A három állam

A Múltunk wikiből
1667
június eleje Köprülü Ahmed nagyvezír Kréta szigetén fogadja Apafi Mihály követét. A tárgyalás Bécs tudomására jut.
1673
november 10. A lengyelek győzelmet aratnak Chocimnál a Köprülü Ahmed nagyvezír vezette török csapatok felett.

Az 1648 és 1686 közé zárt csaknem négy évtizedben az ország területén regnáló valamennyi államra egyaránt jellemző: igyekszik hatalmát jobban megszervezni, hogy a gazdasági és társadalmi élet minél nagyobb területeit érje el, és növelje jövedelmeit. Ezek a törekvések azonban céljaikat és hatékonyságukat tekintve nagyon eltérő jellegűek. A történelmi hagyományok, az államhatalomban testet öltő uralkodó rétegek érdekeinek különbözősége sok egyéb szerkezeti tényezővel együtt azt is meghatározta, hogy az államigazgatások között a szervezeti tagoltság, jövedelemnagyság és -elosztás tekintetében nagy különbségek vannak.

Köprülü Mehmed nagyvezír, amikor két esztendő alatt összefogta a széthulló török közigazgatást, megszervezte a hatékonyabb diplomáciát, és talpra állította a hadsereget, egész Európát bámulatba ejtette. Utóda, a nyugodtabb, de ugyancsak nagy szervező egyéniség, a különlegesen művelt Köprülü Ahmed pedig már az apai reformok eredményeire építve léphetett tovább. A Török Birodalomban az 1650-es évek államkincstári bevételei jócskán alatta maradnak a kiadásoknak, 1660–1669 között viszont már majdnem helyreáll az egyensúly, a kereken 580 millió akcse bevételből 590 millió akcse kiadást kell fedezni. Ettől kezdve azonban megint növekvő kiadások húzzák le 1000–1250 millió akcséval a birodalom pénzügyi mérlegét, s az állami bevételek növelésében az 581 millió akcse a csúcsteljesítmény, az átléphetetlen, bűvös határ. 1669 után pedig ez már egyre inkább elérhetetlennek tűnik. Az 1680-as évek végére 300 millió akcséval csökken a bevétel. Durván számítva a bevételek kétharmadát a hadsereg emészti fel, a többit a diplomácia és a fényűző, kincsfelhalmozó szultáni udvartartás Viszi el. A birodalom társadalmi és vallási struktúrája – amint korábban már utaltunk rá – az államszervezeti rendszer átalakítását nem tette lehetővé, a régi intézmények mellett vagy helyett nem létesültek újak.

A Porta magyarországi területein nyoma sincs a reformnak, csak a terhek sokasodnak. A lakosság önigazgató, önvédelmi és egyházi szervezeteinek erős védőállásaiból nézett szembe az ellátatlan helyőrségek, korlátlan helyi hatalommal rendelkező pasák és rosszul fizetett, tehát korrupt tisztviselők tevékenységében megtestesült török államhatalommal. A helyi szervezetek azonban nem kapcsolódhattak külön országos szervezetbe. A törvényeket Nagy Szulejmán rendeletei alkották, de az ellenőrző apparátus széthullott, vagy rosszul működött. A török területek, falusi, mezővárosi, egyházi közösségek tehát éltek azzal a lehetőséggel, hogy minden, tisztviselő borravalót, személyre szóló szolgálatokat és ajándékokat is követelt s az adónyugtát vagy a közmunka elvégzését igazoló cédulát is csak külön fizetség ellenében adta ki. A török alatt élő lakosságnak úgyszólván élete minden percét aprópénzre váltva kellett megvásárolnia. Hol súlyos tallérok kellenek, hol csak egy csontnyelű kés, néha egy kosár friss gyümölcs is elegendő, hogy egy falu vagy mezőváros a maga érdekei szerint igazítson el valamit a hatalmas török államapparátus labirintusában. Eközben pedig a protestáns egyházak kiépítették az erdélyi és a királyi területekkel kapcsolataikat. A török területen élő katolikusok lelki gondozását a ferencesek látták el a Rómából kinevezett belgrádi püspök és boszniai apostoli vikárius irányítása alatt. A királyi Magyarország rendi intézményei, mindenekelőtt a nádori hivatal és a vármegyék láttak el itt különböző kormányzási feladatokat. Ugyanakkor a Habsburg-kormányzat képviselői is járnak, intézkednek és élnek jogaikkal, messze bent a török területeken. Mindehhez hozzávéve, hogy 1661 után jó ideig az erdélyi fejedelem hatalma is érvényesült a keleti részeken, érthető, hogy a török területeken az államszervezet viszonyai-a század előrehaladtával egyre anarchikusabb képet mutatnak.[1]

Az Erdélyi Fejedelemségben az 1657–1661-es évek mély törést okoztak. Amíg ugyanis II. Rákóczi György és államapparátusának vezetői a hatalmat igyekeztek megerősíteni, a lengyelországi hadjárat következményei a rendi erők újraéledésének kedveztek. Apafi Mihály fejedelemnek már nem álltak rendelkezésére a hatalom régi, biztos bázisai, a magyarországi földbirtokok, a gazdag Partium s a Nyugatra irányuló s kereskedelem, viszont a négyéves uralmi válság következményeit és az addig páratlanul magasra szökő államadósságot vállalnia kellett. E kettős nyomás szorítójában igyekezett Apafi, kormányzókörével együtt, a Bethlen Gábor kezdte államszervezés hagyományai szerint, de már az új követelményekhez igazodva kiépíteni a központi hatalmat. Az államvezetésben az arisztokrácia és a nemesség új emberei kaptak helyet, közöttük a Lippa várbeli porkoláb kisnemes fiából gazdag főúrrá és a kormányzásban vezető államférfivá emelkedő Teleki Mihály. A kormányzás elvi és gyakorlati döntéseit a Fejedelmi Tanács hozta meg. Apafi következetesen és óvatosan hajtotta hatalma alá a rendi országgyűlést, és könyörtelenül leszámolt a központi hatalommal szembeszegülőkkel. Rendeletekkel kormányzott, ezeket az udvari tisztségviselők némileg már szakfeladatok szerint elkülönülő csoportjai hajtották végre. Kialakult a központi ellenőrző apparátus is. A súlyos helyzet rászorította a kormányt, hogy fokozottan aknázza ki az ország gazdasági erejét, hozzáférjen a tartalékokhoz, és a gazdálkodás fejlesztésével is igyekezzék növelni az állami jövedelmeket. Apafi összeszedte a válságos években eladományozott vagy eladott kincstári uradalmakat, és szívósan emelve a jövedelmeket elérte, hogy helyreálljon az államkincstár viszonylagos egyensúlya. Jellemző, hogy a sójövedelmeket szűk két évtized leforgása alatt megháromszorozta (40 ezerről 120 ezer forintra). A szilárduló anyagi bázis is hozzájárult ahhoz, hogy az államhatalom lassan újra a fejedelmi abszolutizmus irányába fejlődött.

A méltósággal vitt fejedelmi udvartartásban viszonylagos szerénység uralkodott. De sokat vitt el – a korábbinál szűkebb katonai mozgástér mellett is – a fejedelmi hadsereg fenntartása és a félig-meddig törvényen kívüliségbe szorult diplomácia. A Porta követelései, a török adó stabilizálódott, majd később lassan emelkedett. Mindazonáltal jellemző a fejedelemség újabb konszolidációs szakaszára, hogy belső építkezésekre, beruházásokra, az oktatásra és művelődésre is jutott. A viszonylagos konszolidáció kedvező következményeinek beérlelésére azonban már nem futotta idő, az Erdélyi Fejedelemség szerény gazdasági keretei pedig törékenynek bizonyultak a kiépülő abszolutizmus belső nehézségeivel, a rendi ellenzékkel, főleg pedig a Habsburg-dinasztia terjeszkedésével szemben: 1685-től kezdve az erdélyi államszervezet és gazdaság a Habsburg-birodalomba kezd betagolódni, noha a betagolódás mikéntjéről még különböző elgondolások alakulnak ki, s az érdekek harcából egymást keresztező tendenciák bontakoznak ki.[2]

A királyi Magyarország államszervezetére jellemző két hatalmi pólust ebben a fél évszázadban is a Habsburg-kormányzat központi hivatalai és a magyar állam rendi intézményei testesítették meg. A vesztfáliai béke idején a kettő részben már átfedte egymást, egymásba épülőben volt, de részben még erős önálló tendenciákat hordozott. Az országrész államszervezetének és államgazdaságának jellegét mégis egyre inkább az határozta meg, hogy a Habsburg-birodalom rendszerébe illeszkedett. A Habsburg-állam néhány központi hivatala – az Udvari Tanács és a Haditanács – már csaknem több mint egy évszázados múltra tekinthetett vissza, és nagy létszámú, szorgalmas, sőt tehetséges tisztviselői karral dolgozott. A központi hivatalok vezetői a század eleje óta felmerült, de sorra zátonyra futott merkantil tervekből és gazdasági próbálkozásokból már tetemes tapasztalatokra tehettek szert. A német-római császárságot birtokló Habsburg-család a cseh és a magyar koronával és világméretű diplomáciájával hatalmas tényező az európai politikában. A középkori struktúra maradványainak még számos súlyos koloncát hurcoló Habsburg-kormányzat már meglehetős gyakorlattal tudja a dinasztia érdekeit érvényesíteni az uralkodó számos országának sokféle érdekével szemben. A döntések gyakran mégsem többek, mint a különböző rendi tényezők, az udvari arisztokrácia, a hivatali nemesség és a hadsereg főtiszti testülete között változó erőviszonyok pillanatnyi függvényei. Az államhatalmi szervek nem tudják áthidalni a különböző országok eltérő történelmi múltja, társadalmi-gazdasági fejlettsége, nyelvi, vallási, etnikai és nemzeti sokfélesége miatt elevenen élő, hatalmas különbségeket. Mivel a hosszú távon érvényesülő abszolutista politika alapjait még III. Ferdinánd császár elkezdte kiépíteni, I. Lipót körül már az udvari arisztokrácia jól képzett és egyéni érdekeiket a központi hatalom szolgálatához kapcsoló tagjai tevékenykednek, mindenekelőtt Porcia herceg. Az egykori velencei követ, majd főhercegi nevelő 1655-ben az Udvari Tanács elnöki posztjára került, és az Udvari Kamara elnökével, Sinzendorf gróffal együtt az új politika csaknem teljhatalmú képviselője lett egy évtizedre.[3]

1658-ban a Habsburg-állam gazdasági helyzetéről egy kamarai tanácsos belső használatra készített összegezése tájékoztat. A birodalom legfőbb anyagi baja, állapítja meg, hogy nincsenek manufaktúrák, és erőtlen az ipar.[4] A bányakincsek még mindig elhagyják az országot, és fegyvert, iparcikkeket drága pénzen kénytelenek külföldről vásárolni. Az állami jövedelmek – adók, vámok, pénzverés, bányajövedékek – terén zűrzavar uralkodik. A mintegy 6 millió forintra tehető állami jövedelem nem elegendő a legszükségesebb államfenntartási költségekre. Az udvartartás és a diplomácia fényűző költségvetése differenciált és rendben tartott. Ellenben a másik két területen, a hivatali apparátus és a hadsereg ellátásában sok a hiány és a bizonytalanság. Mintha a főhercegek évdíja vagy a portai követjárások hatalmas költsége mindig kéznél lenne, miközben a hivatalnokok alacsony fizetésük miatt is saját zsebükre gazdálkodnak, s a katonaságon a takarékoskodás ezernyi módját próbálják ki. Az udvartartás viszont évente rendszeresen több mint 1 millió forintot emészt fel az uralkodó személyes ellátására, konyhai, személyzeti, higiéniai és a személye körüli napi ceremónia költségeire. Ehhez járultak még a hivatalos császári udvartartás kiadásai, a dinasztia kiterjedt rokonságának járandóságai s az udvar körül felmerülő javításokat végző mesteremberek fizetése. Egyenként nem nagy tételek (udvari konyhaszemélyzet: 5120 forint, udvari mosoda: 3612 forint, a császárné udvartartása: 12 533 forint 20 krajcár), de a főhercegek s az özvegy császárné javadalmai már hatalmas összegre rúgnak. Sőt a „Hoff Kuchenschreiber Amt” a bécsi császári asztal élelmére, fűszereire, konyhaedényeire, a konyhai fehérneműre s a prágai és a regensburgi kosztpénzre összesen évi 154 040 forint 24 krajcárt kap. Az udvari zenészek javadalma 43 702 forint. Egyrészt görcsös takarékosság érvényesül: a császári fehérnemű évi mosatási költsége például fillérre kiszabott. Másrészt pazarló pompáról tájékoztatnak a fogadások, udvari bálok, vadászatok, ebédek, tűzijátékok leírásai. Nagy építkezések kezdődnek: 1660 és 1666 között bővítik a Burgot, 1668 és 1670 között épül a fényűző Lipót-szárny, s most emelik a laxenburgi nyári lakot. A császári vadaskert európai hírű, páratlan szenzáció a maga korában, a kertek gondozottak, a keleti világ embereit is bámulatba ejtik. Egészében véve Franciaországhoz vagy a keleti világhoz mérten az udvari fényűzés provinciális, a velencei követ s a pápai nuncius szemében viszont tékozló, az állami pénzgazdálkodást hevesen bíráló Zrínyi szerint pedig egyenesen bűnös és esztelen.

A császári udvar diplomáciája jól szervezett, differenciált, hatalmas apparátus. A kor fogalmai szerint célszerű és modern. Követek, megbízottak, titkos ügynökök sorát, jól képzett és pontos hivatalnokok százait foglalkoztatják. A futárszolgálat óriási hálózata időre kiszámítottan közvetíti Bécsbe a moszkvai, madridi, konstantinápolyi, londoni politika rezdüléseit s a magyar politikusok terveit. Az európai propagandára nagy gondot fordítanak. Talán ebben rejlik a XIV. Lajos francia király epés fogalmazásával csodának mondott fordulatok magyarázata, amelyek mindig visszarántják a szakadék széléről a Habsburg-dinasztiát. Jelen lenni Európa. uralkodói udvaraiban, mi több, a politikai kulisszák mögött is jól értesültnek lenni, természetesen rendkívül költséges. A követek, rezidensek megkülönböztetett ellátást kapnak. Külső megjelenésükkel, udvartartásukkal Európa egyik leggazdagabb uralkodójának személyét kellett reprezentálniok. A vasvári békét ratifikáló Walter Leslie gróf portai követsége 1 millió forintnál többet emésztett fel, vagyis messze meghaladta a magyarországi végvárrendszer teljes évi ellátási költségét. E fényűzés lényegében mégis ámítás, mert hivatalszervezetre, hadseregre nincs elegendő fedezet.

A hivatalnokok fizetése rendkívül csekély, 1658-ban a Haditanács tagjainak évi járandósága összesen 9970 forint, az Udvari Kamaráé 47 414 forint. A hivatalnokokat sűrűn ellenőrzik, növekszik a vizsgálatok anyaga. Beláthatatlan a korrupció, a vármegyei követi elszámolásokban gyakran megtaláljuk a császári udvarban az ajtónállóknak adott borravalók összegét.

Noha a pénzügyek központosítása már másfél évszázada elkezdődött, és a kamarák az állam legmodernebb hivatalai, általában még középkori összefonódottságban kezelik az állami jövedelmeket és az uralkodó személyes, családi bevételeit. A bécsi Udvari Kamara hatáskörével már áttört a császári családi jövedelmek kezelésének körén, de még nem birodalmi központ. Az adó – Tirol kivételével – mindenütt a rendek több- kevesebb beleszólásától függ. Az egyes országok vám- és bányahozadékai még középkori értelemben vett uralkodói jövedelmek, de már az állam legfőbb gazdasági alapjait alkotják; ősi jogokon még az uralkodói család egyes tagjai és az udvari rendi méltóságok között oszlanak meg, de már különböző vállalkozók, külföldi bankok hitelfedezetéül is szolgálnak. A sójövedelem például 1658-ban kilenc részre van lekötve; kap belőle a bécsi Landgraf, a püspök, más javadalmasok, ebből fedezik a hercegnők kiházasítását és egykilenced rész jut a hadseregnek.[5]

A vesztfáliai békét követő évtizedben azonban, főleg Franciaország példájára nagyszabású, célratörő munka kezdődik az állami pénzügyek összefogására és a jövedelmek korszerű növelésére. Létrejönnek az első manufaktúrák, megerősödnek a stájerországi, csehországi officinák, kiépítik a Brenner-hágón átvezető kereskedelmi utat, kifejlesztik a trieszti kikötőt. Nagymértékben megnövekszik a központi hatalom döntési, végrehajtási és ellenőrzési hatóköre. A speciális feladatok ellátására szakhivatalokat és bizottságokat létesítenek.[6] Jelentős lépésekkel halad előre ezekben az évtizedekben a hitelképes, a korszerű háborúk szervezési, gazdasági, hadi feladatai ellátására alkalmas abszolutista államszervezet kifejlődése. A birodalmi jövedelem az 1680-as évek elején már körülbelül 20 millió forintra rúg A feladatok ellátására azonban a növekvő jövedelem sem elég. Az elosztás arányai pedig az 1650-es évek költségvetéséhez képest csak annyiban változnak, hogy a dinasztikus érdek tengelyén forgó diplomácia, udvartartás, propaganda és a háború növekvő költségei húzzák le a mérleg nyelvét.

Ez a folyamat a királyi Magyarországon a társadalmi osztályok és az országok egymást keresztező érdekei miatt bonyolult államszervezeti formákat hoz létre. A központi hatalom néhány magyarországi szerve, így például a már nagy múltra visszatekintő Magyar Kamara bizonyos kérdésekben időnként jobban azonosul a királyi Magyarország országos érdekeivel, mint a Habsburg központi hatalom szervezetébe ebben az időben szorosan beilleszkedő Magyar Kancellária. A Magyar Királyság rendi intézményeiben pedig ugyancsak megjelenik az a tendencia, hogy – a rendi, partikuláris érdekekkel szemben – az ország határai között belső reformokkal korszerű államot, erős központi hatalmat építsen ki.

Irodalom

  1. A török területekről: Karácson Imre, Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664. (Török–magyar kori történelmi emlékek II. osztály IV–V); Szilády ÁronSzilágyi Sándor, Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon (Török–magyar kori történelmi emlékek I. osztály I–II); Fekete Lajos, Budapest a török korban (Budapest története III. Budapest, 1944); Káldy-Nagy Gyula, A szeged-környéki szultáni hászbirtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében (Agrártörténeti Szemle 1961); Purjesz István, A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében (Levéltári Közlemények 1958); Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Pest megye műemlékei. (Budapest#1958|Budapest, 1958]]); Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén (Budapest, 1976); Vanyó Tihamér, Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól (Levéltári Közlemények 1973).
  2. Az erdélyi viszonyokra: Székely Oklevéltár I–III. Szerkesztette Szabó Károly; IV–VII. Szerkesztette Szádeczky Lajos; VIII. Szerkesztette Barabás Samu (Kolozsvár, 1872–1898; Budapest, 1934); az Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699. és az Erdélyi történelmi adatok vonatkozó része, valamint Makkai László, I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (Budapest, 1954); Szentgyörgyi Mária, Jobbágyterhek a XVI–XVII. századi Erdélyben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 27. Budapest, 1962); ugyanő, Kővár vidékének társadalma (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 56. Budapest, 1972). — A fejedelmi hatalom katonaállítási jogának megszilárdításáról: R. Várkonyi Ágnes, A vetési pátensek (Rákóczi Tanulmányok. Budapest, 1980); Trócsányi Zsolt, Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 76. Budapest, 1976); ugyanő, Erdély központi kormányzata, 154O–169O. (Budapest, 1980). — A kincstári költségvetésre: Bíró Vencel, Az erdélyi fejedelem jogköre, 1571–1690. (Kolozsvár, 1912). — Az erdélyi állami bevételekről összesített képet ad: Bíró Vencel, Az erdélyi fejedelmi hatalom fejlődéséről (Kolozsvár, 1917).
  3. A centralizált és abszolutista államhatalom és a gazdasági, társadalmi fejlődés összefüggéseiről folyó nemzetközi kutatások eredményeit összefoglaló vita: Molnár Erik, Az abszolutizmus gazdasági és társadalmi alapja Európában és Pach Zsigmond Pál, Sinkovics István, Wellmann Imre, H. Balázs Éva, R. Várkonyi Ágnes hozzászólásai (A Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-Történeti Tudományok (II.) Osztályának Közleményei 1965). — A Habsburg-birodalom gazdasági viszonyairól – ipari fejlettségéről: O. Redlich, Weltmacht des Barocks. Österreich in der Zeit Kaiser Leopolds I. (Wien, 1961); H. R. Srbik, Der staatliche Exporthandel Österreichs von Leopold I. bis Mária Theresia (WienLeipzig, 1907); F. Tremel, Wirtschafts- und Sozialgeschichte Österreichs (Wien, 1969); G. Otruba, Zur Entstehung der „Industrie” in Österreieh und zu deren Entwieklung bis Kaiser Joseph II. és H. Matis, Zwei Jahrhunderte österreichischer Industriepolitik, 1648–1848. Mindkettő: Österreich in Geschichte und Literatur (Wien, 1967, 1968).
  4. Az osztrák manufaktúraipar kiépülésének nemzetközi jelentőségéről: G. M. Dickson, War Finance (The New Cambridge Modern History, 1970).
  5. A birodalom hitelre épülő financiális viszonyairól, a korabeli irodalmat is összefoglalva: Szakály Ferenc, Oppenheimer Sámuel működése, különös tekintettel magyarországi kihatásaira (Magyar Zsidó Oklevéltár XIV. Budapest, 1971). — A Habsburg-államgazdaságban a kereskedelem, hitelpolitika és a gazdasági fejlődés összefüggéseiről: H. Hassinger, Johann Joachim Becher, 1635–1682. (Wien, 1951);
  6. Az udvari hivatalok állami hatóságokká való átalakulásának pénzügyi tehertételeiről a bécsi Udvari Kamara és a Grazi Kamara viszonylatában is: V. Thiel, Die innerösterreichische Zentralverwaltung, 1564–1719. (Archiv für österreichische Geschichte 3. 1930); A. Wolf, Die Hofkammer unter Kaiser Leopold I. (Wien, 1853); E. Holzmair, Geld und Münze unter Kaiser Leopold I. (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 60. 1952).


Államok és ország
Tartalomjegyzék Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei