A hagyományos iparűzés válsága és átalakulása

A Múltunk wikiből

1848, majd 1867 után az ipari termelés feltételei alapvetően megváltoztak Magyarországon. Ebben az országon belüli gazdasági, társadalmi és politikai változások éppúgy szerepet játszottak, mint a nemzetközi tőkés gazdaságban végbemenő folyamatok. A céhrendszer fokozatos felszámolásával az iparűzés teljesen szabaddá vált. Az ipari forradalom a 19. század második harmadában Közép-Európára, s a velünk szomszédos osztrák és cseh területekre is átterjedt. A vasutak kiépülése lehetővé tette, hogy a termelését gyorsan növelő nyugat-európai, németországi és lajtántúli gyáripar olcsó tömegfogyasztási cikkei fokozatosan elárasszák a magyarországi piacot is, s ez elől a Habsburg-monarchián belüli vámhatárok megszüntetése, majd a szabad kereskedelmi elvek diadalra jutása az európai országok közötti gazdasági kapcsolatokban az intézményes akadályokat is elhárította. A mezőgazdasági árutermelés fellendülésével, az önellátó háziipari tevékenység visszaszorulásával az iparcikkek belső fogyasztópiaca kiszélesedett, s a fogyasztás szerkezete, minőségi igénye is átalakult. A hazai ipar növekedése azonban egyelőre nem tudott lépést tartani a fogyasztás bővülésével és átalakulásával, s az iparcikkek iránti kereslet növekvő részét a lajtántúli és a vámkülföldi gyáripar termékei elégítették ki. iparcikk behozatalunk értéke az 1840-es években 40‐50 millió forint között mozgott, az 1860 as évek végén már elérte a 300 milliót, az 1880-as években pedig megközelítette a 400 millió forintot.

Iparosaink zöme igen nehezen és lassan tudott a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni. „A nagy átalakulás készületlenül találta iparosainkat, akik nem ismerték még közvetlen tapasztalásból a gyári munkát s üzletet. A szabad verseny rázúdult a céh partiarchális nyűgéből még fel sem szabadult iparosokra, de semmi sem történt, ami versenyképességüket fejlesztette, szilárdította volna.”[jegyzet 1] Sem elegendő tőkével, sem a megkívánt általános és szakmai ismeretekkel nem rendelkeztek ahhoz, hogy a korszerű technikát átvegyék, üzemüket fejlesszék, s ezáltal versenyképessé tegyék. A hagyományos iparűzés- válsága – amely már az 1850-as években jelentkezett, s az 1860-as években általánossá vált – a kiegyezést követő 10–15 évben érte el tetőpontját.

„Ez a hazai ipar legszomorúbb korszaka; a belföldi ipar minden téren háttérbe szorul, egyes iparágak, amelyek nem bírták meg a nagy iparral való versenyt, egészen elpusztultak… A kisipar egyes ágai majdnem teljesen elnyomattak. Ilyen első sorban a fonó- és szövőipar, amelyből előbb minden ágnak számos képviselője volt hazánkban, ma ezek az iparágak majdnem teljesen meg vannak semmisítve… A fonó- és szövőiparon kívül legjobban megérezték a nagyipar versenyét: a bőripar – a tímárok és cserzővargák eltűnnek –, a vegyészeti ipar – szappanfőzés és gyertyamártás –, a kis fém- és mechanikai ipar.”[jegyzet 2] Ilyen képet rajzolt az elmúlt 30 év ipartörténetéről az 1880-as évek statisztikusa. De százával idézhetnénk hasonló megnyilatkozásokat a kereskedelmi és iparkamarák jelentéseiből és az egykorú sajtóból is. A budapesti kamara így jellemezte a kézműipar helyzetét: „termelése egészében véve annyira csökkent, hogy az illető iparosok részint a szakmájukhoz tartozó, külföldről behozott kész cikkek elárusításával és csak könnyebb munkák- és javításokkal foglalkoznak, részint az ipar űzésével egészen fölhagyva vagy a mezőgazdasághoz tértek, vagy a proletariátust növelték, mely a városokban mind jobban felszaporodik.”[jegyzet 3]

A 19. század első felében virágzó székely kézműipart az 1870-es években a vasút megépülte után benyomuló osztrák áruk kiszorították a helyi piacról.[1] Mivel a gyáripar termékeivel sem árban, sem minőségben nem tudták felvenni a versenyt, a helyi piacot átengedték az importált áruknak, s ”mindenki a kevesebb képzettséget igénylő romániai fogyasztás számára kezdett dolgozni”. 1886-ban azonban a román vámháború elzárta a romániai piacot is. Ekkor a székely iparosok egy része kivándorolt Romániába, s ott „megteremtették Románia iparát”, írja az egykorú közgazda némi túlzással. Másik részük azonban harcot indított létéért, alkalmazkodott a helyi fogyasztásban már domináló „modern ízléshez”, s nehéz küzdelemben, sok áldozat árán, de végül is visszahódította a helyi piacot. A század végén megállapíthatták, hogy „ma már a küzdelmet siker koronázza, vígan folyik a haladás, a fejlődés az egész vonalon. Iparunk a megsemmisülésből föltámadott, halad és fejlődik”.[jegyzet 4]

A székely ipar példáját azért idéztük részletesen, mert ennek útja végül is a magyarországi kisipar egészére jellemzővé vált. Bizonyos iparágakban szinte teljesen eltűnt a kézműipar, más ágakban azonban alkalmazkodott az új idők minőségi és technikai követelményeihez, s a fejlődés, valamint a fogyasztási igények átalakulása is egy sor új kisipari szakmát hozott létre. A 70-es években kisiparosaink zöme még a céhrendszer eltörlésében, a teljes iparszabadság bevezetésében látta nyomorúságának forrását. Miközben a kisiparosok nagy része a haladástól elzárkózva, a régi kiváltságok és megkötöttségek bástyái mögött vélt védelmet találni a hazai és külföldi nagyipar versenyével szemben, egyre többen akadtak olyanok is, akik felismerték, hogy „a versenyt nem úgy fogják iparosaink legyőzni, ha előle menekülni igyekeznek, hanem úgy, ha felfegyverkeznek azon fegyverekkel, melyekkel versenytársaik harcolnak”, s „szellemi és anyagi tőke” befektetésével korszerűsítik, magasabb szintre emelik üzemüket.[jegyzet 5] A 80-as években már egyre több jele mutatkozott az ilyen irányú törekvéseknek, s a nagyipari fejlődés végül is nem a kisipar pusztulását, hanem a megváltozott igényekhez való alkalmazkodását, funkcióinak átalakulását és új fellendülését eredményezte. Hogy a kisipar válsága átmeneti, pusztulása pedig csak részleges volt, amelyet új. korszerű kisipari szakmák kialakulása és a kisüzemek szaporodása ellensúlyozott – különösen a kisebb vidéki városokban és a falvakban –, azt a népszámlálási eredmények is tükrözik. 1869 és 1890 között az önálló iparosok száma 37%-kal növekedett (272 ezerről 375 ezerre), nagyobb mértékben, mint az alkalmazottaké és munkásoké (32%; 336 ezerről 444 ezerre).

Az 1880-as évek elején a népszámláláskor összeírt 750 ezer főfoglalkozású ipari kereső mellett még 760 ezer olyan nőről, s mintegy 40 ezer férfiről olvasunk jelentést, akik a mezőgazdasági főfoglalkozás kiegészítéseképpen háziipari tevékenységet folytattak, főleg házi szükségletre fontak és szőttek.[2]

A Dunántúlon, a Kis- és Nagyalföldön az önellátó háziipari tevékenység már csak alárendelten és szórványosan játszott szerepet az agrárnépesség ipari szükségleteinek kielégítésében. Az ország keleti és délkeleti részében a román, szerb, kárpátukrán és magyar parasztság még túlnyomórészt házilag készíti ruházatát, jelentették az aradi, a brassói és a debreceni kamara területéről. A kolozsvári kamara területén 204 ezer falusi házban 47 ezer szövőszéket írtak össze a háziipari felméréskor, de a helyi viszonyokat ismerők szerint a valóságban legalább 50–60 ezer volt. „A falusi nép 9 tizedrészének egész öltözéke azon szövetből kerül ki, amelyet maga készít.”[jegyzet 6] Az Északkeleti-Felvidéken is ezrével voltak még szövőszékek a falusi házakban, de az Alföldön már csak elvétve akadt egy-egy. A nyugat-magyarországi Őrségből azt írták 1884-ben, hogy ott telenként 700 kézi szövőszéken dolgozzák fel paraszti fehérneműre szánt durva lenvászonná a helyi termelésű lent.

Lábjegyzetek

  1. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentése a budapesti kamarai kerület kézmű- és gyáriparáról az 1870–75. években. Budapest, 1877. 117.
  2. Magyarország gazdasági statisztikája. Szerkesztette Láng Lajos. Budapest, 1887. 241., 243.
  3. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentése… 1870–1875. 119.
  4. Nagy Elek, Az ipar (In: Háromszék vármegye. Szerkesztette Potsa Béla és társai) Sepsiszentgyörgy, 1899. 160–162.
  5. Halász Imre, Kisebb iparosainkhoz. Anyagi Érdekeink, 1868. október 24.
  6. Jelentés az ipari szakoktatás és a háziipar jelen állásáról. Kiadja a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium. Budapest, 1881. 116.

Irodalom

Az iparűzés hagyományos formáinak válságára, illetve átalakulására lásd elsősorban a vidéki kereskedelmi és iparkamarák évi jelentéseit, továbbá: A magyar kisipar hanyatlásának okai. A kassai kereskedelmi és iparkamara emlékirata (Kassa, 1876); Halász Imre, Kisebb iparosainkhoz (Anyagi érdekeink, 1868. 3–5.); Tolnai György, A parasztipar története Magyarországon és hatása az ország tőkés iparfejlődésére (1842 1867) (Kandidátusi értekezés kéziratban. Budapest, 1961); Ránki György, A kisipar szerepe a magyar kapitalista fejlődésben (Történelmi Szemle, 1964. 2.); Bodó Sándor, Céhes mesterek, landmajszterek és kontárok Észak-Magyarországon 1872-ig (Ethnographia, 1975 4.)

  1. A székelyföldi ipar helyzetére lásd: Nagy Elek, Háromszék vármegye ipara (Sepsiszentgyörgy, 1893) és Háromszék vármegye. Szerkesztette Potsa Béla és társai (Sepsiszentgyörgy, 1899);
  2. A háziiparra lásd: Jelentés az ipari szakoktatás és a házi ipar jelen állásáról. Hivatalos adatok alapján kiadja a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium (Budapest, 1881); Jekelfalussy József, Magyarország háziipara az 1884. év elején (Budapest, 1885).


Az ipar fejlődése
Ipari foglalkoztatottság és üzemi struktúra Tartalomjegyzék A gépi nagyipar fejlődése