeti mozgalmakat. Oroszország már 1895-ben ölbe tett kézzel tűrte a törökországi örmény felkelés barbár eltiprását, közömbös maradt a Görögország vereségével végződő 1897. évi görög–török háborúban, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy támogatni kívánná a Macedóniában ekkortájt keletkező nemzeti megmozdulásokat. A cári külpolitika magatartásával rendkívüli módon elégedettek voltak Bécsben. Gołuchowski az 1897 októberében tartott közös minisztertanácson kijelentette: semmi alap sincs feltételezni, hogy a Keleten felmerülő kérdésekben Oroszországgal nem tudunk megegyezni. A két ország közötti kapcsolatok jellemzésében egy–két év leforgása alatt egészen megváltozott a Ballhausplatz szótára: lassanként csak a lojális, intim és harmonikus jelzőket használták. Mindez annak a félreismerhetetlen jele volt, hogy a Balkán és az orosz viszonylat, amely a francia–porosz háború lezárulása óta az osztrák–magyar külpolitika legnagyobb gondját jelentette, a századvégre nyugalmi állapotba került. A figyelmet ezekben az években egyre inkább a Monarchia egyéb kapcsolatainak alakulása kötötte le. A 19. század utolsó évtizedének két hatalmi csoportosulása: a hármas szövetség és az orosz–francia szövetség a kontinentális politika terméke volt. A századfordulón a vezető hatalmak viszonyában a gyarmati ellentétek kerültek előtérbe, és a kontinentális politika kérdései átmenetileg elveszítették a szövetségi kapcsolatok szabályozásában játszott elsődleges szerepüket. A keleti hármas szövetség elvetése Anglia részéről az új értékrendből következett: a gyarmati arénában valamennyi kontinentális nagyhatalommal összeütköző szigetország Konstantinápoly feláldozásával akarta megakadályozni az ellene irányuló német–orosz összefogást. A hármas szövetség a világpolitikát beiktató Németország számára is veszített értékéből. A flottaépítési verseny szembeállította Németországot Angliával, de mivel ez még nem rendezte gyarmati nézeteltéréseit Oroszországgal és Franciaországgal, Németországot egyben régi ellenfeléhez is közelítette. A kontinentális hatalmak Anglia ellen irányuló szövetsége a századfordulón még reális eshetőségnek számított. A német–francia modus vivendi megtalálása és a német–orosz jó viszony helyreállítása után a Monarchia csak egyik, és korántsem legfontosabb szövetségese lehetett volna Németországnak.

Ausztria–Magyarország számára már az angol külpolitika álláspont-változása is súlyos következményekkel járt. Most nagy aggodalommal kellett konstatálnia a német külpolitika hasonló tendenciáinak jelentkezését. Gołuchowski 1899-ben még csak arról számolt be, meglehetősen rezignáltan, hogy Németország milyen kevéssé érdeklődik a Balkán iránt, és mily csekély az a támogatás, amelyre a Monarchia keleti ügyeiben a berlini kormány részéről számíthat. Az 1901. novemberi közös minisztertanácson azonban már gondterhelten beszélt arról, hogy a Monarchia szövetségesei más kombinációk után kutatnak. Figyelmeztetett, hogy a német–francia kibékülésről terjengő híreket nem szabad félvállról venni, mert Franciaországban oly erős az angolellenesség, hogy ez az érzés egyszer még a revansgondolat fölé kerekedhet. Ebben az esetben pedig – vonta le a riasztó következtetést – olyan hatalmi csoportosulás állhat elő, amely a Monarchia segítségét Németország számára fölöslegessé teszi. A Monarchia barátságának fő értéke a hadipotenciál erősítése lett volna. Az ismételt erőfeszítéseket a hadsereg továbbfejlesztésére a századforduló éveiben részint ezek a szövetségpolitikai megfontolások motiválták. Gołuchowski világosan megmondta, hogy a Monarchiának szövetségesei szemében csak úgy van értéke, ha kellően felfegyverkezik. A döntés azonban, hogy fennmarad-e a kettős szövetség, nem Bécstől, hanem Berlintől függött. A német fővárosból érkező hírek pedig okot adtak az aggodalomra. A berlini osztrák–magyar nagykövet 1902 februárjában arról jelentett, hogy Bülow német kancellár a hármas szövetség küszöbön álló megújításakor azt fontolgatja, hogy az ingadozó Olaszország helyett nem lenne-e célszerűbb Oroszországot bevonni. Gołuchowski ezt a kijelentést teljes joggal úgy értelmezte, hogy Németország gyengíteni akarja a Monarchia pozícióit Olaszországgal szemben, és ezzel a manőverrel tulajdonképpen engedékenységre akarja bírni. Oroszország bevonása a három császár szövetségének felújításával lett volna egyértelmű, ez esetben pedig az osztrák–német kapcsolat, miként Bismarck korában, a második helyre esett volna vissza. 1902 nyarán a kettős szövetséget meghosszabbították, a Monarchia és Németország viszonyában nem következett be lényeges változás. Igaz, berlini kezdeményezésre újra jegyzőkönyvbe foglalták a felmondás jogát, ezzel a német szövetségi politika revíziójának lehetősége továbbra is Damoklesz kardjaként függött a Monarchia fölött.

A Monarchia másik partnere, Olaszország ténylegesen rálépett az elszakadás útjára. A fiatal nemzeti államot az 1880-as évek elején a Franciaországgal fennálló ellentétei vezették a hármas szövetséghez, a német–osztrák blokkhoz való csatlakozástól pedig gyarmati ambícióinak támogatását is remélte. Olaszország a hármas szövetség megkötése óta aktív hatalmi politikát folytatott, de mivel erejét meghaladó vállalkozásokba kezdett, mindenütt kudarcot vallott. Róma 1886 óta vámháborút folytatott Párizzsal, és mint a pénzügyi szempontból gyengébb fél, a rövidebbet húzta. Az olaszok az 1880-as években megvetették lábukat Szomáliában, a további előrehatolás során azonban 1896-ban Etiópiában olyan súlyos vereséget szenvedtek, amely hosszú időre megbénította az afrikai gyarmati aktivitást. A sorozatos kudarcok után Rómában csakhamar megkérdőjelezték a franciaellenesség létjogosultságát, és amikor Párizsban a békülékenység jelei mutatkoztak, sietve megragadták a kínálkozó alkalmat. 1898-ban a két ország kereskedelmi egyezményt kötött, amely véget vetett a több mint húsz év óta tartó vámháborúnak. Az 1900-ban kötött titkos egyezményben kölcsönösen elismerték az olaszok előjogait Tripoliszban, illetve a franciákét Marokkóban, és hozzáláttak a két országot elválasztó ellentétek kiküszöböléséhez. Ebben a perspektívában terhesnek és fölöslegesnek látszott a Monarchiával szembeni lekötelezettség: hiszen a soknemzetiségű birodalom még mindig félmillió olaszt zárt határai közé, és a Balkánon is útjában állt a terjeszkedni kívánó ambiciózus nemzeti államnak.

Bécsben az olasz külpolitika megnyilvánulásai nem keltettek pánikot. A konzervatív körökben csakhamar újjáéledt a régi olaszgyűlölet. Ferenc József az olaszok legnagyobb bosszúságára 1881 óta nem volt hajlandó viszonozni az olasz király, Umberto bécsi látogatását. A hivatalos külpolitikai vezetés nem osztotta a szélsőséges elemek véleményét, de az olasz magatartásból levonta a következtetéseket. Már az 1897. évi osztrák–orosz egyezmény közvetett módon olaszellenes megnyilvánulásnak számított, mert a bekövetkezhető balkáni változások esetére számításon kívül hagyta Itália esetleges igényeit. Bécsben pedig nagyon jól tudták, hogy az olaszok Albániára aspirálnak, és a hármas szövetség hetedik cikkelye elő is írta az egyik fél területnyeresége esetén a másik egyenértékű rekompenzálását. Gołuchowski 1897 őszén találkozott Visconti-Venosta olasz külügyminiszterrel, de csak szóbeli ígéretet volt hajlandó tenni azzal kapcsolatban, hogy a Balkánon a status quo fenntartására törekszik. 1900 decemberében levélváltás formájában sor került ugyan a megállapodásra, de ebben csak arról volt szó, hogy a status quo tarthatatlansága esetén az Adria partján az autonóm fejlődés kívánatos.

Ezzel egyidejűleg a Monarchián belül intézkedésekre került sor, amelyek olaszellenes tartalmához nem férhetett kétség. 1900 februárjában a közös minisztertanács megtárgyalta és elfogadta a Brodtól Szarajevón és a Szandzsákon át vezető, egészen Szalonikiig terjedő vasútvonal megépítésének tervét. A vasútépítéssel többféle szükségletet szándékoztak kielégíteni: Bosznia–Hercegovinát szorosabban a Monarchiához akarták kapcsolni, és élénkíteni a Balkánra irányuló osztrák áruexportot. A vasút külpolitikai jelentősége az volt, hogy gazdasági–stratégiai eszközökkel elejét vegye az adriai partok felé irányuló szerb kijutási és olasz behatolási kísérleteknek. A tervbe vett vasút képessé tehette volna a Monarchiát arra, hogy a törökországi status quo megbomlása esetén továbbra is figyelmen kívül hagyja az olasz igényeket, sőt hathatósan szembefordulhasson a vetélytárs területszerző próbálkozásaival. Az előzmények után érthető, hogy sem Bécsben, sem Rómában nem néztek túl nagy reménnyel a hármas szövetség 1902-ben esedékes megújítása elé. Visconti-Venosta a szerződés megújítását először is egy kedvező kereskedelmi megállapodás megkötésétől tette függővé, amelyben Olaszország számára előnyös gabonavám-tarifát akart biztosítani. Emellett lényeges külpolitikai természetű. követeléseket támasztott. A Balkánon biztosítékokat kívánt a status quo fenntartásához (ehhez Németország garanciáját is kérte), és olyan formula felvételét indítványozta, amely mindenféle szláv akció ellen irányul. Az olasz külügyminiszter ezzel nyilvánvalóan az osztrák–orosz balkáni együttműködés realizálását akarta kizárni. A továbbiakban ragaszkodott annak leszögezéséhez, hogy a szerződésnek nincs ellenséges éle Franciaországgal szemben. Végül azt kérte a Monarchiától, hogy a többi hatalomhoz hasonlóan ismerje el Olaszország különleges jogait Tripoliszban. Az első olasz követelés a Monarchia, a második Németország számára volt elfogadhatatlan, így azok teljesítése nem jöhetett szóba. A Tripolisszal kapcsolatos olasz igényt Gołuchowski a német kormány közbenjárására végül is hajlandónak mutatkozott akceptálni, de csak úgy, ha Olaszország előbb aláírja a változatlan formában megújított szerződést. 1902 júniusában sor került a hármas szövetség megújítására, és ezt követően a Tripolisszal kapcsolatos osztrák–magyar nyilatkozat kiadására. A tárgyalások és a végeredmény azonban egyáltalán nem erősítette meg az ingadozó barátságot. Olaszország az év végén aláírta Franciaországgal azt az egyezményt, amely semlegességre kötelezte egy német támadásból adódó francia–német háború esetére. Az egyezmény szó szerinti értelmében ugyan nem mondott többet, mint annak idején a német–orosz viszontbiztosítási szerződés, de nem lehetett vitás, hogy Olaszország ezzel lényegében véve elszakadt a hármas szövetségtől. A Monarchiában is úgy látták, hogy végleg betelt a pohár. Gołuchowski a következő évben kétségét fejezte ki a német császár előtt, hogy a szövetség tartósan megőrizhető lesz-e. A szűnni nem akaró irredenta mozgalomra és az olasz kormány állhatatlanságára utalva kijelentette; azt hiszi, ő az utolsó osztrák–magyar külügyminiszter, aki tárgyalóasztalhoz ült az olaszokkal.


Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája a századfordulónDiószegi István
A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény. Tartalomjegyzék A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése