A hódítás határai

A Múltunk wikiből
1677
március Megkezdődik a török–orosz háború, mely 1681-ig tart.

A 16. század közepét már nem lehet egyértelműen csak aranykornak tekinteni. Ez a korszak egyben a befejezetlen – mert befejezhetetlen – hadi vállalkozások, az első hazárd katonai kísérletek, a túlzott erőfeszíté­sek és ebből következően az első komoly kudarcok meg az első nagy láza­dások kora is. Nemcsak csúcspont tehát, hanem egyben kiindulópontja is a későbbi hanyatlásnak.[1]

A fordulat két, látszólag külső, valójában mélyen a török rendszerben gyökerező tényező számlájára írandó.

A történelem tanúsága szerint minden hódító terjeszkedésnek határt szabott a földrajzi távolság és a hadsereg mozgatásának, az utánpótlás biztosításának korabeli technikai adottsága. Ezt a határt nem lehetett büntetlenül átlépni, s ez nem sikerült a törököknek sem.

A török sereg a tavaszi árvizek s a még járhatatlan utak miatt április–május előtt nem kezdhette meg a felvonulást, s a meginduló esőzések és a beálló hideg miatt novemberre vissza kellett térnie kaszárnyáiba. A több tízezres ember-, állat- és szekérkígyó felvonulása kényszerűen a gyalogság sebességéhez igazodott, a fősereg a fővárosoktól (előbb Brusszából a kis­ázsiai, majd Edirnéből és Isztambulból az európai oldalon) egyaránt két – két és fél hónap alatt jutott el Belgrádig és Kisázsia keleti határáig, s a tényleges harcra két–négy hónapja maradt. Amíg ezeken a határokon belül és még kisebb, könnyebben mozgó seregekkel harcolt, maga élhetett a gyors, meglepetésszerű támadás lehetőségével. Az erőbefektetés jól kamatozott, kisebb ráfordítással is nagy sikereket lehetett aratni.[2]

E határok átlépése után megváltozott a helyzet. A távolságok és a sereglétszám megnövekedése miatt a hadviselésre alkalmas hónapokból egyre hosszabb időt vitt el a végtelen vonulgatás, s egyre kevesebb maradt a tényleges harcra. 1526-ban Szulejmán éppen négy hónap alatt ért a mohácsi csatatérre. Három évvel később közel öt hónapra volt szüksége, hogy Bécs alá vonuljon, a város ostromára mindössze két hete maradt.

Szelim és Szulejmán az arab földek lerohanásakor látszólag könnyedén átlépte a terjeszkedés természet szabta határait. A hódítás során nem talál­koztak komoly ellenállással, a veszély a berendezkedés után jelentkezett: a nagy távolság már a szultán helytartóit bátorította elszakadási kísér­letekre. A sort 1521-ben a szíriai kormányzó nyitotta meg – sikertelen próbálkozása is lázadások láncolatát vonta maga után.

Perzsiában és Magyarországon viszont már a hódítások során komoly nehézségek mutatkoztak. Ezen a két hadszíntéren a háború eleve befejez­hetetlenségre volt ítélve. Perzsiában a hadjáratok mind egyazon séma szerint folytak: a szultán elől a sah visszavonult, és átengedte országa nyugati határszélét. A török fősereg ellenállás nélkül bevonult Tebrizbe, majd helyőrségeket hagyva visszavonult téli szállására. Ekkor a sah elő­merészkedett, s most már ő használva ki a közelség és a gyors felvonulás lehetőségét, csendben visszaszerezte, amit elveszített. A törökök évtizede­ken át hadakoztak a láthatatlan ellenféllel.

A gyors invázió Magyarországon sem sikerült. Szulejmán kétszer, 1529-ben és 1532-ben indított hadjáratot Magyarország nyugati határán túl eső célpont, Bécs ellen. Mindkét vállalkozás kudarcba fulladt. A ter­jeszkedés pedig nem állhatott meg a Duna-Száva vonalán, nemcsak azért, mert a birodalmat a hódítás éltette, hanem stratégiai meggondolá­sokból sem. A folyók túlpartján nem a belharcoktóI szabdalt Magyar­ország, hanem, bármilyen halványan is, egy összefogott európai ellen­támadás veszélye állt szemben a hódítókkal. Ha pedig egy ilyen megmoz­dulás netalán rést üt a folyókra támaszkodó védelmi vonalon, az a Török Birodalom számára komoly veszélyt jelenthet. Szu1ejmánnak meg kellett hódítania Magyarországból annyit, amennyit csak lehetett, hogy itt egy északibb védelmi vonalat építsen ki a birodalom belsejének oltal­mára.

A küzdelemben a törökök bizonyultak erősebbnek, de a maguk korábbi fergeteges előretöréséhez képest mégiscsak nyomorúságosan haladtak előre. Mint a továbbiakban részletesen szólni fogunk róla, 1541-től, Buda elestétől, hat hadjáratra – közülük kettőt a szultán személyesen veze­tett – és számtalan helyi hadműveletre volt szükség ahhoz, hogy a SzigetvárFülekGyula háromszög a kezükre kerüljön.

Az óriási távolságok miatt ekkor a birodalomnak már jó néhány kísér­lete kudarcba fulladt, s volt egy-egy olyan is, amely nem értékelhető többnek kalandor vállalkozásnál. Összeomlott a keleti flotta kísérlete, hogy a portugálokkal megmérkőzzék India partjainál. 1565-ben ered­mény nélkül zárult egy agyonszervezett hadjárat Málta elfoglalására. 1566-ban Szulejmán halálában még elfoglalta Szigetvárt, de utóda már feladta a további harcot, beletörődött Magyarország felosztásába, és békét kötött. 1571-ben – mint fentebb már utaltunk rá – az egyesült pápai, spanyol és velencei hajóhad a Korinthoszi-öbölben, Lepantónál, megsemmisítő vereséget mért a török flottára.

A terjeszkedés lelassulása, majd 17. századi megtorpanása megvonta a birodalomtól életelemét, márpedig enélkül a fejlődésre belsőleg képtelen török társadalom és birodalma stagnálásra, később hanyatlásra volt ítél­ve. A társadalom szervezetében nem változott semmi, az egész rendszer mégis minden ízében megroppant. Míg a megelőző századokban a területi terjeszkedés és a belső fejlődés kölcsönösen serkentette egymást, addig a hódítások leállta egy ugyanezen a kölcsönhatáson alapuló fordított folya­matot indított el. A terjeszkedés lelassulásával elapadt az a külső hajtó­erő, amely a birodalom belső fejlődését ösztönözte, a belső fejlődés meg­torpanása pedig kedvezőtlenül hatott vissza a külső vállalkozásokra. Rendszerek és intézmények elöregedése, elavulása természetes folyamat; a Török Birodalom tragédiája abban állt, hogy külső ösztönzés nélkül nem tudott haladottabb fokon, fejlettebb gazdasági bázist, minőségileg más társadalmi kapcsolatokat és új intézményeket létrehozni. A fordulatot kiváltó másik fő ok abban állott, hogy a Török Birodalom a bontakozni kezdő újkori világgazdaság perifériájára szorult. S nemcsak azért, mert földrajzilag távol került az új atlanti világpiactól.[3] Abban, hogy a 16. századtól új világgazdaságot teremtő Európának gazdaságilag mindinkább alárendelődött, a birodalom nemcsak áldozat volt, hanem gazdaságának strukturális fejlődésképtelenségévei, merev ellenőrzésével és célját vesztett kereskedelempolitikájával önmaga is hozzájárult a számára kedvezőtlen fejlemények bekövetkeztéhez. Az új világkereskedelmi utak felfedezése, Afrika körülhajózása után a Mediterráneum kereskedelme nem egy csapásra indult hanyatlásnak. A régi útvonalon, a Vörös-tengeren át a 16. században, sőt még a 17. szá­zad első évtizedeiben is nagy mennyiségben érkeztek keleti fűszerek és fényűzési cikkek a Földközi-tenger keleti parti kikötőibe. De ez a mennyiségileg még mindig tekintélyes áruforgalom korszakunkban mind­inkább elvesztette viszonylagos jelentőségét: a közfogyasztási agrár- és iparcikkek tömegméretűvé váló kontinentális és atlanti parti forgalma, az Európa és Amerika között kiépülő gazdasági kapcsolatok, az új árustruktúrára váltó nemzetközi kereskedelem növekvő fontossága mellett a keleti luxuskereskedelem egy letűnőben levő kor súlyát vesztő hagyatéka lett. Mindez akkor is súlyosan érintette volna a törökök gazdaságát, ha ennek a kereskedelemnek aktív részesei lettek volna, hát még úgy, hogy egyre fokozódó passzivitásba szorultak. A távolsági forgalomban a biro­dalom alattvalói továbbra sem szereztek részt maguknak. Az Aleppó előterében fekvő alexandrette-i kikötő forgalmának 1626-ban mindössze 0,8%-a, két év múlva 1,4%-a volt nem európai kereskedők kezében; első helyen a franciák, utánuk az angolok, majd a velenceiek és a hollan­dok következtek.[4]

Európa kereskedő hatalmai sorra kiváltságokat csikartak ki a Török Birodalomtól. A versenyfutás – elsősorban a franciák és angolok kö­zött – először azért folyt, hogy ki szerezzen monopóliumot a birodalmon belüli kereskedésre, s ki szorítsa ki konkurenseit. A 16. században a fran­ciák bizonyultak erősebbnek, a század végétől és kivált az 1630-as évektől az angol Levant Company tett szert vezető szerepre a török piacokon. A 17. század második felétől azután a térségben nagyjából egyenlő erejű kereskedőhatalmak nem annyira egymás letörésére, mint inkább az oszmán-török birodalom gazdasági legyűrésére törekedtek. Az 1668-ban Hollandiának, 1671-ben Velencének, 1673-ban Franciaországnak és 1675-ben Angliának adott újabb kereskedelmi szerződések, úgynevezett kapi­tulációk, behozhatatlanná növelték a külföldi vállalkozók előnyét a bel­földiekkel szemben. Az idegeneket csak egyszeri és alacsony, 3%-os vám­kötelezettség terhelte (a hazaiakat minden belső vámállomáson 10–12%-os illeték), életük és vagyonuk sérthetetlen volt (a belföldiekét senki nem szavatolta), a fontos kereskedelmi gócpontokban ügynökségeket állíthattak fel. A Török Birodalom passzivitása, a kapitulációkban lefektetett egy­oldalú előnyök megnyitották a török piacokat az európai iparcikkek előtt. Jó és olcsóbb szöveteket, papírt, üveget, acélt, ólmot, ónt importáltak. A nemesfémnek szűkében levő török államvezetés minden vámkötelezett­ség alól felmentette a nemesfém- és pénzimportot, s az 1580-as évektől olcsó ezüstfém, s nemegyszer e célra hamisított európai pénzek árasztot­ták el a birodalmat. A behozott iparcikkek ellenében a nyugati kereske­dők főleg nyersanyagokat exportáltak. A beözönlő olcsó késztermékek – részben már nyugat-európai manufaktúrák termékei – mind nyomasz­tóbb versenyt jelentettek a hazai kézművesipar számára, amely változat­lanul megmaradt céhes kisiparnak, s merev szabályzatok, céhszerű köte­lékek, emelkedő nyersanyagárak és maximált iparcikkárak, növekvő adók és állandó pénzromlás szorították.[5] A fővárosban dolgozó néhány nagyobb üzem mind állami kezelésben volt, termelésüket a hadsereg és a palota szükségletei nyelték el. Emellett az állam sem volt már a régi gondos ipartűző a maga területén. Elhanyagolta a bányákat és a melléjük telepí­tett műhelyeket, öntödéiből elmaradott technikával készített, rossz minőségű öntvények kerültek ki, aminek elsősorban a fegyvergyártás látta kárát. Mindez azt jelenti, hogy Nyugat-Európa kereskedőhatalmai kettős nyomást gyakoroltak a birodalom gazdaságára: egyrészt olcsó iparcikkek tömeges behozatalával lelassították a török kézművesipar – önmagától sem a manufaktúrák, a nagyüzemek kialakulásának irányába mutató – fejlődését, másrészt kicsikart engedményekkel egyre teljesebb befolyásuk alá vonták a birodalom külkereskedelmét, s így a gyengülő török államot előbb gazdaságilag,[6] később – majd a 18. századtól – politikailag is a maguk nagyhatalmi érdekeinek rendelték alá.[7]

Irodalom

A 16. századi virágkort valamennyi összefoglaló munka nagy hangsúllyal tárgyalja.

  1. Szulejmán korára külön: A. Lybyer, The Government of the Ottoman Empire (Cambridge, 1913); R. Merriman, Suleiman the Magnificent, 1520–1566. (New York, 1966); Fekete Lajos, Szülejmán szultán (Budapest, 1967); T. Gökbilgin, Kanuni Sultan Süleyman (Islam Ansiklopedisi. Ístanbul, 1967); Káldy-Nagy Gyula, Szulejmán (Budapest, 1974).
  2. A Török Birodalom katonai potenciálját, hódításának hatósugarát Perjés Géza mérte fel: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései (Hadtörténeti Közlemények 1967. 2).
  3. A kereskedelmi utak áthelyeződésére és a modern típusú nemzetközi kereskedelem kialakulására: Pach Zsigmond Pál, A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV–XVII. századi áthelyeződésének kérdéséhez (Századok 1968. 5–6).
  4. Az alexandrettei kikötő forgalmát elemzi: Káldy-Nagy Gyula, Adatok a levantei kereskedelem XVII. század eleji történetéhez (Századok 1967. 1–2). A kapitulációkkal minden, mégoly rövid összefoglalás is foglalkozik.
  5. A pénz- és adóviszonyokra jól használható még: Mustafa Akdağ, Celali Isyanlari, 1550–1603. (Ankara, 1963).
  6. A kincstár bevételeit részletesen leírja a századvég francia követe, De Girardin kéziratos munkájában 1687–1688-ban: Mémoire sur l'Empire Ottoman I–II (Archives Nationales K 1342 No. 41 és 43. — Benda Kálmán gyűjtése).
  7. Az ipar helyzetét behatóan vizsgálja: R. Mantran, Istanbul dans la seconde moitié du XVIIe siecle (Paris, 1962). Ugyanitt értékes adatsorokat találunk az állami költségvetésre, a pénzek értékére és az árak alakulására. Ez utóbbiakra lásd még: Ö. Barkan Edirne Askeri Kassami'na ait Tereke Defterleri, 1545–1659. (Belgeler, 1968. 5–6) című tanulmányát, illetve H. Sahillioğlu, XVII. Asrin ilk Yarisinda Ístanbul'da Tedavüldeki Sikkeierin Rayici (Belgeler, 1964. 2).


A bomlás évszázada
Tartalomjegyzék A földbirtokrendszer bomlása